(Fotó: pixabay.com)

Egy kedves barátom többször is megvádolt azzal, hogy oroszbarát vagyok, mert nem ítéltem el egyértelműen Ukrajna Oroszország általi megtámadását. Holott egyértelműsítettem neki, hogy az oroszok agressziót követtek el Ukrajnával szemben, de a támadásnak vannak bizonyos előzményei, melyekről nemigen szólnak a híradások.

Nekem aztán tényleg nincs miért oroszbarátnak lenni, hiszen édesapám magyar honvédként orosz fogságba esett, és „méltóztatott“ ott öt évig élni, ha azt egyáltalán életnek lehetett nevezni egy Kijev melletti fogolytáborban. Édesanyám is mesélt egyet s mást az orosz katonák, hogy finoman fogalmazzak, minősíthetetlen viselkedéséről, amikor a falujukban állt a front.  Az oroszok 1956-ban Magyarországot, 1968-ban Csehszlovákiát szállták meg, de a későbbiek folyamán is, egészen napjainkig  számos országban tették „tiszteletüket“,  természetesen tisztán katonailag. És akkor még nem szóltam a ránk erőltett marxista-leninista szovjet ideológia káros hatásairól.

Már több mint egy éve tart a mérhetetlen emberi áldozatokat és rettenetes anyagi károkat okozó háború. Mind a két oldalon katonák tíz- és százezrei estek el a harcok során. Ukrán oldalon a civilek közül is ezerszám haltak meg a támadások következtében, és sajnos, még mindig  nincs vége a  szörnyű  öldöklésnek és pusztításnak! Valakinek, valakiknek bizonyára érdeke, hogy tovább eszkalálódjon az orosz–ukrán háború. Valakik nagyon nem akarják, hogy tűzszünetet kössenek és tárgyalóasztalhoz üljenek a szemben álló felek.

Nem vagyok se biztonságpolitikai, se külpolitikai szakértő, viszont figyelemmel kísérem a médiafelületeken a szakértők orosz–ukrán háborúval kapcsolatos objektív okfejtéseit, elemzéseiket.

Mindannyian egyetértenek abban, hogy a támadást az oroszok kezdték, de amint azt az  egyik széles látókörrel bíró szakértő megjegyezte, ennek egy előzménye, hogy hosszú éveken keresztül Ukrajnában rendkívül tudatosan gyilkolták az oroszokat, házakat gyújtottak rájuk.

Mint hozzáfűzte, Kijev „a minimális jogokat sem hajlandó megadni az országban élő kisebbségeknek, nemcsak az oroszoknak, hanem a lengyeleknek, magyaroknak, románoknak és a többieknek sem.

Vitathatatlan, hogy Oroszország  Ukrajna megtámadásával megsértette a nemzetközi jogot, viszont az amerikaiak sem tartották mindig tiszteletben. 

Hadd idézzem fel, hogy 2002-ben  az amerikai Kongresszus felhatalmazta Bush elnököt arra, hogy katonai akciót indítson Irak ellen. Az iraki háború kereken 20 évvel ezelőtt, 2003. március 20-án kezdődött, amikor az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és a többi szövetséges csatlakozásával „sokkoló és félelmetes“ bombázást indított. A Bush-kormányzat a háború indoklását elsősorban arra az állításra alapozta, hogy Irak állítólag tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik.

Irakban soha nem találtak tömegpusztító fegyvereket vagy tömegpusztító fegyverek előállítására szolgáló létesítményeket. A konfliktus első három-négy évében becslések szerint 151 000–600 000 iraki halhatott meg.

Ugorjunk vissza Európába, ahol 10 évig, 1991-től 2001-ig  tartott a délszláv háború, és legkevesebb 140 ezer volt a halottak száma. Az elején csak egymást csépelték a jugoszláv köztársaságok, de aztán az USA, a NATO is beavatkozott. 1999. március 24. és június 10. között három hónapig bombázták a szerbeket, ENSZ-engedély nélkül.

Jó 20 évnyi nyugalom és béke után öreg kontinensünkön újabb háború robbant ki tavaly februárjában, miután az oroszok megtámadták Ukrajnát. Már több mint egy éve folyik, és ki tudja meddig húzódik majd el ez a borzalmas és értelmetlen vérontás, melynek, bármikor is ér véget, nem lesz valódi győztese, csak mérhetetlen vesztesei lesznek.

Minden józanul gondolkodó politikus azon a véleményen van, hogy mielőbb tűzszünetet kell kötni és megkezdeni a béketárgyalásokat. Ahogy egy amerikai szakértő fogalmazott, a háború addig fog tartani, amíg a résztvevők el nem hiszik, hogy a tárgyalóasztalnál könnyebben meg tudnak egyezni.

(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a minap egy ismert magyar külpolitikai szakértővel készült beszélgetésben szóba került a sokat vitatott Krím félsziget hovatartozása. Mint megjegyezte, ezen sokat lehet filozofálni, mert végeredményben a Krím sem az oroszoké, sem az ukránoké nem volt, hanem több száz éven keresztül a krími tatároké. A krími tatárok uralmának II. Katalin orosz cárnő vetett véget, amikor 1783-ban meghódította a területet és felszámolta az addig önálló kánságot. A Krím félsziget ekkor került először orosz fennhatóság alá. A cárnő  nevéhez fűződik a  Szevasztopolban megépített nagy mélytengeri kijárat, az oroszok legfontosabb tengeri bázisa. 1954-ben történt, hogy  Sztálin halála után Hruscsov úgy akart támogatókat szerezni Ukrajnából, hogy a nagy bolsevista szövetségen belül  az ukránoknak ajándékozta a Krímet, hogy névlegesen legyen az övék. Teljesen mindegy volt akkor és ott, hogy Oroszországhoz vagy Ukrajnához tartozik, ahová egyébként sohasem tartozott.)

Én tisztelem mind az orosz, mind az ukrán népet, egyikük iránt sem táplálok ellenszenvet, vezetőikről viszont megvan a véleményem. Gondoljunk csak bele, hogy mind a két oldalon tíz- és százezrek siratják fiaikat, férjeiket, apáikat, akik elestek a háborúban.

Én hívő keresztényként túl azon, hogy  mélyen együttérzek velük, békepárti vagyok.

Gondolom, minden jóérzésű ember elítéli a háborús  konfliktusokat, az öldökléseket, legyenek bárhol a világon, mert ezek sehová sem vezetnek, ugyanakkor valakiknek nagyon érdekében áll, hogy jelen esetben az orosz–ukrán háború minél tovább elhúzódjon, amiből busás hasznot lehet húzni. Égbekiáltó véráldozatok árán is!?…

(Bodzsár Gyula/Felvidék.ma)