Hints Zoltán, a Marosvásárhelyi Rocksuli vezetője a rendszerváltozás előtti magyar vonatkozású bakelitlemezek szakértője és gyűjtője. Egy őszi budapesti, stílusosan a Rockmúzeumban rendezett kiállításon beszélt szenvedélyéről.
„A magyar vonatkozású anyagok gyűjtésénél a legfőbb nehézséget az információk hiánya jelenti. Egy konkrét példát említek. A negyvenes évek közepétől Ceaușescu hatalomra jutásáig a Kozák nővérek igen népszerűek voltak, több mint húsz hangfelvételt készítettek, a televízió és a rádió is folyamatosan sugározta a dalaikat. Az új impérium, mint „idegen zenét tolmácsolókat” a népi kultúrával összeegyeztethetetlennek tekintette, és mint ilyeneket, el kellett tüntetni őket a köztudatból. Ezt olyan alaposan hajtották végre, hogy az irattárakból hiányzik a munkaszerződésük, hangfelvételeket többet nem készíthettek, s a kilétüket is mély homály fedi.
Ebben a formában három éve gyűjtöm a lemezeket, s most kezd beérni a termés. Eleinte úgy gondoltam, hogy 20–30 felvétellel számolhatok, aztán kiderült, hogy száz felett kell kalkulálnom. Körülbelül százötvenre becsülöm a szóba jöhető lemezeket. Természetesen készültek úgynevezett garázsfelvételek kazettákra, viszont ezek feltérképezésére, összegyűjtésére, digitalizálására nem vállalkozom.
A kiállításon hatvanhat lemezt állítottam ki, a teljes gyűjteményem mintegy száztíz korongot számlál.
A gyűjtemény értékes darabja egy Koós János-felvétel. Ne feledjük, a népszerű előadóművész véletlenül született Bukarestben, székely édesapja ott dolgozott, amikor várandós felesége meglátogatta. Később a család Magyarországra költözött, s a művész karrierje is az anyaországban bontakozott ki, de Koóst én erdélyiként tartom nyilván.
Másik példa a nagyváradi Metropol együttes, melynek tagjai a rezsim packázásai miatt a költözést választották. Sándor Imrét az egyik legismertebb zeneszerző-zenei rendezőt, aki mintegy két évtizedig az Electrecord lemezgyár együttesét is vezette, mindenki csak Alexandru Imre néven ismerte, a lemezek címkéjén is így szerepelt. A kiváló zenész is Németországba emigrált, amikor elviselhetetlenné vált számára, hogy beleszólnak a munkájába. Hivatalos szerződést kapott ugyan Kelet-Németországba, de kijutásában a korifeusok keményen akadályozták, végül a vasúti pályaudvaron kapta meg útlevelét.
Folytatom a kollekcióm gyarapítását, ami azért is nehéz, mert az egykori gramofonlemezek törékenyek. Viszont nem adom fel, ez egy türelmi munka, s remélhetőleg még előkerülnek kallódó példányok.
Másik tervem, hogy számos együttesnek nincs hangfelvétele, s ezeket is szeretném feltérképezni. Vágyálmom, hogy gyűjtéseim dokumentációját majdan lexikonként lehessen használni.”
(Csermák Zoltán/Felvidék.ma)
