A fenti címmel tartotta vitaestjét a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár. A témát Ujváry Gábor intézetvezető moderálása mellett Máthé Áron történész, szociológus, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese és Drócsa Izabella, az intézet munkatársa tárgyalta meg.
Míg az Osztrák-Magyar Monarchiáról elmondható, hogy polgári jogállam volt, ugyanez az utódállamok kétharmadára nem érvényes. Az önmagát jogállami berendezkedésűnek tartott Csehszlovákiában a magyarságra nem vonatkozott, Romániában és Jugoszláviában pedig az írott jogrend „esetleges volt” – fogalmazott Máthé Áron – ugyanakkor az 1920-as évek közepére Magyarország visszanyeri nagy vonalakban a korábbi jogállami működését. Ne felejtsük el, hogy ezt a nulláról érték el, hiszen 1919 nyarának végén alig volt magyar állam. Csupán néhány vármegye úszta meg a külföldi megszállást – köszönhető Lehár ezredesnek és Sigray kormánybiztosnak. 1920. november végére Horthy Miklós utasítására a fehér különítmények fegyveres felszámolása is megtörténik.
Ilyen előzmények után alkotta meg az első Teleki-kormány az 1921. évi 3. törvényt – magyarázta Drócsa Izabella – amelyet az államellenes bűncselekmények szankcionálására hoztak. Ezek a bűncselekmények 1921-től kezdtek mérséklődni, majd 1939-ben, a 2. világháború kitörésekor hirtelen újra megszaporodtak.
A bűnügyi statisztikákból megállapítható, hogy a Horthy-korszakban nem voltak koncepciós perek. Ítéletet csak olyan ügyekben hoztak, amelyekben minden kétséget kizáró bizonyítékai voltak a törvényes rend erőszakos felforgatására vagy megsemmisítésére irányuló szervezkedésnek.
Ha nem voltak ilyen bizonyítékok, nem foglalkoztak az üggyel. Míg az államrend elleni erőszakos tevékenység vádlottjai a 20-as években szinte csak kommunisták voltak, addig a 30-as évek végén már megjelent a szélsőjobboldal, amelyre ugyanolyan keményen lecsapott az igazságszolgáltatás.
1926-ban a Rákosi-per keltett nagy visszhangot külföldön, mert érvényben volt még a statárium, és mert „szószékké változtatta a tárgyalótermet” – ahogyan a nyugati sajtó írta. A statárium három napon belüli ítélkezést jelentett: vagy halálos ítéletet, vagy az ügy visszahelyezését a rendes bíróságra. A korszak egyetlen politikai halálos ítélete a Sallai-Fürst perben született, viszont Rákosi Mátyás ügye a statáriális bíróságról visszakerült a rendes bíróságra. Jóllehet az 1935-ös perével együtt 14 évet töltött a szegedi Csillagbörtönben, a történész szerint így is jobban járt, mintha kiadták volna a Szovjetuniónak, ahol Sztálin százával végeztette ki elvtársait.
Volt még egy büntetőjogi kategória: a nemzetrágalmazás. Ilyen perek tucatját indították az októbristák (Károlyi Mihály és köre), valamint a népbiztosok ellen.
Végrehajtható ítélet csak ritkán született, mert a vádlottak külföldi emigrációban követték el a rágalmazást. Károlyi pereivel kapcsolatban azt az érdekességet hallhattuk, hogy a volt miniszterelnök, aki számos nyugati országban tartott előadásokat, és gyűjtött pénzt, 1924-ben Londonban azért agitált, hogy Magyarország ne kapja meg a népszövetségi kölcsönt, adják azt neki, amivel visszaállíthatja az 1918-as népköztársaságot.
A szélsőjobboldal elleni első eljárást 1936-ban indították a Kaszáskeresztes Párt ellen. Ennek még nem volt jelvénye a nyilaskereszt – mondta Máthé Áron –, vezetője, Böszörmény Zoltán Ausztriába menekült, ahol a Bécs körüli településeken szervezkedtek a magyarországi nemzeti szocialisták. Számos, különböző fantázianevű csoport került a rendőrség látókörébe. 1939 volt a nyilasok elleni perek éve. Az első a Dohány utcai zsinagóga elleni merénylet elkövetőivel szemben indult, itt főszereplő Kovarcz Emil, a Nyilas Párt vezetője volt. Sikerült külföldre szöknie, ahonnan az 1944. március 19-i német megszállás után tért vissza.
(Fotó: VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár, videókép)
Maga Szálasi Ferenc már 1938-ban került a szegedi Csillagbörtönbe – folytatta a témát Drócsa Izabella – ítélet viszont csak 1940-ben született, amikor összevonták korábbi ítéleteivel, ugyanis öt sajtópere is volt, az egyik „hitfelekezet elleni uszítás”, vagyis durva antiszemitizmus. Sokan úgy hiszik, hogy a Horthy-rendszer megtűrte a szélsőjobboldalt. Ez nagy tévedés. De az tény, hogy a nyilasok nagyon ügyesen építették ki adatbázisukat a velük rokonszenvezőkről, ezért könnyen ment a hatalomátvétel.
Sok érdekes történetet meséltek volna a történészek, de Ujváry Gábor moderátorként az idő múlása miatt kénytelen volt átterelni a témát az 1945 utáni perekre.
1944 októberében a szovjet csapatok bevonulnak Szegedre, s a kommunisták egy „ellen-szegedi gondolat”-ot kezdenek játszani. Felállítják az első népbíróságokat, s – ahogyan fogalmaztak – „először a nyilasokra és a reakciósokra irányítjuk a tüzet.”
Az 1945/7. törvény szabályozza a népbíróságok működését: a háborús bűnösök és a súlyos emberiesség ellenes bűnök elkövetőiről ítélkezhettek elvben, de hamar kialakult az a gyakorlat, hogy a kommunistákkal nem szimpatizáló politikusokat is népbíróság elé állítják.
A népbíróságokat az 1956-os szabadságharc leverése után újból felállítják, és gyorsított eljárásban születnek az ítéletek.
E korszak pereivel kapcsolatban meg kell különböztetni a koncepciós és a konstruált pereket. Az előbbiek egy politikai, ideológiai koncepció alapján születtek, ilyen volt például a Placid atya elleni per, akit azzal vádoltak, kommunizmusellenes nézeteket tanít, amit ő el is ismert azzal, hogy csak az igazat mondta el diákjainak. A konstruált pereknél viszont a kiszemelt elítélt bűnösségét bizonyító körülményeket konstruálják. Erre jellemző példa a Rajk-per. Mindkét fajtára bőven szolgáltat példát mind a Rákosi-, mind a Kádár-rendszer, de nagy tévedés, hogy az 1970-es években már nem voltak ilyen perek. Az utolsó koncepciós per 1989-ben zajlott egy idős férfi ellen, aki röpcédulákat gyártott.
(Cservenka Judit/Felvidék.ma)
