„Sipos Zsuzsa nenő felháborodásában szinte kikelt magából. …felnőtt emberek maskaráknak öltözve bohóckodni készülnek, nyilvánosan bolondot csinálnak magukból, és erkölcstelen történetekkel botránkoztatják meg a falut, a népet…” Duba Gyula, író, Hontfüzesgyarmat jeles szülötte szerint így fogadhatta a falu lakosságának– valószínűleg nagyobb – része egy, az akkori paraszti társadalom számára idegen, új szórakozási forma megjelenését a faluban.
De mi váltotta ki a „nenő” és a többiek felháborodását? Az az esemény, melynek alábbi meghívóját lányok és legények terjesztették a faluban. Az embert első olvasatra megragadja a meghívó megfogalmazásának faluhelyen szokatlan választékossága. Gondolok itt a Horn-kocsmának nagyvendéglőként való feltüntetésére, de legfőképp a zenét szolgáltató falubeli cigánybandának Balog Ottó teljes zenekaraként való beharangozására.
Ezeket olvasva, az ember nem egy Garam menti faluban, hanem legalábbis a járási székhelyen érezheti magát, ahol a színvonalas színielőadás utáni táncmulatságon kitűnő ételeket és italokat fogyasztva nagyszerűen szórakozhat választottjával.
De Hontfüzesgyarmaton vagyunk, a Szikince-völgyi faluban, néhány évvel a nagy háború, és egy évvel Trianon után. Sok minden változott a világban, és ez a változás elérte Gyarmatot is. Az anyák és feleségek elsiratták a háborúban odavesztett fiaikat és férjeiket, a megmaradt hadifoglyok nagy része is hazakerült, és a falu – szó szerint is – új államba került, melyre más rendszer, más szellemiség a jellemző. A falu népe szokja a kisebbségi létet.
Meg sem fordul a fejünkben, hogy ilyen körülmények között valakinek az juthat eszébe, hogy Gyarmaton színdarabot tanítson be, olyan embereknek, akiknek nagy része eddig valószínűleg színdarabot sem látott.
A gyarmati református iskola tanítója azonban a faluban is érzékelve a „polgáriasodás” első jeleit, belevágott a nagy ismeretlenbe, és jól tette. A falvakban, köztudott, elsősorban a tanító – és a helyi „értelmiség” – kezdeményezőkészsége, aktivitása határozta meg a kulturális élet alakulását. A háború után, új államalakulatba kerülve hatványozottan, különösen fontos volt a tanító hozzáállása. Gyarmatnak a „republika” évei alatt szerencséje volt református tanítóival. Mindhárman a kultúra iránt elkötelezett emberek voltak, akik tanultságuk, műveltségük okán megkapták a kellő tiszteletet a faluközösségtől, s bár felette álltak, de vele és érte éltek.
A háború utáni első tanító Antal Árpád Lajos volt, akit a gyarmati emlékezet szigorú, de jó tanítóként tart számon. Az ő nevéhez fűződik a faluban az első színmű, a bevezetőben említett „A falu rossza” betanítása.
Ebben a szereplést a modernebb, lazább gondolkodású, értelmiséginek mondható fiatalok mellett néhány zsellér és mesterember vállalta fel. Volt köztük cipészmester, jegyzőgyakornok, erdész lánya, jegyzőfi, boltos, kisgazda és kommunista is. De a falu közösségének nagyobb részét kitevő gazdák idegenkedve fogadták a tanító kezdeményezését, ugyanis az erkölcsi megítélésükbe nem fért bele az ilyen – szerintük – komolytalan szórakozás. Meg hát attól is tartottak, hogy egyszerűen nevetségessé teszik magukat.
Még egy színdarab „levezénylése” fűződik Antal tanító úr nevéhez, az Árva Bandi című előadás, 1922-ben, melyen azonban már nem vehetett részt az első színdarabban megyei csendbiztost alakító ifjú Bogyó Lajos, a hontfüzesgyarmati körjegyző 18 éves fia, akit nem egész egy hónappal az előadást követően, augusztus 12-én „a szomszédos Felső Fegyverneken …halva leltek. Oldalán és fején lövés által okozott sebekből vérzett, amely közvetlen közelből alig 5-6 lépésről történt. Megállapították, hogy a meggyilkolt fiút már régebben fenyegette K. J. fegyverneki nős gazda, aki szerelmes volt …egy fegyverneki csinos menyecskébe és azt hitte, hogy ez őt ifjú Bogyó Lajossal megcsalja.”
1922-ben Antal Árpád elhagyja a falut, és helyére új tanító érkezik, Akúcs Árpád, akit egész ittléte alatt nagy tisztelet övezett, és működése a „falu kultúrájának felvirágzását jelentette”.
Érdemes idézni Duba Gyula Vajúdó parasztvilág című szociográfiájából a vele kapcsolatos jellemzést:
„Az ő utóhatásán már konkrétan nyomon követhető, hogy mit jelentett a tanító a parasztfalunak. Azt az „urat” jelentette, aki nem ellenpólusa a parasztnak, hanem a szövetségese, mert csak ad a falunak, tudást, erkölcsi példát nyújt neki anélkül, hogy megbecsülésen kívül bármit kívánna érte.”
Akúcs Árpád folytatta az előző tanító által megkezdett közösségépítő tevékenységet, de tudatában volt annak, hogy a régi konvenciókhoz ragaszkodó gazdákat, akiket az elmúlt években előadott darabok sikere sem győzött meg, hogy „maskarának” álljanak, valami módon meg kell nyernie a közösségi munkához. A tanító lassan megismerte a falubelieket, és felismert egy komoly lehetőséget. Mivel hallhatta a férfiakat a kocsmában dalolgatni, és kántorként megtapasztalta, hogy szinte „zeng a templomhajó, amikor kedvükre kieresztik a hangjukat”, olyan gondolata született, hogy énekkart kellene alapítani. Ötlete megvalósításához sikerült is megnyernie a legjobb énekeseket, és az ő belépésük után már szinte presztízzsé vált a dalárdában való éneklés.
Azt nem sikerült kideríteni, hogy ki volt az első gazda, aki hajlandó volt „maskarának” beöltözni. Lényeg, hogy Akúcs Árpád egyéniségének, rábeszélő készségének köszönhetően megtört a jég, a gazdák beadták a derekukat, és a fényképek tanúsága szerint az 1924-ben előadott „A toloncz” című darabban már közülük is többen szerepeltek. A gyarmatiak által játszott darabok a parasztléleknek megfelelő könnyed, szórakoztató színművek voltak. Az volt a fontos, hogy a szép, érzelmes – sok esetben érzelgős – előadás után, amely megnevettette és néha meg is ríkatta a közönséget, azok megkönnyebbülve, jó érzéssel hazafelé tartva, a látottakat megbeszélve elmondhassák, hogy „ez fajin vót”.
Egy-egy darab színrevitele azonban rengeteg munkával, előkészülettel járt, ezekből gyakorlatilag az egész közösség kivette részét. Mindenkinek volt tennivalója: kulisszákat kellett készíteni, festeni, jelmezeket varrni; szinte az egész falu közös ügye volt egy-egy ilyen előadás. A fő munkát természetesen a tanító végezte, kezdve a megfelelő mű kiválasztásával, és ami még nehezebb volt, a szerepek megfelelő kiosztásával. De a betanítás sem lehetett egyszerű, nem tanult, gyakorlott színészekkel dolgozott, akadt ugyan egy-két tehetséges „komégyiás”, de a nagyobb részük, hát..
De hogy mégis maradandó élményt jelentettek a színdarabok, bizonyítja egy 1954-ben keltezett levél: „…vasárnap a Falurosszát jáccák, ha úgy jáccák mint régen, azt érdemes volna megnézni.” Megjegyzem, hogy a levélíró 1921-ben, mikor A falu rosszát Gyarmaton játszották, 13 éves volt, de harminchárom év múltán is jó érzéssel, elismeréssel emlékezett rá.
Azonban nemcsak az emberek emlékezetében maradtak meg a régi színdarabok, hanem szerencsére fényképek is készültek. Ismét Duba Gyulát idézem: „… a komédiázások és a dalárda évei szerencsére nem múltak el nyomtalanul, köszönhetően Rusznyák lévai fényképésznek, aki lefényképezte minden egyes színdarab szereplő gárdáját, s ezek a fényképek bekeretezve a szobák falára kerültek a korábbi családi képek mellé”.
„S a képeken, minden kép közepén ott ül Akúcs tanító úr; választékosan, városiasan öltözött nyakkendős férfi, mégsem rí ki közülük, a tekintete olyan, mint a többieké, messziről néz a szemlélőre, hasonló, és mégis más, s éppen ez a másság az az erő, az ő célirányos akarata és teremtőkedve, mely létrehozta a kép valóságát és értelmét.”
Akúcs Árpád tanító úr azonban 1929-ben Ágóra költözött, és ezzel véget ért a „gyarmati színjátszás fénykora”.
(Gyarmathy D. Győző/Felvidék.ma)
