A Magyar Örökség 104. díjátadó ünnepségét a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében – hagyományosan a Himnusz elhangzása után – dr. Klinghammer István professzor, a díj bírálóbizottságának elnöke nyitotta meg, aki nem véletlenül töltötte be korábban az ELTE rektora, majd a közoktatásért felelős államtitkár posztját, bevezetőjét „A jó tanár feladata a változó iskolában” témának szentelte. Négy követelményt fogalmazott meg: korszerűség, nyitottság, értékőrzés, minőség akkor is, ha Eötvös Loránd szavaival: „vannak helyzetek, amelyekben fáradságunk jutalma azon meggyőződésünk, hogy kötelességünket teljesítettük.”
A jó tanár munkáját irányító négy elv azoknak az alkotóknak az életművében is irányadó, akik a Magyar Örökség díjban részesülők egyre gazdagabb névsorát gyarapítják a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött Aranykönyvben.
Tőzsér Árpád 1935-ben Gömörpéterfalván született, Pozsonyban élő költő, író, tanár, lapszerkesztő időben is, tartalmában is gazdag életművéről a fiatalabb pályatárs: Kövesdi Károly méltatása és a Gyöngykapu című dokumentumfilm részletei adtak áttekintést. A kitüntetett, aki magas kora miatt nem vállalta a Budapestre utazást, ebben a filmben személyesen is megszólalt. Beszélt arról, hogy megélt egy világháborút és három forradalmat, ami nagy lecke volt nemzedéke számára. Mindegyik után újrakezdés következett.
Tőzsér Árpád szüleivel a Beneš-dekrétumok elől menekült Magyarországra, iskoláit is itt kezdte, míg 1948-ban visszatérhettek szülőföldjükre. Első versei már diákéveiben megjelentek a csehszlovákiai magyar lapokban, s pozsonyi főiskolás, amikor a Fiatal szlovákiai magyar költők antológiájá-ban szerepel. Említette, hogy a mai fiatalok nem szívesen hallják, hogy ők szlovákiai írók. Ő maga sem, hiszen – mint a laudáció rámutat – Tőzsér Árpád a szülőföldet, hagyományt és az egyetemes kultúra értékeit egyaránt ötvözi műveiben, a népiestől a posztmodernig több regisztert megszólaltató költő, eszköztára kimeríthetetlen. Tegyük hozzá: tevékenységi köre is a tanítástól a folyóirat-szerkesztésig és műfordításig.
S ami nem fér egy laudáció kötött keretei közé: az a kapcsolatépítő érdeklődés, amely kezdettől fogva kihasználta a diktatúrák által szűkösen mért lehetőségeket, hogy részt vegyen írói, műfordítói találkozókon, konferenciákon, felkeresse magyarországi pályatársait, majd a nyugatiak közül a hágai Mikes Kelemen Kört. Tőzsér Árpád költészetének méltán ott a helye a magyarság szellemi égboltján – zárta a méltatást Kövesdi Károly, akit még az a feladat várt, hogy átvegye a díjazott helyett a kitüntetést B. Kovács István gömörológustól, a MÖD Bírálóbizottságának tagjától.
Igen régi adósság törlesztéseként került a Magyar Örökség díj által elismertek közé az a nemzetmentő munka, amelyet gróf Bethlen István tíz éven át (1921–1931) miniszterelnöki posztján végzett. Az 1874-ben az erdélyi Gernyeszegen született és 1946-ban a Szovjetunióban elhunyt mezőgazdász, jogász, politikus méltatója: Raffay Ernő történész, politikus fontosnak tartotta, hogy szóljon Bethlennek még Trianon előtti, országgyűlési képviselőként szülőföldjéért végzett tevékenységéről is, amelynek középpontjában az ottani mezőgazdaság fejlesztése (korszerűsítés, szövetkezetek, közlekedés) állt.
A Trianon utáni megcsonkított Magyarországon az első feladat a stabilizálás volt. Ennek a Horthy kormányzótól kapott megbízásnak főbb állomásait csak címszavakban lehet felsorolni, annyira sokrétű volt: az államhatárok stabilizálása, a Magyar Királyság felvétetése a Nemzetek Szövetségébe, belpolitikában országgyűlési reform, engedélyezett szociáldemokrata párt, betiltott kommunista párt, Országos Társadalombiztosítási Intézet alakítása, betegség-, baleset-, öregségi-, árvasági biztosítás, nyugdíjtörvény, 290 ezer új lakás, megkétszerezett orvosi létszám, vidéki önkormányzatok korszerűsítése, Magyar Nemzeti Bank megalakítása, pénzügyi stabilitás, középosztály megerősítése, kisegzisztenciák támogatása. Végre eljött az idő, hogy gróf Bethlen István nemzetmentő politikája bekerüljön a magyarság szellemi panteonjába – fejezte be laudációját Raffay Ernő.
Kocsis Zoltán zeneművészetét nem kell, nem is lehet ismertetni, hiszen 2016-ig itt élt köztünk a briliáns zongoraművész és zenekarteremtő karmester. Felvételeit őrizzük, még megfontolt gondolatai, személyisége is eleven. Ezért Eckhardt Gábor zongoraművész, pedagógus nem méltatást mondott, hanem személyesen és jelen időben szólította Kocsis Zoltánt: „Bármibe fogsz bele, sisteregsz az intenzitástól. Te végigjárod az utat. …Nem ismersz kompromisszumot. Ha valami mellett elköteleződtél, téged nem lehet többé eltéríteni a céltól. Ennek ékes bizonyítékai kiállásod a Bartók Új Sorozat megvalósulása mellett, vagy a méltatlanul elfeledett zenei értékek újra megszólaltatása.”
A korán eltávozott zeneművész után a köztünk élő Tamás Menyhért írói munkásságának szólt a következő díj. Méltatója Sára Ernő grafikusművész, a MMA rendes tagja volt, aki a költő műveiből vett idézetekkel mutatta be pályáját Bukovinától Bácskáig, majd a Dunántúlig, s azon át Budapestig: „Aki csupán hallomásból ismeri a bukovinai székelyek másodszori világfutását, abban is reked felejtés. … Egyedüli kincsünk, kincsem az idegvégződés emlékezete: a hozott szó, a viendő ige, a bévül zengő ének….Sose gondoltam, hogy végül is az otthagyott távolság avat íróvá. Budapestre kellett költöznöm, hogy hazalássak közösségemre, közösségem nyelvvilágára.” Tamás Menyhért páratlan nyelvvilágú költészete és prózája mindannyiunkat gazdagít – mondja a laudáció, és nyomatékul Rónay László irodalomtörténész szavait teszi: „Mindig tiszta forrásból merített, soha nem piszkolta be magát megalkuvó engedményekkel.”
A magnókazettától a streaming fejlődő modern hanghordozók mulandóságával szemben a napjainkban újra felfedezett gramofonlemezek őrizték meg a leghitelesebben Réti József kiemelkedő énekművészetét, amelyről Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója mondott tényekben pontos, de személyes hangú méltatást. 50 éve, mindössze 48 évesen hunyt el a briliáns hangú tenor, aki opera-, oratórium- és dalénekesként itthon és külföldön egyaránt nagy sikereket aratott, s emellett kitűnő tanár is volt a Zeneakadémián. Az Operaház adatbázisa szerint rekordszámú: 1108 előadást abszolvált húsz éve alatt. 1973. október 26-án a Don Pasquale tenor főszerepének eléneklése után távozott a színpadról – örökre. 19 órányi zenei lemez őrzi hangját, amelyről Mozart: Un aura amorosa szép áriájának meghallgatását ajánlotta Ókovács Szilveszter, mert a szerelem bűvös ködéről mesél, nem a feledésről.
Döbrentei Kornél költészetét Takaró Mihály író, irodalomtörténész, tanár méltatta: „Állandó rezonálás a magyar valóságra, sorsfordító témákról, bibliai jelképtárral épít szókatedrálisokat. … Együtt bégetni a nyájjal senki se látta. Türelme rebellis türelem, haragja, dühe mindig csak a megélhetési rettegőkhöz és hamis prófétáknak szól.” Döbrentei Kornél 10 évesen élte meg 1956-ot, de csak felnőtt költőként írta meg Karácsony 1956 című versét, amit Takaró a két nagy ismert mű: Márai Sándor és Nagy Gáspár hasonló témájú versei mellé helyez. Döbrentei Kornél díjátvétele után feleségét: Petrás Mária népdalénekest hallhattuk.
A Szigetvári Várbaráti Kör honismereti, tudományos ismeretterjesztő tevékenységét a Zrínyi-kultusz határok nélküli ápolásával ismerhettük meg a díjátadó zárásaként Csikány Tamás dandártábornok, hadtörténész, egyetemi tanár laudációjából. Az 1959-ben 163 fős tagsággal Molnár Imre gimnáziumi tanár által alapított kör már néhány évvel később vezető szerepet töltött be az 1566. évi szigetvári ostrom 400. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségsorozat szervezésében, és ezzel kapcsolatosan Szigetvár várossá avatásában. A jelenleg 300 tagot számláló kör jelentős kapcsolatokat ápol a külföldön élő, főként a környező országok magyar közösségeivel és a Zrínyi-hagyományokat ápoló horvát személyekkel, szervezetekkel.
(Cservenka Judit/Felvidék.ma)
