Pontosan 75 évvel ezelőtt, 1947. áprilisi 12-én indult el az első szerelvény az otthonaikból kiűzött felvidéki magyar családokkal a számukra ismeretlen alföldi települések felé. A hetvenöt éve történt eseményekről még mindig tudnak új részleteket, új összefüggéseket felkutatni a történészek. Ezekről számoltak be a Rubicon Intézet, a Selye János Egyetem Tanárképző Kara, valamint a Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete által tartott A csehszlovák–magyar lakosságcsere története és emlékezete című konferencia előadói.
Csurgai Horváth József, a Rubicon Intézet tudományszervezési igazgatója a címben jelzett témát globális mezőbe helyezve mutatott rá arra, hogy a II. világháború után 40 milliós tömeget tettek ki azok a népcsoportok, amelyek kénytelenek voltak elhagyni hazájukat. Jóllehet később egyénileg sokan visszatérhettek, de Közép- és Kelet-Európa etnikai arculata gyökeresen átalakult a nemzetállamok etnikai homogenizációja jegyében.
A győztes nagyhatalmak hozzájárulásával csaknem 11 millió németet űztek el kelet-poroszországi, sziléziai, szudétavidéki, magyarországi és jugoszláviai szülőföldjéről, miközben sok százezren életüket vesztették a menekülés során.
A Magyarországgal határos országok – melyek közé Kárpátalja megszerzésével 1945 júniusában a Szovjetunió is felsorakozott – a kollektív bűnösség elvére hivatkozva szintén mérlegelték a magyar kisebbségek felszámolásának, elüldözésének, elhurcolásának lehetőségét.
A kárpátaljai málenkij robot súlyos emberveszteségei, a délvidéki brutális megtorlások, a Maniu-gárdisták erdélyi magyarellenes atrocitásai mellett Csehszlovákia is sokat tett annak érdekében, hogy a 650 ezres szlovákiai magyar kisebbséget felszámolja.
Az első bécsi döntés után visszacsatolt területekre költözött anyaországi magyarok egyoldalú kitelepítése, a csehországi deportálások és a tömeges kényszerasszimiláció mellett az 1947. áprilisi 12-én kezdődött és 1948 végéig tartó lakosságcserétől remélték, hogy az általuk tervezett 180 ezer magyar kitelepítésével sikerül a kompakt magyar területeket felszámolniuk. A csehszlovák kormány, a Szlovák Nemzeti Tanács rendeleteivel és Beneš elnök jogfosztó dekrétumaival kikényszerített lakosságcsere keretében, erős csehszlovák propaganda hatására 95 ezer magyarországi szlovák jelentkezett áttelepülésre, de végül csak 60 ezren döntöttek szülőföldjük elhagyása mellett.
Szarka László, a Rubicon Intézet kutatója, a Selye János Egyetem tanára emlékeztetett arra, hogy a csehszlovák kormány annyira felkészült a teljes magyar lakosság kiűzésére, hogy már a pontonhidak helyét is kitűzték.
Mert a nagyhatalmak nem járultak hozzá a teljes felszámoláshoz, napirendre került a lakosságcsere, de alternatívaként mindvégig megmaradt az erőszakos kitelepítés lehetősége.
Erőszakot alkalmaztak Pozsonyban és Kassán, amelyek lakosságában a németek és magyarok alkották addig a többséget. Erőszakkal űzték ki az „anyásokat”, vagyis azokat az anyaországi magyarokat, akik a bécsi döntés után költöztek át vagy vissza a Felvidékre.
Tőlük két hét alatt, már 1945-ben megszabadult a nemzetállami szándékait megvalósítani akaró Csehszlovákia. Beneš a kollektív bűnösség elvével megfosztotta állampolgári jogaitól a felvidéki magyarságot, s ezt követte a Szlovák Nemzeti Tanács rendelete a magyar földingatlanok elkobzásáról. A lakosságcsere elfogadására ösztönöztek a Csehországba való deportálások is.
Végül Gyöngyösi János magyar külügyminiszter aláírta az egyezményt, amelynek pontjai közül sem a vagyoni egyenlőségre, sem az arányos társadalmi összetételre vonatkozókat nem tartotta be a csehszlovák fél, viszont embertelen lebonyolítása számos idős és beteg ember életébe került, többen pedig öngyilkosságba menekültek.
Paulik Antal, a magyarországi szlovákok megválasztott országgyűlési szószólója A lakosságcsere a magyarországi szlovákok emlékezetében címmel tartotta előadást. Utazó kiállítást is szervezett a témából, de tapasztalnia kellett, hogy a második, harmadik generációban már csekély az érdeklődés a 75 évvel ezelőtt történtek iránt.
1945. október 28-án hangzott el Beneš beszéde a tiszta nemzetállamról, s ezt követte „Hív az anyaföld” jelszóval a szlovák népesség hazahívása minden szomszédos országból.
A toborzásban részt vettek a szlovák nemzetiségek vezetői, nemcsak Magyarországon, de Romániában és Kárpátalján is. Az áttelepülés gondolatát magyarországi evangélikus értelmiségiek vetették fel már a 30-as években a II. világháború előtti erőszakos magyarosítás hatására.
Számadatra hivatkozott: Trianon után 140 ezer magyarországi személy vallotta magát „tót”-nak, míg 1944-ben 80 ezer.
A lakosságcsere-egyezmény aláírása után hat hétig agitálhatott az áttelepítési bizottság a magyarországi szlovákok körében, akik között olyan rémhírek is keringtek, hogy ha nincs meg a szükséges létszám, akkor kényszerből viszik őket Szlovákiába. A vonzó gazdasági lehetőségek és a nemzeti érzés végül 73 ezer magyarországi szlovák áttelepülését eredményezte.
Paulik Antal szerint a lakosságcsere következményét nagyon megérezte a Magyarországon maradt szlovák kisebbség, mert létszámában megfogyatkozott, nyelvvesztése fokozódott, és azóta sem heverte ki a veszteséget. Ugyanakkor a csehszlovák kormány sem érte el nemzetállami törekvéseit.
A gútai születésű Angyal Béla,a Szegedi Tudományegyetem Történelemtudományi Doktori Iskola kutatója az 1946 februárjától, az államközi egyezménytől 1947 áprilisáig, a népcsere megkezdéséig vezető utat elemezte. Előadásában számos alig, vagy egyáltalán nem ismert tényt tárt fel.
Ebben az időszakban már valamennyi közép-kelet-európai ország szovjet érdekszférába került, a szovjet kormánynak érdeke volt, hogy ebben a szférában ne legyenek államok közti konfliktusok, tehát a gyors rendezést kívánta.
Gyöngyösi János külügyminiszter még reménykedett a párizsi békekonferenciában, hogy kedvezőbb döntések születnek területkiigazításról, kisebbségi jogokról.
Még Moszkvába is elutazott, tárgyalt Sztálinnal, aki szerint a csehek talán beleegyeznének némi kiigazításba, de a szlovákok nem.
Csehszlovákia és Magyarország nagyon egyenlőtlen pozícióban volt: az előbbi győztes országként szerepelt, maga mögött tudva a szláv többséget, és Ausztriából, Lengyelországból telepítette haza a cseheket, de még Ukrajnából is 40 ezret, akik a cári Oroszországban éltek a 19. század óta. Magyarország viszont vesztes volt, jóvátételre kötelezett ország, amelyben a kormány összetételéről – a demokratikus választások eredményével szemben – a Vorosilov , később Szviridov vezette SZEB (Szövetséges Ellenőrző Bizottság) döntött.
A szovjet vezetéssel igen jó kapcsolatban volt két csehszlovák kulcsember: Daniel Okáli, a CSÁB (Csehszlovák Áttelepítési Bizottság) vezetője, valamint František Dastich tábornok, akit a SZEB-be megfigyelőnek nevezett ki a cseh diplomácia azzal a feladattal, hogy elszigeteltségben tartsa a magyar diplomatákat. (A moszkovita Dastich hírszerző volt, kisebb botrányt is okozott, amikor kiderült a párizsi békekonferencián, hogy a magyar küldöttség anyagát a cseh tábornok már előbb megszerezte.)
A CSÁB végezte a toborzást a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja részvételével. Ez a szervezet 1945 februárjában alakult Battonyán (ki ellen, mikor már szovjet terület volt? – a szerk. megj.) 1946-ban 2 millió koronát kaptak a propagandára, 47-ben 4 milliót.
A CSÁB másik feladata a népösszeírás volt. A kimutatott adatokat a történész értékelhetetlennek minősítette tudományos szempontból, ugyanis 885 magyarországi településen 447 ezer(!) szlovákot írt össze.
Közben szorgalmasan dolgozott a szlovákiai telepítési hivatal is: a bécsi döntésben Magyarországhoz visszacsatolt, s most újra Csehszlovákiához tartozó területeken végezték az összeírást, méghozzá igen pontosan. Minden családfő és a családtagok iratai, a vagyoni kimutatás az ekék számáig vizsgálatuk tárgyát képezték. Külön megjelölték az 5 hektáron felüli földdel rendelkező portákat. (A 600 ezer magyar adatai nincsenek feldolgozva magyar történészek által, a Szlovák Központi Levéltár átszervezés miatt nem tudta kiadni.)
A felvidéki magyarságtól való megszabadulásban kiegészítő megoldás volt a reszlovakizáció: 435 ezren várták az igazolást, de csak 1948 végén 381 ezren kapták meg, sokan már át sem vették.
A háborús bűnösöknek minősítettek kitelepítéséről egyoldalúan dönthettek a csehszlovák hatóságok, így tízezrével mutattak rá háborús bűnösökre, akik többségét természetesen az értelmiségben és a tehetősebb rétegekben sikerült fellelniük.
Mivel a csehszlovák vezetés nem tudta elérni a békekonferenciánál a 200 ezer magyar egyoldalú áttelepítését, a lakosságcsere aláírásának kikényszerítésére megkezdték a deportálásokat Csehországba, amelyről a sajtónak csak mint általános munkakötelezettségről volt szabad írnia.
219 transzporttal 43 ezer személyt szállítottak belső cseh és morva területekre, ugyanis a szudétavidéki németek helyére csak megbízható szlávokat telepíthettek, lévén katonai övezet, amihez a hadügytől külön engedélyt kellett kérni.
A magyar kormányra viszont ellenkező hatást gyakorolt a kényszerítés: addig nem voltak hajlandók aláírni a lakosságcsere-egyezményt, amíg a csehek le nem állítják a deportálást. A meghiúsuló tárgyalásokat a szovjet vezetés már kínosnak érezte nyugati szövetségesei előtt, ezért a jugoszlávokat kérte közvetítésre a felek között. Bár a deportáltak csak két év múlva kezdhettek hazatérni, Gyöngyösi János annyit elért, hogy a lakosságcsere elszenvedői – a korábbi cseh megszorításokkal szemben – több élőállatot és nagyobb értékű ingóságot hozhattak magukkal.
Az egész napos konferencián még számos, magyar és szlovák szempontokat egyaránt feltáró előadás hangzott el, amelyekre a későbbiek során érdemes visszatérni.
(Cservenka Judit/Felvidék.ma)
