Kalondaiak Hollókőn (Fotó: Papp Sándor)

Nem lehetett véletlen. Nem lehetett az, mert úgy akarom érezni, hogy volt benne valami több mint egy szimpla információ valahol a sajtóban Hollókőről, ami bennragadt az agyamban. Kellett, hogy több legyen az, volt ott valami, amit a Jóisten kegyelmének szoktak nevezni. Szóval a lényeg, hogy egyszer csak elindultunk egy vasárnap délelőtt a rossz Skodánkkal kirándulni a két kisgyermekünkkel és azt mondtam, hogy akkor irány Hollókő!

Ez valamikor 1996-ban lehetett, nekünk akkor még se internet, meg egyéb ilyen flancos dolgaink nem voltak, annak ellenére, hogy polgármester voltam. Csóró polgármester, aki egymaga küzdött az ár ellen, de mindig segítő barátokra lelt, akikkel aztán rést ütöttünk a falon és 96 májusában megnyittattuk az aktuális hatalmakkal (Horn és Mečiar kormányok… brrrr!) a határátkelőhelyünket. Elindultunk hát a frissen megnyitott átkelőn át kirándulni a nagy ismeretlenbe, amely a rossz Skoda képességeihez mérten (erről majd még később), nagyon-nagyon messze volt tőlünk, olyan 50 km-re.

Aki már megélte azt, ahogyan a parkolóból, a klasszikus falusi kocsma mellől elkezdett lesétálni a Világörökségbe, a hollókői ófaluba, és ahogy eléje tárul az utcán a falu kicsi temploma az útelágazásnál, tudja, miről beszélek.

Az a látvány, ha nem ejti rabul a szívet és a lelket, az a szív és az a lélek bizony üres.

Én ilyet utoljára akkor éreztem, amikor legénykoromban, Várnában megláttam a dombról a végtelen tengert, ahogy a horizontja emelkedett és gömbölyödött a semmibe, illetve inkább a mindenbe.

A hollókői kis templom a kontytetős palóc házakkal szegélyezve egy egészen más vizualitás volt, de még inkább szívbemarkolóbb, mert olyan volt, mint amikor valami (dehogy valami, Valaki!) azt súgja a fejedben: megérkeztél, itthon vagy.

Talán lassítottam a lejtőn egy pillanatra, talán megszorítottam a feleségem kezét, de lehet, hogy a gyerekek után loholtunk, akik a szándékosan hepehupás, bazaltköves úton rohantak lefelé, nem tudom már, csak azt tudom, hogy milyen volt akkor ott a családommal az érzés bennem, mintha egy katedrálisba léptem volna be, amelynek boltozata a mennyekig ér.

Aztán volt múzeumlátogatás, meg várfalmászás Gergő részéről, az édesanyja legnagyobb riadalmára, mint aki megérezte, hogy hasonló nyaktörő mutatvány vár a fia részéről rá az anyai élete során, persze én meg titokban élveztem, hogy milyen vagány a fiam. Mert az apák büszkék a vagány fiaikra, mindegy, hogy hány évesen azok. Réka meg virágot szedett az erdőszéli ösvényen az anyjának, mert már akkor jó emberke volt.

Valahol ettünk is, de lehet, hogy az otthon csomagolt ebédet fogyasztottuk el, mert aztán mentünk a kocsival tovább olyan erdei utakon, ahol betévedtünk egy katonai bázisra is az erdő mélyén, majd nagy nehezen megtaláltuk Bért, aztán Bujákot, aztán már csak kerestük az életmentő benzinkutat a 21-es úton, mert vészesen fogyott az üzemanyag, meg persze a víz is felforrt, én meg azt sem tudtam, hol van a termosztát, amit ha megkocogtatsz, akkor állítólag minden jó lesz. Aztán nagy nehezen hazajutottunk, tele élményekkel, amiket a papírfotók a mai napig őriznek valahol a fényképes doboz alján…

Siklódiak Hollókőn (Fotó: Papp Sándor)

Később sok dolog történt velem és a családommal, sok jó és sok rossz is, de talpra álltunk, dolgoztunk, Palóc Házat építettünk vagy száz közmunkás cigány emberrel meg asszonnyal a környékről, és pörögtünk. És akkor mit ad Isten, Hollókőről jött egy megkeresés, határon túli pályázatukhoz partnert keresnek, és mivel a szintén világörökséges Vlkolínec nemet mondott a megkeresésükre, amolyan vészmegoldásként (ha ló nincs) kaptak egy tippet, keressétek Pappékat, ők olyan örökmozgók, jó partnerek lesznek.

Nem, nem lehetett ez véletlen. Nem lehetett az, mert úgy akarom érezni, hogy több volt benne szimpla információátadásnál. Igen, ebben ott volt a Jóisten keze.

Elindult hát a közös munka palóc és palóc között, 2006-ban az első kalondai Republic-koncertet a közös pályázatunknak köszönhetően tudtuk megcsinálni.

Úttörők voltunk ebben is. Senki nem akarta elhinni, hogy egy kétszáz lelkes kis faluban egy nagykoncert lesz, aztán özönlött a nép, és Vali néni, ahogyan pucolta a Palóc Ház hambitján a krumplit az esti vacsorához a zenekar meg a stáb részére, csak annyit mondott, na, most már meghalhatok, mert mindent láttam.

Csoda volt ez akkor mindannyiunk számára, a rengeteg kalondai barát és támogató segítsége, amiért a mai napig nem lehetek eléggé hálás,de mindez nem jöhetett volna létre, ha akkor nem indulunk el, együtt, a családommal Hollókőre.

Aztán egyszer, egy meghívó alkalmával rengeteg székely is ott volt Hollókőn, persze nem véletlenül, ők és vendégek voltak. Siklód. Ízlelgettük, nem, nem Siklós, az más. Siklód! Egy asztalhoz ültünk, tele volt a hollókői kultúrház, beszédek hangzottak, ízes palóc nyelven és még ízesebb székely beszédek, és akkor nekem szólnom kellett, mert mindaz, amit nekem Hollókő adott, ott buzogott bennem és ki kellett mondanom. Ott, akkor elindult egy újabb történet, amelynek azóta számtalan siklódi, hollókői meg kalondai története van, sőt már bátki (vagy bátkai) is. Nógrád, Gömör, Székelyföld – Sóvidék, minő véletlen az ottani Kalonda-tetővel, Korond felett. Isten tenyerén vagyunk mindannyian, együtt.

Mára már arra kell ügyelnünk, hogy a rutinszerű, napi munkakapcsolatokból ne vesszen ki a lényeg: a lélek.

Ma már akármikor beugrunk egymáshoz, én viszek Csabi polgármesternek  „papos sört”, ő hozza a saját, díjnyertes pálinkáját,  beszaladok Laciékhoz a Fazekasházba csak egy ölelésre, aztán úgy is asztalhoz ültetnek, jól elvagyunk, együtt éljük meg a nagy bajokat is, egymást segítve, hiszen mindennél előbbre való a lelki kapcsolat.

Kalonda látképe (Fotó: Papp Sándor)

Valódi lelki társak vagyunk hát, amikor együtt szurkolunk a Puskásban, vagy amikor videóbeszélgetést tartunk őszi estéken, vagy éppen amikor a következő találkozóra készülünk, most éppen október 8-ára, Hollókőre, a szüreti fesztiválra, ahol hosszú idő után újra fellép a híres siklódi férfikórus, akik mindig mérhetetlen mennyiségű szilvapálinkával érkeznek, ez az érces hangjukhoz szükséges, amely ha együtt megszólal, messzire repül, túl a hollókői vár fokán, fel a magasba, a Kárpát-haza csillagos égboltozatáig, ahol olajozzák már a tengelyt a csillagforduláshoz.

Aki teheti, jöjjön hát október 8-án Hollókőre, mindenféle haladár áfium ellenszere a székelyekkel, palócokkal való barátkozás, mert attól erősödik a gerinc, tisztul a lélek. Kalonda ott lesz, Bátka is ott lesz, gyertek ti is!

Micsoda lélekemelő, szép emlékek kavarognak bennem, amikor a családommal lehettem a sok-sok barát, magyar testvér között Hollókőn, az isteni gondviselésnek köszönhetően. Mind igaz volt.

Mindenkinek ezt a soha el nem múló élményt kívánom. Élje meg, és őrizze mindenki a szívében a Hollókőszerelmet, mert az őszinte, szívből jövő szerelem örök, amely megtart. Ne hagyd elveszni!

Utóiratban az október 8-én zajló Hollókői Szüreti Fesztivál programja:

13:00 Szüreti felvonulás, indulás a Palóc útról végig az Ófalun, lovasokkal, hintókkal, népviseletesekkel, néptáncosokkal, maskarásokkal.
Pajtaárok színpad:
14:00 A Hollókői Táncegyüttes műsora, kísér a FOLT
14:15 A Kisbíró kihirdeti, hogy mi történt az elmúlt évben a faluban
14:30 A Siklódi Férfikórus műsora (Székelyföld)
15:00 A FOLT zenekar műsora
20:00 Szüreti bál a Dr. Román András Látogatóházban

(Papp Sándor/Felvidék.ma)