Az eucharisztia kifejezést napjainkban egyre többet hallani elsősorban templomainkban, imáinkban, s a médiában is, főleg Magyarországon. Hiszen rendkívüli esemény zajlik Magyarországon, melyre az egész világ figyel, legalábbis a keresztény világ.
A magyar katolikus lexikon szerint, ha röviden és érthetően akarjuk kifejezni:
„Eucharisztia (a gör. eu és kharisz szavakból): hálaadás.” A Wikipédián ezt olvashatjuk:
Az eucharisztia, (avagy úrvacsora) keresztény szertartás, amelyen Jézusnak a kenyérről és borról az utolsó vacsorán mondott szavait és ottani cselekedeteit ismétlik meg liturgikus módon. Az eucharisztiát/úrvacsorát minden keresztény felekezet (a maga teológiai nézeteinek megfelelően) szentségnek tekinti.
Nem tisztem a szó, és értelmezés magyarázata, csupán hívő emberként gondolkodom azon, hogy mit jelent a mai keresztény, hívő embernek, aki nem túlságosan tájékozott az egyház liturgikus szabályaiban, de még a fogalmakkal sincs olykor tisztában. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy a legalapvetőbb hívői kötelességeket sem vagyunk képesek követni.
Minderre akkor jövünk rá, amikor kicsit elmélyedünk hitünkben, forgatjuk a bibliát, olvassuk a napi evangéliumot, szentáldozáshoz járulunk, a gyónás, áldozás szentségét is felvesszük. Amikor odáig jutunk, hogy keresztény hívő emberként istenfélő és csak Istenben bízó emberekké válunk. Ezt felismerve már egy gondolat vezérel:
„A jövőd nem emberek, hanem Isten kezében van. S ami az övé, arra Ő gondot visel.” Sajnos e megtévesztett világban nagyon eluralkodott a mi emberi gyarlóságunk, illetve inkább a hívő ember bizonytalansága Istenben.
Ehhez hozzájárul a napjainkban megélt társadalmi, még inkább politikai megosztottság is. A rendszerváltás előtt csupán két táborra osztódtak az emberek: ateistákra és hívőkre. Ez utóbbiak inkább rejtették hitük megvallását (már akkor is félelemből), viszont mára oly sokfelé osztódott a keresztény világ is, mint még soha.
Veres András győri megyéspüspök a Magyar Kurírban vele készített beszélgetésben arra a kérdésre, hogy milyennek látja most a hazai vallásosságot, így válaszolt:
„A legnagyobb ereje talán abban áll, hogy sokkal több az Istenben hívő magyar, mint a vallásgyakorló. Bár tudom, ez egyszerre erő és gyengeség: nyilvánvalóan ez gyengesége is a mi papi működésünknek, ha nem tudjuk a hívő embereket meghívni a templomi, közösségi ünnepeinkre.
– Mi lehet ennek az oka?
– Keresem, keressük az okokat. Talán abból a kormentalitásból fakad, hogy a kommunizmus idején ostobának és tanulatlannak tartották a vallásos embereket, és ez mind a mai napig nem kopott ki, holott a kommunista ideológia eltűnt.
Pedig több gondolkodó, tudós is éppen akkor jutott el az istenismeretre és istenszeretetre, amikor elkezdett választ keresni a kérdéseire. A hitetlenségből a mély istenszeretetbe tartó utat csak egyénileg lehet bejárni, talán ebben kellene több segítséget adnunk. A társadalom, amelyben élünk, nem segít. Nagyon nem segít ebben.
A vallásosságban megmutatkozó istenszeretet és az értelmiségi kérdésfeltevéseken át elért vallásosság nem zárja ki egymást, sőt, egyik a másikat feltételezi”.
S itt jutottam el mondandóm lényegéhez. Napi szinten tapasztaljuk, hogy ez mennyire így van felénk is. Felsőbb, de helyi szinten is, közösségekben is is mérhetetlen közömbösség, közöny uralkodik politikai berkekben egyház és politika között. Felsőbb vezetésünk alig, vagy egyáltalán nem szerez tudomást és nem fejezi ki egységét hazai magyar papjaink segítésében, az egyházi élet magyar vonatkozásaiban.
Helyi szinten a települések vezetői (tisztelet a kivételnek), nem érzik magukénak a templomról való gondoskodást, nem érzik fontosnak a pappal való együttműködést. Ráhárítják az egyházi közösségekre (már ahol vannak), vagy a templomgondnokokra, akik általában már idősebbek, mert önkéntes segítő egyre kevesebb akad.
A plébániahivatal az egyszemélyes ügyfélfogadó, ügyintéző, bevásárló a mindennapi, olykor több misecelebrálás mellett. S mindezek mellett papjaink mindent megtesznek, hogy a civil életben is jelen legyenek. A nyár folyamán programokkal igyekeztek kapcsolatban lenni mind a gyerekekkel, mind az ifjúsággal, már ahol van erre befogadó közösség. Például a párkányi plébánia több gyerek- és ifjúsági programot is szervezett (táborok, gyereknap, szabadtéri egyházi koncertek), de másutt is rendeznek ministránsolimpiát, zarándokutakat, focimeccseket olykor némi külső segítséggel papjaink.
Településeink jövőképe pedig a közös összefogáson alapszik, ahol templom és iskola, egyház és civil élet adhatja meg azt az alapot, mely túlélési reményt nyújt a jövő nemzedéknek. Ezek pedig a hit, a nemzettudat, a tisztelet, a szeretet, a segítőkészség és a családközpontúság.
Ezért lenne fontos a segítségnyújtás és együttműködés egyházainkkal, papjainkkal, hogy ezen emberformáló gondolkozást, a lelki élet erősítését együtt végezzük nemcsak mindennapi munkánkban, de szórakozásainkban, hitéletünk gyakorlásában, és mindezek megbecsülésében.
Babits Mihály egyik legszebb versében nagyon szépen kifejezi az Úr jelenlétét, mely bennünket is elkötelezettségre késztet, hogy megmaradjunk:
Eucharistia
Az Úr nem ment el, itt maradt.
Őbelőle táplálkozunk.
Óh különös, szent, nagy titok!
Az Istent esszük, mint az ős
törzsek borzongó lagzikon
ették-itták királyaik
husát-vérét, hogy óriás
halott királyok ereje
szállna mellükbe – de a mi
királyunk, Krisztus, nem halott!
A mi királyunk eleven!
A gyenge bárány nem totem.
A Megváltó nem törzsvezér.
Ereje több, ereje más:
ő óriásabb óriás!
ki két karjával általér
minden családot s törzseket.
Egyik karja az Igazság,
másik karja a Szeretet…
Mit ér nekünk a Test, a Vér,
ha szellemében szellemünk
nem részes és ugy vesszük Őt
magunkhoz, mint ama vadak
a tetemet vagy totemet?
Áradj belénk hát, óh örök
igazság és szent szeretet!
Oldozd meg a bilincseket
amikkel törzs és vér leköt,
hogy szellem és ne hús tegyen
magyarrá, s nőjünk ég felé,
testvér-népek közt, mint a fák,
kiket mennyből táplál a Nap.
1938. márc.
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
