Megfordította Oriana Fallaci legendás olasz újságírónő kötetének a címét Csáky Pál, aki ezúttal nem kisebb feladatra vállalkozott, mint megírni a bársonyos forradalom és az azt követő harminc demokratikusnak nevezett év történetét (ikerkönyve, A penge élén a korszak fontos dokumentumait közli, s áprilisban jelenik majd meg), természetesen szigorúan saját szemszögéből. A szlovákiai magyar politika titkai – áll a Pro Futuro Hungarica gondozásában kiadott könyv borítóján sajátos alcímként, s akik ezt a három hosszabb beszélgetésből álló könyvet kézbe veszik, igazán nagy fába vágják a fejszéjüket. Csáky ugyanis nem mismásol, nem ken el dolgokat, József Attilával szólva megkísérli az igazat mondani, nem csak a valódit. Amikor 2007-ben pártelnök lett, három töltényt is kapott nyílt fenyegetésként, most csak remélhetjük, hogy erre nem kerül sor. Csáky könyve ugyanis megkerülhetetlen olvasmány azok számára, akik a korral foglalkoznak, de azoknak is, akik meg akarják érteni az elmúlt három évtized egyre szürrealisztikusabb történéseit, vagyis hogyan jutottunk el az oly sokak számára lélekemelő bársonyostól a teljes letargiáig.
Ezt a harminc évet akár két számmal is össze lehetne foglalni. A hivatalos népszámlálás szerint 1991-ben Szlovákiában 567 ezer magyar élt, a 2021-es adatokat még nem összegezték, de a felvidéki magyarság elégedett lehet, ha a létszámunk megüti a 400 ezret. Ami ennél is rosszabb, az önbecsülésünk és intézményrendszerünk romokban.
Most akkor sikertörténet volt számunkra 1989 és az azt követő 30 esztendő? S mielőtt Csáky válaszaira rátérnénk, engedtessék meg számomra egy kis kitérő, amely akár árnyalhatja is a korról alkotott képet.
Édesanyám évtizedekig dolgozott az ország egyik legnagyobb üzemében, amely fénykorában ötezer embert is alkalmazott. Mezei párttag volt, közel négy évtizeden át ugyanazt a munkakört töltötte be, edényeket ranklizott. S mivel párttag volt, a hatvanas évek elején a munkatársai rávették, hogy csatlakozzék hozzájuk, akik fizetésemelést követeltek. Megdöbbenve vette észre, hogy mire az aktuális iroda elé értek, egyedül maradt, a többiek magára hagyták. Anyám belépett, s elmondta, amivel megbízták. A történet vége, hogy anyám megkapta a fizetésemelést, s évekig, minden tervezett nyári szakszervezeti kirándulás előtt élvezhette az előjogát, így beutazta nemcsak az akkori Csehszlovákiát, hanem a keleti blokk országait is. 1991-ben ment nyugdíjba, így már nem élte meg a régió legnagyobb vállalatának teljes szétverését, s úgy halt meg, hogy lelke mélyén megmaradt a rendszer hívének.
Amikor frissen érettségizett kamaszként 1988-ban Kassára kerültem, megkeresett pár kassai elégedetlen magyar értelmiségi, s egy kiskocsma mélyén nagyokat álmodtunk demokráciáról, kisebbségi jogokról. Mutattam nekik, hogy akkoriban jelent meg egy rendszert bíráló olvasói levelem a Film Színház Muzsikában, név nélkül, mert a szerkesztőség nem akart bajba sodorni, s kértem őket, hogy támogassanak, írjunk hasonló beadványt, ezzel is jelezvén, hogy (elégedetlenek) vagyunk. Többet nem hívtak maguk közé, de döbbenve láttam, hogy 1989 decemberében mind ott csápoltak a Lenin utcában, a könyvtár erkélyén szónokló Havelt és Dubčeket éltetve.
Pár évvel később az első adandó alkalommal elmentem Budapestre tanulni, tettem a dolgom, s valószínűleg ma már másképp döntenék, mint 1998-ban, amikor hazajöttem. De akkor bukott Mečiar, Dzurinda lett a kormányfő, s Csáky Pál a helyettese. S még mindent rózsaszínben láttunk.
Nem véletlenül tettem e kitérőt, hiszen évfolyamtársaim többsége (s nemcsak a vajdaságiak és a kárpátaljaiak) nem tért haza, s felépítvén a saját munkahelyi és családi karrierjét éldegél Budapesten vagy Magyarország más településén.
A kóvári/ipolysági/lévai Csáky Pál is tervekkel és reményekkel telve várta az 1989-es bársonyos forradalmat, sokunkkal együtt hitt egy szebb és jobb világban. Elsősorban nem rajta múlt, hogy ennek a jobb világnak az ígérete gyorsan dugába dőlt.
Mi ugyanis elsősorban nem csehek/szlovákok voltunk, hanem kisebbségi magyarok, s régi egyetemes tapasztalat, hogy bármilyen bizarrnak tűnik is, egy kisebbségnek mindig jobb dolga van egy diktatúrában, hiszen akkor működik a közösségi összefogás, ami egy demokráciában gyorsan atomjaira hull. Nos, ez történt a Felvidéken is.
Csáky nem véletlenül idézi vissza a beszélgetés/oral history első fejezetében az 1968-as demokratizálódási folyamatot, amikor a prágai tavasz első áldozatai szintén a kisebbségek voltak, s ugyanez a nacionalista hőzöngés ismétlődött meg 1990 elején (majd jó párszor az azt követő években) is.
Amint elült a forradalmi hangulattal járó hurráoptimizmus, s visszaszivárogtak az időközben kabátot váltott kommunisták, megtalálták az aktuális ellenséget is a magyarok személyében. Csáky a három fejezetben (nem értem, miért nem szerepelteti a három újságíró teljes nevét) részletesen ismerteti az 1989–2020 közötti szlovákiai (magyar) történéseket, hiszen azon kevesek közé tartozik szlovákiai magyar vonalon, akik percnyi pontossággal ott voltak a történések sűrűjében.
Pártfunkcionáriusként, parlamenti képviselőként, miniszterelnök-helyettesként, pártelnökként, majd európai parlamenti képviselőként. Ráadásul Csáky kamaszkora óta ír is, s nemcsak memoárokat, hanem szépirodalmat (novellákat s újabban drámákat) is. S nem is rosszul. Csáky merész részletességgel, néha szinte már bő lére eresztve adagolja a történéseket, szinte testközelbe hozva az elmúlt 30 év közszereplőit, a tűzvonalban szereplő politikusokat, s azokat a háttérembereket, akik sokszor ténylegesen irányították a történéseket. Nevezhetjük ezeket gazdasági lobbinak (itt, a Felvidéken megélhetési magyaroknak), de Csáky nem ódzkodik annak a kimondásától sem, hogy sokszor bizony csak közönséges bűnözőkről van szó, ami végül újságíró-gyilkosságba torkollott.
Ami az eredményeket illeti, az 1989-es történések békés lebonyolítása mellett az EU-ba való belépés sikeres levezénylését tartja, valamint nagyon fontos személyes sikerének tekinti a Selye János Egyetem létrehozását is a kisebbségi törvény rovására, bár ezzel a recenzens nagyon nem ért egyet. Az egyetem átadásán az akkori magyar oktatásügyi miniszter figyelmeztette a jelenlévőket arra, hogy nem látja sok értelmét Budapest, Győr, Pozsony és Nyitra vonzáskörzetében új magyar egyetemet alapítani, s ehhez csak annyit tennék hozzá gyakorlati példaként, hogy egyik királyhelmeci értelmiségi ismerősöm is Komáromba küldte tanulni a gyerekét, s amikor erről beszélgetve természetesnek vettem, hogy a tanulmányai befejeztével hazatér majd emeletes otthonukba, erősítvén az egyre fogyatkozó helyi értelmiségi képviseletet, meglehetősen mérgesen csak annyit válaszolt; eltöri a lábát, ha haza mer jönni ebbe a koszfészekbe.
Ahogy haladunk előre a könyv olvasásában, az úgy megy át oral historyból és politikatörténetből politikai krimibe.
A 2007-es MKP-s elnökválasztás, Bugár bukása, a Most-Híd létrehozása, a gengszterizálódó szlovák politika aljasabbnál aljasabb húzásai, amely végül a Kuciak-gyilkossághoz vezetett már csak erős idegzetű olvasóknak ajánlott. Nekik is csak részletekben adagolva. Csáky Pál, „a kuruc generális”, ahogy egyik politikustársa nevezte, elérkezett arra a pontra, hogy beavat ennek a harminc esztendőnek nemcsak a reményteljes, hanem az aljas titkaiba is. A kötet utolsó fejezete nem túl derűlátó (s ekkor még finoman fogalmaztam), főleg ami a kisebbségi jövőt illeti. A közösségi összetartozás tudata nélkül nehéz lesz a padlóról felállni, s Csáky ehhez a feladathoz nem igazán látja a szükséges utánpótlást, akik képesek lennének átvenni a stafétabotot.
(Juhász Dósa János/Felvidék.ma)
