Szent Gellért tér, Trianon elleni tüntetés. Háttérben a Gellért-hegy oldalában a Sziklakápolna (Fotó: Fortepan/Album009)

A címet – remélhetőleg – nem kell magyarázni, hiszen ki ne ismerné Karinthy Frigyes: Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára című megrendítő írását. E közös irodalmi élményre építve kölcsönözte a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár a Magyar Napló Kiadóval együttműködve megjelentetett tanulmánykötet címét, amelynek bemutatóját a közelmúltban tartották.

A huszonnégy szerző – a VERITAS és más tudományos műhelyek, egyetemek kutatói – hat témakörben fejti ki gondolatait. A Nemzetközi előzmények és következmények tanulmányai bemutatják, hogyan alakult ki a 19. század végétől a nagyhatalmak és véleményformálóik gondolkodásában az Osztrák-Magyar Monarchia és Magyarország feldarabolása. A közhittel, és az utódállamok publikációival ellentétben: a nagyhatalmak szemében addig nem játszott komoly szerepet a nemzetiségi kérdés, amíg a Monarchia egy erős birodalomként állt Németország és Oroszország között. A sorsáról való latolgatást belső meggyengülésének jelei nyomán kezdte a brit és a francia külpolitika, hogy vajon szláv nemzetiségeivel a pánszláv vagy a németekkel a pángermán erő lesz-e az, amellyel számolniuk kell.

Egy kevéssé ismert terület, a Vatikán szerepéről szóló tanulmány azért is érdekes, mert több felvidéki névvel találkozik az olvasó:

„a szentszéki diplomácia szürke eminenciása”, Csiszárik János, a kassai szeminárium tanára, aki 1909-től Rómában már az osztrák-magyar nagykövetség egyházjogi tanácsosa, 1929-től római követ és meghatalmazott miniszter. Jóval ismertebb személy a szakolcai születésű Csernoch János hercegprímás, vagy későbbi utóda: a Deákiban szlovákként született Serédi Jusztinián, aki a könyv által tárgyalt időszakban kánonjogi tanácsnok és a magyar egyházmegyék ügyvivője volt a Szentszéknél. Volt mit képviselnie, hiszen a Csernoch hercegprímástól már 1918 végén érkező levelek is megerősítették: a lehetséges utódállamok többségének vallási összetétele miatt a magyar katolikus egyházfő joggal aggódott az oda kerülő katolikusok sorsán. A reformátusok jövője sem volt biztatóbb, mert bár a protestantizmus nagy erőt képviselt, de minden országban a saját problémáival volt elfoglalva.

A Magyarország megszállása című fejezetben külön tanulmány foglalkozik egy-egy országrész sorsával. A fizikai atrocitásokkal együtt jelent meg mindenhol a szimbolikus pusztítás: a szobrok, emlékművek ledöntése, vagyis a magyar múlt felszámolása. Ez az identitásküzdelem a mai napig tart. Az a tanulság is levonható az egyes területek adataiból, hogy az atrocitásokat elkövető szerb, román és csehszlovák katonák között nincs lényeges különbség. A csehszlovák hadsereg katonái az atrocitások elkövetése során ugyanolyan brutalitással jártak el, mint a királyi Románia, illetve a királyi Szerbia katonái. Hamis a szocialista korszak magyar történészei, és rendszerváltás utáni utódaik által festett kép, amely a masaryki csehszlovák államot a közép-európai demokráciák legjobbjaként ábrázolja.

Az Erdély megszállásáról szóló tanulmány közli annak a 47 tekintélyes kolozsvári polgárnak, köztük nyolc egyetemi tanárnak a nevét, akit 900 000 korona hadisarc megfizetésére kötelezett Neculcea román tábornok, mert a Szilágy megyei Cigányi község lakossága megölt kilenc erőszakoskodó román katonát. A beszolgáltatott hadisarc összegéből nem 9, de 90 család is élhetett volna polgári jólétben évekig, de nincs hír arról, hogy az áldozatok családja egyetlen koronát is látott volna belőle.

A békekötés és a politika című fejezetből megismerhetjük azt a keserves helyzetet, amelybe az 1920-as nemzetgyűlési választásokra készülő pártok és politikusok kerültek, miután az Apponyi híres, de eredmény nélküli beszéde után a delegáció hazaérkezett Párizsból.

A június 4-i aláírás előtt zajló választási kampányban a jelöltek legfeljebb egy-egy mondattal utaltak a küszöbön álló döntésre. A keserű valóság kimondása és a hiú reménykeltés között egyensúlyozva többnyire a békevágyról szóltak és az ország előtt álló feladatokról.

Néhány régi politikus fegyveres harcot ígért, de a pártonkívüliként fellépő ifj. Andrássy Gyula, a Monarchia utolsó külügyminisztere őszintén szólt választóihoz: „Én nem látom annyira biztosítottnak a sikert, hogy ezt az élet-halálküzdelmet, ezt a végső erőfeszítést ma már ajánlani merném.”

A kötet szerzői a Politikusportrék fejezetben bemutatják a kor három kevéssé ismert, de fontos szereplőjét: Friedrich István és Huszár Károly miniszterelnököket, valamint József főherceget. A Menekültek, nemzetiségek fejezet a vagonlakók és vagonlakások körülményeivel ismertet meg, és a hazai németség szerepével ebben az 1918–20 közötti időszakban.

Kultúra és emlékezet. A fejezetcím önmagáért beszél, de az így ránézésre nem derül ki, hogy ebben az összeállításban olvasható az a tanulmány, amelynek tárgyáról a csaknem 500 oldalas kötet szerkesztője, Anka László elmondhatta, hogy az egyetlen magyar terület, amely nyert a békediktátummal: a Balaton. Elveszett Abbázia, Herkulesfürdő, Trencsén, Pöstyén, Tusnádfürdő, minden, ahová a boldog békeidőkben a magyar közép- és felső osztályok tagjai nyaralni, pihenni, gyógyulni, kikapcsolódni jártak. Így fordult a figyelem megmaradt tavunk, a Balaton felé. S ki más adhatta meg a fejlesztés irányát, mint aki a tudományos és a kulturális életet is emelkedő pályára állította: gróf Klebelsberg Kunó.

* * *

Bár a VERITAS főigazgatója, Szakály Sándor előszót írt a kötethez, mégis a kiválasztott részlet tanulsága, összefoglaló értéke miatt ide kívánkozik.

„…területe alig 93 ezer négyzetkilométerre zsugorodott. A termőföld 61, az erdőállomány 88, a vasúthálózat 64, az ipartelepek 55, a hitelintézetek és bankok 67 százaléka került a szomszédos országok birtokába. Idegen kézbe került szinte az összes só-, arany-, ezüst-, réz-, horgany- és mangánércbánya… A létrejött új magyar állam a régi nemzeti vagyon mindössze 38, a háború előtti Magyarország kiadásainak és bevételeinek 45,7 százalékával rendelkezett, ráadásul súlyos háborús jóvátételt is kellett fizetnie. Elszakították területének több mint kétharmadát, népességének majdnem kétharmadát, ezen belül minden harmadik magyart. A meggyötört, kivéreztetett és kifosztott csonka országtól pedig megvonták az életben maradás szinte összes feltételét. És mi – mármint a magyarság és Magyarország – mégis életben maradtunk. Beigazolódott Reményik Sándor erdélyi költő ihletett látomása: „Országokat lehet szétdarabolni: / Nem lehet legyilkolni lelkeket!” Azért nem, mert a Kárpát-medencében több mint ezer éve hazára lelt magyarság egymástól kényszerű szétszakítottságban élve sem feledte – egyetlen percre sem –, hogy összetartozunk. Megtanultuk, elménkbe és szívünkbe véstük, hogy – Szabó Dezső szavait idézzem – „megmaradásunk alaptétele: minden magyar felelős minden magyarért”… a „miért, miként is történhetett” kérdésekben fogalmazódnak meg történészi kérdésfeltevések és az arra adott – ugyancsak – történészi válaszok megváltoztathatják-e a múltat? Nem változtatják meg, de elősegíthetik megőrizni a magyarság történetében meghatározó történést, amely meghatározta a mi 20. és immáron a 21. századunkat is. S mi mindent hozott ez a száz esztendővel ezelőtti diktátum a magyarság számára? Sorvadó magyar közösségeket az elcsatolt területeken, politikai és kulturális jogkorlátozást, gazdasági ellehetetlenítést… és a felsorolást hosszan lehetne még folytatni. Egykori sérelmeinket – melyek közül sajnálatos módon nem kevés „túlélte” Trianont és Párizs sem „teremtett” jobb helyzetet – napjainkban sem szükségtelen felemlegetni. Emlékezni és emlékeztetni kell! A nemzet egészének tudatában ott kell élnie az egykoron a győztesek önös érdekében meghozott diktátumnak, amely eredményeként Magyarország európai nagyhatalomból – amely az Osztrák–Magyar Monarchia társországaként a Magyar Királyságot „megillette” – kis európai országgá vált. Egy olyan ország, amely több mint ezer esztendős Kárpát-medencei létezése során sok mindent élt át és meg. Fenn- és megmaradt és annak valamennyi polgára – lett légyen ősei között magyar, török, szerb, román, zsidó, szlovák, szerb, horvát, német… – emelt fővel gondolhat eleire és büszkén vállalhatja magyarságát, a magyar nemzetnek a múltját együtt és közösen, annak minden örömet és minden szomorúságot hozó történésével, büszkeségre és néha szégyenkezésre is okot adó egészével együtt.”

(Cservenka Judit/Felvidék.ma)