Mindig pontosan ezekkel a szavakkal köszönt be, amikor felhívott. Igaz, fordítva is így működött, pedig mindkettőnk készüléke mutatta a hívó nevét, a különbség csak az, hogy Duray Miklós hívása egy magamfajta zöldfülű számára azon túl hogy megtisztelő, mindig egy különös szellemi utazás, néha kihívás is volt. Kevesen tudták ugyanis tartani vele a tempót, mind tudásanyagban, mind az összefüggések megértése terén. Mától kezdve azonban nem érkezik többé ilyen hívás. Egy oszlop – talán az utolsó a Felvidéken – kidőlt, elképzelni sem tudom –tudjuk, milyen lesz tovább nélküle. Mondják: az élet megy tovább, s akkora szellemi hagyatékra, amit ő hátrahagyott, bőven lehet építeni, s ez igaz is, de most csak fájdalmat és mérhetetlen űrt érzünk a veszteség miatt…
Most ezekre a hosszú telefonbeszélgetéseinkre emlékezem inkább. A hosszú az tényleg hosszút jelent: egy órán belül a legritkább esetben ért véget, talán csak akkor, amikor a fiaim még babák voltak, s a Nagy Ember (ahogy emlegetni szoktam, válaszként a „ki hív ilyenkor?” kérdésre) finom tapintattal nemcsak halkabbra fogta a beszédét – mintha ez telefonon keresztül számítana – de valamivel rövidebbre is. És micsoda utazások voltak ezek térben és időben!
Összeolvashattam én akármennyit életemben politikáról, felvidéki politikatörténetről vagy az égvilágon bármiről, mégis egy-egy ilyen eszmecsere felért egy egyetemi kurzussal. Sosem kioktatóan, s félóránként az udvarias kérdéssel: Dániel, itt van még?
Igen, Miklós, én itt vagyok, hallgatom… És hallgatnám még órákig, de Ön az, aki már nincs itt többé…
Apropó Ön: valamikor, a kezdetek kezdetén, talán a második vagy harmadik találkozásunk alkalmával a magyar fővárosban felajánlotta, hogy tegeződjünk. Mivel, mi tagadás, előtte már oltottuk a szomjunkat némi folyékony hungarikummal, úgy gondoltam, a feledés jótékony homálya vetül majd e gesztusára, amivel képtelen voltam élni, én, a huszonéves kisgyerek a Nagy Emberrel szemben. Természetesen mint mindenre, erre is pengeélesen emlékezett, s természetesen somolyogva szóvá is tette később, de csak egyetlenegyszer, s aztán hagyta, hadd tiszteljem a magam módján…
Végtelenül felkavaró, hogy azt is neki köszönhetem, hogy e sorokat itt, a Felvidék.ma hasábjain írhatom. A Felvidék első, legrégebb óta működő online hírújságján, melyhez az ő jóvoltából csatlakozhattam. Akkor, az első utam a Felvidék.ma főhadiszállására maga volt egy felvidéki közéleti gyorstalpaló:
a pozsonyi autóbuszállomástól a SZAKC pozsonyi irodájáig vezető, néha életveszélyesnek tűnő autóúton Miklóssal mindent megtudtam arról, hogy VALÓJÁBAN ki kicsoda az MKP-ban és a felvidéki magyar politikában, kinek ne mutassam soha a hátam és ki az, akire akár az életem is rábízhatom.
Az első ilyen mindjárt Pogány Erzsike volt, akinek akkor bemutatott. Lassan öt éve már, hogy ő sincs közöttünk…
Aki ismerte, jól tudja, nem túlzás: olyan tempót diktált életritmusával, munkabírásával, amit csak kevesen bírtak volna utánacsinálni. A Felvidék-ma portált például nemcsak olvasta, de a legkeményebb kritikusa volt. Az a bizonyos „Duray Miklós vagyok, nem zavarom…?” nem ritkán úgy folytatódott, hogy ezt és ezt azonnal ki kéne javítani a hírportálon, mert rettenetesen bántja a pongyolasága/magyartalansága stb. A „magas kitüntetés” szókapcsolatot például ő száműzte mindörökké, ahogy mondani szokta, magas lehet a fenyőfa, de a kitüntetés az legfeljebb rangos. Ő már csak tudta, hiszen kapott belőlük jó néhányat. S mikor azzal érveltem, hogy de hiszen ez már bevett szókapcsolat, az egész magyar sajtó és mindenki használja, nyugodtan csak ennyit mondott: „Dániel, mi legyünk különbek náluk.”
Talán ez volt élete mottója, irányjelzője. Legyünk különbek.
Ő az volt.
Nyugodjék békében, drága Nagy Ember, tisztelt Duray Miklós, elnök úr!
Szűcs Dániel/Felvidék.ma
