Az egyházi naptár szerint Laetare vasárnapja van. Elnevezése eredetileg azzal függ össze, hogy a nagyböjt 4. vasárnapján időben már egyre közelebb jutunk húsvéthoz, a Feltámadott és a feltámadás boldog, hallelujás ünnepéhez. A latin szó is arra buzdít, hogy örvendj, örvendjetek.
Ez alkalommal két Ige jelenik meg hitünk horizontján. Az ószövetségi próféta így írt: Örüljetek Jeruzsálemmel! Vigadjatok vele mindnyájan… szívből örüljetek vele mind, akik gyászoltátok! (Ézsaiás 66,10). Az újszövetségi apostol pedig ezt üzente az őt börtönnel „megvendégelő” városnak, Filippinek és lakóinak: Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom, örüljetek!(Filippi 4,4). Minek örüljön a keresztyén ember?
Röviden, egyszerűen és élettapasztalatok miriádjaival igazoltan annak, hogy minden pillanatnak, a leggyötrelmesebbnek is, van vigasztaló többlete: Isten. És Szent Fia, az a Jézus Krisztus, aki megígérte övéinek: veletek vagyok minden napon a világ végezetéig (Máté 28,20).
Isten és Jézus Krisztus sorsunk, életünk többlete a Szentlélek által.
Kínai keresztyén testvéreink, akik hitük miatt mindig is sokat szenvedtek, nélkülöztek, de tántoríthatatlanok maradtak akár a mártíromságig és a börtönig, szavakba gyöngyözték fájdalmaik tanulságaként, mintegy Laetare vasárnap logójaként is: A keresztyén embernek egyetlen pillanat alatt több öröme van, mint a hitetlen embernek egy életen át.
Ez az öröm paradoxonja, nem pedig a keresztyén és a hitetlen ember közötti különbségtétel szentenciája. Ez az a fantasztikus felismerés, hogy – ellentétben a költői panaszkodással – itt alant a porban mégis lehet énekelni.
Nem pornyelőként, hanem szívben és szívből Istennek örvendezően. Ahogyan a pogány római császárok meglepetésére az amfiteátrumok küzdőterére a vadállatok elé vetett keresztyének haláltusájakor a katakombákba zárt szemtanú testvéreik énekeltek, s mikor a császár megkérdeztette, miért teszik ezt, a válasz ennyi volt: Mert ők rövid idő múlva meglátják az Istent. Boldogok. És mi már előre részesülünk ebből az örömből. Az öröm paradoxonja éppen ez, hogy annál több az isteni forrásból, az Isten jelenlétéből fakadó öröm, minél nagyobb és erősebb a földi és démoni erő szorítása.
A vatikáni főutcán, a Via della Conciliazionen nemrég szembejött velem egy távol-keleti kinézésű fiatalember, T-shirtjén ezzel a felirattal: Know God, Happy – No God, Unhappy – Ismerni Isten, öröm – ha nincs Istened, boldogtalanság. És eszembe jutottak abban az órában ezek az Igék, s most örvendezés vasárnapján újra lelkem horizontjára fénylenek fel.
Felidézik börtönlelkészi éveimet, amint a magyar börtönóriásban, Pálhalmán próbáltam lelkileg áthangolni a fogvatartottakat. Rendszeresen meglátogattam az egészségügyi részleget, ahol egy hívő férfi fogvatartott minden nap nemcsak olvasta a Bibliát, hanem lelki jegyzeteket készített arról, mit üzent neki az éppen olvasott igeszakasz.
Megkérdeztem, mit jelent neki ez a jegyzetelés. – A legnagyobb örömet, békességet, mert érzem, tudom, hogy az Igéken keresztül itt van Isten – válaszolta.
S azonnal rákezdtünk az ismert protestáns énekre: Itt van Isten köztünk, jertek őt imádni, hódolattal elé állni. Igen, ez a vasárnap is erre tanít: látni, meglátni, felfedezni minden létezési pillanatunk LÉT-TÖBBLETÉT, Istent. Igen, miként alapélményként Pál átélte azt a földi örök pillanatot, amikor megtérésekor a damaszkuszi úton „mintha pikkelyek estek volna le a szeméről, újra látott…erőre kapott” (ApCsel 8,18). Ezek a megtérés, a nézésből, a bámészkodásból a látásba átemelő-átfordító kegyelmi pillanatok, amelyekben minden, de minden átértékelődik. S attól fogva minden pillanatnak Isten-többlete, Jézus Krisztus többlete lesz.
Krisztus és Isten-többletes, mennyei tapasztalásokat, vasárnapot és hétköznapokat kívánok Kárpát-haza-szerte mindenkinek, aki az elvehetetlen, örök örömre vágyik, éljen bár boldog vagy boldogtalan pillanatokat!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
