Kép: Pixabay

Január hatodika, vízkereszt napja a hívő emberek karácsony utáni szép ünnepe, de a keleti egyházban ez Krisztus születésének az időpontja is. Az egyház egyik legrégibb jeles napja, melyet mondtak (mondanak) epifániának (megjelenésnek), festum luminariumnak (a fény ünnepének), teofániának (Isten megjelenésének), bethfániának (háznál való megjelenésnek). És nevezzük háromkirályok napjának, vagy Jézus Jordánban történt megkeresztelkedésének is.

A nap sokszínűségét tükrözik egyházi énekeink is. Közülük az egyik szövegében olvashatók a címadó sorok, illetve a fényességre utaló megannyi más elem, például a „Jákob üdvös csillaga”, amely maga a „fényár”. Erre a jelre várt a három bölcs király. A csillagfényre, melynek nyomán eljutottak Isten gyermekéhez. És eljött a mindent beragyogó égi fény, amikor a „régi törvény vak ködét új világ oszlatja szét”.

Az új fény dicsőítése ott van Szepesi Imre 1857-es keltezésű másik énekének szövegében is. Ebben megjelenik Keresztelő János és lelki szemeink előtt a Jordán vizénél Jézus, a Bárány, aki „mint hajnal csillaga, bűneinket elveszi”.

Az 1674-es Cantus Catholoci énekszövege szerint e nap fényességén illik éneket mondani az Úrnak, mert a születés előtt „ült a földön keserű homály”, s „Négyezer évig úr volt a halál”.

A római egyház szertartásai szerint ilyenkor vizet és tömjént szenteltek (szentelnek), vagyis kereszteltek. Innen a vízkereszt elnevezés is. A víz „mint ősi természeti elem, felruházva a keresztény rítus szentelményjellegével, végigkíséri az egész életet: megvéd a gonosz szellemektől, és hasznos szer a testi fájdalmak ellen is. A keresztény egyház elég korán felismerte szimbolikus jelentőségét, mert már a II. századtól vannak adataink a víz megszentelésére vonatkozólag.

A szenteltvíznek nagy szerepe volt a népi hagyományokban is. Szenteltvizet adtak például a szülőanyának, a keresztelésre vitt csecsemőnek, a haldoklónak is. Ezt tették a szülőasszony ágyába, hogy ne rontsák meg. (Manga, 1942:29. p.)

A kelenyei asszonyok miután vízszenteléskor a templomból hazaértek, a vízből „a ház főggyire loccsantottak kereszt alagba´, hogy a gonosz szellem ott senkinek se árcson”.

Közben ezt mondták: „Isten áldása legyen a házon!” A szenteltvízből adtak egy-egy kortyot a gyerekeknek is, hogy azok „jók és egíssígessek legyenek”.

A templomból hazavitt vízzel Ipolyhídvégen mindenkit „mekszentőtek”, aki aznap a házhoz ment. Ezt azért tették, hogy a rossz szellem be ne lépjen oda.

Volt, ahol a vízzel az istálló sarkait is megszentelték, hogy a „gonosz lélek oda se mennyen be”. A szenteltvizet elsősorban tehát a rossz szellemek elleni védekezés eszközeként használták fel. De elővették a szekrény vagy sublót tetején őrzött mágikus erejű szert máskor is. Például ha súlyos beteg volt a háznál, hogy baját enyhítsék. Került aztán belőle az ajtó mellett elhelyezett szenteltvíztartóba is, hogy a távoli útra indulók belemárthassák ujjaikat, keresztet vethessenek magukra, s általa minden bajtól védve legyenek.
Sok helyen szenteltvizet öntöttek a halott ravatala elé is. A látogatók aztán ezzel szentelték meg a holttestet, hogy esetleges félelmüket eloszlassák.

Égzengéskor, villámláskor, nagy viharkor szintén előkerült a víz, mert bíztak mágikus erejében. Manga János gyűjtéseiből tudjuk, hogy a szenteltvíznek Bélapátfalván is különös erőt tulajdonítottak, ezért öntöttek abból a kútba, a szarvasmarha és a baromfi ivóvizébe.

Állítólag a betegséget is elűzte. Ezért a család minden tagja ivott belőle, különösen akkor, ha a torkuk fájni kezdett. Barna Gábor jegyezte le a Csépára költözött palócoknál, hogy azok tyúkültetéskor még napjainkban is vízzel szentelik a fészket, benne a tojást és a kotlóst, hogy áldás legyen rajta. (Idézi: Csáky K., 1987., Barna G., 1982.)

A háromkirályjárás is szokásban volt egykor e nap tájékán, mely a bibliai bölcseket – Gáspárt, Menyhértet, Boldizsárt – személyesítette meg dramatikus formában.

Barna Gábor dolgozatából (Ünnepi szokások és hiedelmek Csépán) értesülünk a palóc kirajzású csépaiak háromkirályjárásáról. A „csillagosok” karácsonytól vízkeresztig járták a falut szűrben, kifordított „sipkában” és kucsmában. Egy nagyméretű csillagot vittek magukkal, melyben gyertya égett. A háziak engedélye után bementek a lakásba, s ott énekkel köszöntötték őket.

A tárgyalt szokásokon és szertartásokon kívül vízkeresztkor került sor (kerül sor még ma is) vidékünkön is a házszentelésre. Igaz, hogy az említett napon a templomból hazatérő asszonyok ezt minden évben maguk is elvégezték, viszont az új ház „felszenteléséhez” a papot is elhívták. Ő aztán a lakás valamennyi szobáját megszentelte, s az ajtó fölé krétával odaírta az évszámot, valamint a háromkirályok szignóját (G.M.B.).

A karácsonyi tilalmak egy részét is vízkereszt napján lehetett, kellett feloldani. Pereszlényben többek között ilyenkor vitték ki a karácsonyi asztal alól a gabonakeveréket, melyet a szárnyasoknak szórtak szét. A szénát a lovaknak, a teheneknek és a juhoknak adták, hogy azok „sohase legyenek betegek”.

Ugyanekkor lehetett az asztal sarkáról is levenni a karácsonyi „morzsalékot”, melynek a hiedelem szerint gyógyító ereje volt. Bussán is vízkeresztig maradt az asztal alatt a szakajtóban elhelyezett búza és árpa.

Vízkeresztkor a karácsonyi gabonából Kelenyén szintén azért adtak az állatoknak, hogy egészségesek legyenek. Itt az aprószentekvesszőt is e napon vitték ki a szobából. Az állatokat sorra megveregették vele, miközben ezt mondták: „Így fickándozzatok e!”
Vízkeresztnél előbb a karácsonyfát se lehetett kivinni a házból.

A nap hiedelmei egyrészt az időjóslással is kapcsolatban voltak. Manga János említi Palócföld című könyvében, hogy ha vízkeresztkor „megcseppen” az eresz, olvad a hó vagy esik az eső, még hosszú lesz a tél, ezért takarékoskodni kell a takarmánnyal.
Kelenyén a nyári hónapok csapadékmennyiségére jósoltak ilyenkor. Nagy József volt parasztgazdánál például ezt jegyeztem le: „Ha a pinytyőke illyenkor itt /ivott/ a kerékvágásbó´, akkor lett elig esső a nyáron.” (Csáky K., 1987.)

(Csáky Károly/Felvidék.ma)