Október 6-án az 1849-es császári megtorlás áldozataira emlékezünk, s jelen írásban azon császári-királyi huszárokról tudhatunk meg többet, akik külországból akartak hazaszökni, hogy a honvédsereg kötelékében harcoljanak, ám sikertelen próbálkozásukért az életükkel fizettek.
1848 őszén Kossuth hívó szavára a Csehországban és Galíciában állomásozó császári-királyi huszárezredek állományából számosan tértek haza. A felső-magyarországi Coburg- és a Vilmos-huszárok zöme így jutott haza, de ez nem minden ezrednek sikerült maradéktalanul. A legnehezebb helyzetben a Prága környékén bekvártélyozott, jászkunokból álló 12. Nádor-huszárezred huszárjai voltak, ám ennek ellenére 1848 októberében több csoportjuk is – ezer veszélyt vállalva – hazaverekedte magát.
A Csehországban rekedt Nádor-huszárokat 1849 májusában az észak-itáliai hadszíntérre vezényelték Ausztrián keresztül, de közülük még jó páran próbáltak hazatérni. Elsőként két huszár, Antolicz István és Szabó István pattant nyeregbe, de irányt tévesztve Szászországba kerültek, ahol kiadták őket a császáriaknak.
Június 1-jén Losansteinleitenben kerekedett fel az 1. őrnagyi osztály 98 huszárja, akik Udvardy Ferenc őrmester vezetésével átverekedték magukat Ausztrián és június 8-án Pinkafőnél léptek magyar földre.
Udvardy őrmesterék sikere felvillanyozta bajtársaikat, így június 10-én újabb szökési kísérlet következett. A huszárok indulás előtt, fényes nappal feltörték a raktárat, s lőszert vételeztek. Az ezredesi osztály 108 huszárját két tizedes: Gyökeres András és Kőmíves János vezette. Könnyelműek voltak, ugyanis üldözőik között csak gyalogosokat láttak, de azt nem tudták, hogy a Mura átjáróit mindenütt lezárták. Leoben mellett már kelepce várt rájuk, amibe szó szerint belesétáltak. Az úton felállított gyalogszázad elé kiugratott Gyökeres tizedes, aki kardjával tisztelgett Eckhardt főhadnagynak, majd attakra vezényelte embereit. A huszárok a gyalogság soraiba vágtattak, lendületük azonban kifulladt, ráadásul oldalba támadta őket a gyalogosok egyik elrejtőzött szakasza.
A csapat ekkor kettészakadt, ugyanis voltak, akik áttörték a gyalogság vonalát, mások azonban visszafordultak. A küzdelemben hat huszár elesett, Gyökeres tizedes szuronydöféstől megsebesülve fogságba esett. A visszafordult 25 huszár hamarosan megadta magát, ugyanis St. Michaelben az ottani nemzetőrség és fél század gyalogság várt rájuk. Az áttört csapat este ért Bruck an der Mur városába, ahol közelharcban küzdötte át magát a helyi nemzetőrökön és a császári gyalogságon.
Kapfenberg felé haladtak, de ott is császári csapatok álltak. Belátták, hogy nincs kiút és megadták magukat. Az ütközetmenet során 13 huszár elesett, 11 megsebesült, 79 pedig fogságba esett.
Bruckban még össze sem ült a haditörvényszék, amikor június 12-én, a karintiai Althofenből újabb huszárcsapat kerekedett fel. Előző nap szállásoltak be Althofenben, amikor az alezredesi osztály 1. századának parancsnoka, Lossontzy József főszázados Herczeg Károly és Horváth István huszárokat izgatásért lecsukatta. Másnap, amikor továbbindultak, az utóvédhez sorolták be a foglyokat, ami idővel lemaradt. Ez feltűnt a kapitánynak, aki Szokolay János őrmestert küldte oda, hogy rendet tegyen. Lossontzy nem tudhatta, hogy beosztottjai már napok óta tervelték a szökést, Szokolay őrmester pedig tartott attól, hogy ez kiderül, ezért a két huszárról leoldotta a köteleket, akik ezután lóra ültek. Arra jutottak, hogy a tiszteket lefegyverzik, s magukkal viszik Magyarországra.
A főszázados azonban gyanút fogott és paksi Sipeky György főhadnaggyal a jócskán lemaradt utóvédhez lovagolt, ahol pisztollyal és kivont karddal várták őket. Szokolay őrmester ekkor így szólt a tisztekhez: „Szálljanak le az urak a lovaikról, különben kardunkat használjuk!”
A szolgálatvezető felszólításának engedelmeskedtek, mire az utóvéd a zöm után eredt, hogy az elővédet vezénylő Kollár Bertalan főhadnagyot is lefegyverezze. A főtiszt azonban megsarkantyúzta lovát, mire Szokolay őrmester két bajtársával utánavágtatott, de nem érték utol. Amire visszaértek, a másik két tiszt is sikeresen megszökött fogva tartóiktól.
Szokolay őrmester a század elé lovagolt, kijelentve, hogy „aki igazi magyar, az vélem jön Magyarországba a hazát védeni!” A század lelkesülten hallgatta, majd a lőszeres kocsikról muníciót vételeztek. Ütközetmenetben haladtak tovább a Mura mentén, az utóvéd (Lengváry Pál tizedes, Dulec Mihály, Herczeg Károly, Horváth István és Járomy Albert közhuszár) szigorú parancsot kapott: aki lemarad, azt lőjék le!
Másnap értek a Marburg melletti Gamsba, ahol a falu előtti szűk szorosban gyalogság várta őket. Szokolay őrmester rohamot vezényelt, ami kudarcba fulladt. Több huszár elesett vagy sebet kapott, Szokolay alól a lovát lőtték ki. Az őrmester 55 huszárral esett fogságba és Marburgba kísérték őket.
Gróf Gilbert Laval Nugent von Westmeath táborszernagy, a császári-királyi II. tartalék hadtest parancsnoka a huszárok példás megbüntetését, statáriális ítéletet követelt, mire az ügyben területileg illetékes grazi főhadparancsnokság hadbírái közölték, területükön nincs hadiállapot, valamint nem lehet megállapítani, hogy melyik huszár használta fegyverét. A táborszernagy ekkor a hadügyminisztériumhoz fordult segítségért, ahol áthidaló megoldást találtak. Azzal érveltek, hogy az ezredparancsnok valószínűleg az elinduláskor ostromállapotot hirdetett, ily módon a katonai törvények a mérvadók. Ha ez nem történt volna meg, akkor a huszárok felségsértés bűntettét követték volna el, hiszen világos, hogy a honvédsereg oldalára akartak állni, s ezen esetben minden résztvevő halált érdemel.
A június 10-én dezertált csoportból 79 fő került a vádlottak padjára. A június 21-én Bruck an der Murban összeült hadbíróság zendülés és hűtlenség vádjával mindannyiukat kötél általi halálra ítélte, azonban a megerősítést követően azt csupán három tizedes esetében hagyta jóvá, és a legénység soraiban elrendelte a megtizedelést.
Június 23-án hajnali fél háromkor sorakoztatták el az executióhoz a huszárokat. Ekkor 29 huszár fiatal korára tekintettel kegyelmet kapott, így 47 huszárra várt a tizedelés. A regulától eltérő módon nem a huszárok között számolták ki a kivégzendőket, hanem egy urnába tettek 43 vörös és 4 fekete golyót. A sorhúzást követően a négy, fekete golyót kihúzó huszárt a három tizedessel együtt elvezették, hogy kivégzésük előtt lelki vigaszban részesüljenek. A brucki kaszárnya udvarán reggel 6 órakor a kivégzőosztag már készen állt, amikor Euthym Nedelkovich hadbíró százados közbenjárása eredményeként a többgyermekes Romhány János közhuszár kegyelmet kapott, így hat főn hajtották végre a halálos ítéletet. A hat agyonlőtt Nádor-huszár – Kocsi Pál (27), Mille János (27) és Sipos Gábor tizedes (29), Kovács Lajos (28), Kuklits János (28) és Szabó József közhuszár (23) – holttestét a brucki St. Ruprecht temető mellett, jeltelen sírba hantolták.
Munkáját folytatandó, a hadbíróság Marburgba települt át. Itt 56 huszár felett ültek törvényt, de ide szállították az ezredesi osztály szökését megszervező, sebesüléséből lábadozó Gyökeres András tizedest, valamint Kőmíves János tizedest is, aki csapata felmorzsolódását követően egyedül próbált meg hazatérni. Marburgba szállították még Deák János és Kovács Péter tizedeseket, akiket ezredparancsnokuk a felbujtók közé sorolt.
A Franz Linhardt vezette rögtönítélő törvényszék július 4-i eljárását követően másnap reggel 6 órakor a vezetőket és a felbujtókat halálra, a többi huszárt pedig tizedelésre ítélte. Mivel a hadbíróság megállapította, hogy a szökést vezető huszárok erőszakosan léptek fel bajtársaikkal szemben, a július 6-án tizedelésre felsorakozott huszároknak kegyelmet adott és azokat észak-itáliai garnizonokba szállították.
A főkolomposokat a városi vesztőhelyre vitték, ahol a por és golyó általi kivégzést végrehajtották. Szokolay János őrmester (25), Deák János (34), Gyökeres András (29), Kőmíves János (28) és Lengváry Pál tizedes (26), Farkas Péter (28) és Herczeg Károly közhuszár (25) holttestét jeltelen sírba temették.
A magyarországi nyári hadműveletek kellős közepén ezen ítéletek az elrettentés célzatával születtek meg, amelyet a bécsi hadügyminiszter július 18-i leirata alapján a császári-királyi hadsereg valamennyi alakulata előtt kihirdettek.
Sajnálatos módon a nemzeti emlékezet csupán az 1849. október 6-án kivégzett tizenhárom aradi vértanút és gróf Batthyány Lajost tartja számon, holott velük együtt mintegy 120 főt végeztek ki, köztük a tizenhárom Nádor-huszárt, akik szintúgy a feledés homályába vesznek.
Ne hagyjuk, hogy így legyen!
(Babucs Zoltán, hadtörténész/Felvidék.ma)
