Ismét közeledik múló életünk az örök csodához, Isten Jézus Krisztusban megtörtént testet öltésének páratlan eseménysorozatához. Minél mélyebbek a földi árnyak, a mai Heródesek hatalmuk védelméért, megőrzéséért mindenre kész manipulációi, háborúi, szárazság, éhség és vízhiány okozta szenvedések terjedő hullámverései, vagy a látszathódolás „diplomáciája”, annál tisztábban ragyog fel a mennyei-földi megváltásnak az idők teljességében, az ígéret földjén bekövetkezett csodasorozata.
Az Úr érkezése
Az igazi Nagy Király, advent Ura nem onnan érkezik, s nem azt hozza, amit sokan remélnek, vagy ahonnan várják Őt. Nem, Ő nem a plázák és megavállalkozások, bankok kétes lejtőin rohan felénk. Semmiféle földi ügyeskedés, manipuláció nem tudja befolyásolni jövetelét. A Nagy Király, a Rex Adventus, az egyszer eljött, s az újra eljövő ma is égi úton érkezik hozzánk. Szembe jön velünk, face to face. Mert ez Isten emberkereső módszere. Nem lehet a háta mögé bújni vagy elrejtőzni Előle kisded vagy istentelenül fennhéjázó hatalmi játszmákba. Befolyásolni sem lehet Őt. Zsarolni meg végképpen nem. A mennyei Atya emberi értelem által meg sem gondolt titokzatos istenlétből indította el Fiát hozzánk. Örök tanácsvégzéséből. A bűn terhelte, tanácstalan, tétovázó, céltalanul tengő-lengő embervilághoz. És nem elégszik meg kevesebbel, mint hogy Szeretett Fia el is érkezzék szívünkig. Ez a minden éves, minden pillanatos nagy adventi zarándoklat tart a történelem végéig. Ez a „szerencsénk”. Ebből a megbánhatatlan adventi utazásból élünk, nem csak mi, hanem az egész mindenség. Mennyei, idő és tér előtti titokzatos istenlétből érkezik Ő, ősrégi ígéretek boldogító beteljesüléseként, szívtől szívig. Mennyire igaza volt és van ma is Adynak:
Nem harsonával, / Hanem jött néma, igaz öleléssel, / Nem jött szép, tüzes nappalon, / De háborús éjjel. (Az Úr érkezése)
A Lélek országútján lelkekhez, s az irgalom csillagfényes ösvényén, egykoron a betlehemi mezők fölé boruló magas ég járatlan útján, azon, amit senki a földön, a földről a mennyig meg nem építhet, csak Ő – Isten-szívtől emberszívig. Abszolút egyirányú utcaként. Istenléttől emberlétig. Végtelenből a végesbe.
S mit hoz magával az Úr segítő eljövetele?
Igazi, bensőséges, mély ünnepet, amire örömfosztotta szívünk vágyakozik. Olyan mély és sejtjeinkben titokzatosan feltámadó, minden évben ott motoszkáló készülődést, késztetést, amire csak az Ő Szentlélek ihlette módszertana képes és képesít. Már Tertullianus egyházatya (160-220) használta az adventus szót, utalva az Úr Jézusra, aki eljött a világba, hiszen az Ige testté lett, s lakozott közöttünk (János 1,14kk), és eleink látták, mi pedig kegyelemből megláthatjuk az Ő dicsőségét. És eljön minden évben újra jövetelének ünnepsora is, a négy adventi hét, amolyan négy lépcsőfok, kegyelmi grádicsok sora, amiként régen nevezték. Nem Jákób lajtorjája, létrája ez, hanem a kegyelem ereszkedője, megint csak egyirányú lajtorjája. Nem felfelé, hanem lefelé vezet a lépés ezen. A Nagy Király jön rajta, csak ez a lefele, hozzánk lépkedés lehetséges rajta. Az Úr segítő eljövetele ez, amiként Kálvin Jánosunk ismét csak telitalálatosan megfogalmazta. Megérkezése emberiségfordító, üdvtörténeti esemény, a történelem egyetlen igazán igaz története, a testetöltésé, a megérkezésé. Örökkévalóságra tágítja emberlétünk horizontját. „Örök pillanat” ez. Az emberek, az emberiség sorsának a bűn lejtmenetében megállítója és a halálos céltalanságból az örök élet célirányába fordító eseményként a legnagyobb betlehemi ajándék. E célból rendelte, hogy egyirányú érkezésének megértéséhez, elfogadásához, szent belátásaink megérleléséhez legyen négy adventi vasárnapunk és négy adventes hetünk. Micsoda előrelátás, milyen szent pedagógia és tapintat ez! Lélekébresztés.
Lélekébresztő négy hét
Advent és az Úr érkezésének ünneptörténeti gyökerei mélyen visszanyúlnak az időben. Már a 4. században a születés, testet öltés ünnepe előtti időszakot, vasárnapokat böjtöléssel, lelki előkészülettel tartották Franciaországban, s ilyenkor a méltó fogadás jeleként és előkészületeként sok helyen tartottak keresztelőket, a megtisztulás fürdőjeként, az új élet jeleként. Amalarius von Metz egyházi író a 800-as évek fordulóján az adventi négy vasárnapot és időszakot így nevezte: praeparatio adventus Domini – az Úr eljövetelének előkészítése. Minthogy egész életünk is egy nagy előkészület az örök életre vagy elhibázva a dolgokat és a célokat, az ellenkezőjére, az örök külső sötétségre. Advent ebben a felkészülést jelenti: örök célunk és rendeltetésünk felismerése után annak elmélyítésére, az új életben, új világ-, történelem, és emberszemléletben történő növekedésre. Ezért a görögkeleti egyházakban már a 6. századtól a karácsony előtti böjti és önvizsgálati időt nevezték így. A jeruzsálemi egyház egy adventi vasárnapot tartott, a szírek pedig már kettőt, igen korán, mintegy 1800 évvel ezelőtt. Itáliában az 5. századtól tartják a négy adventi vasárnapot.
A reformációval kezdett a köztudatba átmenni az, hogy az egyházi év az első adventi vasárnappal kezdődvén, ezt tekintették az egyházi újév első napjának. A 292. éve megjelenő herrnhuti protestáns Losung, bibliaolvasó kalauz az első adventi vasárnap igéi fölé írva kiemelten megjegyzi: ez a nap az új egyházi év kezdete. Ilyenkor tűnnek fel az első herrnhuti csillagok, akár egy-két méter átmérővel, bennük izzóval vagy gyertyával. Az első adventi, azaz egyházi újévi vasárnap liturgikus színe a lila. A bajor és a thüringiai protestánsok 1500 oldalas, zsebméretű ének-, imafüzetében, liturgiai tárában nemcsak szép énekek vannak, hanem értékes, továbbgondolásra ösztönző gondolatok is. Például ez: „Isten ilyenkor újra közeledik hozzánk, nagy szíve kitárul, ez a szív vágyódik utánad, ó ember. Isten bizton eljön hozzánk, hozzád” (J. Jourdan).
Uram, madárkáid énekével hívlak én is
Az adventi hit pedig olyan, mint az a madár, amelyik már akkor a hajnali fényről énekel, amikor még sötét éjszaka van. Uram, madárkáid énekével magasztallak és hívlak Téged én is ezen az adventen. Még nagy és végső megérkezésed, remélt Hozzád emelésem személyes adventje előtt. Ezért hát ezen az adventen is maradok picinyke, de tiszta szívű madárkáid szólistái, kórusai mellett. És elmondom gyermekeimnek, unokáimnak: Figyeljetek csak! Olykor egy-egy cinege vagy pinty énekszólóját lehet még hallani a magas betonházak falai között. Figyeljetek rájuk! Halljátok meg őket az autóáradat bűzös-monoton dübörgése közben is! Egy-egy parkban. S ha kimentek olykor, menjetek is ki, drágáim, az erdőkben még szól a természetes, évmilliós ének, amit az Úristen „füle” is kedvesen fogad. Jól tudja ezt a fülemüle is. Mert ismerős Urunknak ez a madárfütyörészés, egész madárlétükből fakadó trillás dallam. Hisz Ő adta a szívükbe, csőrükbe a szépséges dallamokat! Nemrég olvastam a herrnhuti, 69 nyelven megjelenő Losungban az Igét: „Az Úrhoz menekülök. Hogyan mondhatjátok nekem: Menekülj a hegyre, mint a madár?! Mert a bűnösök már feszítik az íjat, rátették a nyilat a húrra, hogy rálőjenek lesből a tiszta szívűekre” (Zsolt 11,1-2). Nekem a menekülő madár a ma még valamennyire tiszta szívűek, még inkább a Krisztusban megtisztított szívűek megmentéséről szól. S erre emlékeztet a budaörsi pintyek, de még a csivitelő, csak fecsegő, nem éneklő verebek hangja is! Meg arra a madárra, amelyik az éjféli sötétben is a hajnali fényáradatról énekel. S az ősi kínai közmondásra is, ami szerint ha lesz a szívedben zöld ág, akkor biztosan rászáll majd egy dalos madár.
Ha él benned a hit, a remény, akkor biztosan derűre, örömre fakadsz majd, s szívesen gyűlnek köréd az emberek. Én ezen az adventen is maradok Jézus szava, evangéliuma mellett. És az Őköréje gyülekezők világközösségében. És várom, nagyon várom lélekébresztő üzeneteit…
(Békefy Lajos/Felvidék.ma)
