A 32 államból álló Afrikai Egységszervezet vezetősége 1963-ban, 60 évvel ezelőtt Addis Abebában tartott csúcsértekezletén javasolta, hogy május 25-e legyen Afrika napja. Elhatározásuk szerint nem annyira ünnepelni akarnak ezen a napon, hanem inkább ráirányítani a figyelmet a világ második legnagyobb kontinensére, annak gondjaira, az afrikai népek egységéért, szolidaritásért vívott küzdelmére, a politikai és gazdasági problémák leküzdésére, a még ma is létező kizsákmányolás megszüntetésére.
Afrika ugyanis amennyire színes, annyira gondokkal terhelt világrész is. Aki néhány országát bejárta, azt tapasztalta, hogy a földrész félúton jár, több állam már részben maga mögött tudhatja súlyos múltját, elmaradottságát, de a többség még nagyon messze van a mai értelemben vett civilizációtól. Ezért is megosztó, a látogatók egy része elborzad az itteni viszonyoktól, mások pedig megértik és csodálják azt a világot, amely kívülről a maga primitivitásában gondtalanságot, nyugodtságot, szinte felhőtlen boldogságot áraszt.
Afrika ugyanakkor egy különösen izgalmas kontinens. Egyszerre nagyon szegény és nagyon gazdag. Óriási lehetőségekkel és markáns hiányosságokkal. Komoly anyagi befektetések kellenének a nagy különbségek kiegyenlítéséhez és sok pénzt lehetne nyerni mérhetetlen természeti adottságaiból.
Hiszen található itt gyémánt, arany, platina, réz, kobalt, mangán, urán, bauxit, króm, foszfát. Van egy-két nagyvállalat, amely ezeket kitermeli és a haszon egy részét visszaforgatja a helyszín fejlesztésébe. De nem lehet elhallgatni, hogy ezekben a bányákban még mindig kizsákmányolják a dolgozókat, ha nem is az évszázadokkal ezelőtti mértékben.
Afrikában világviszonylatban a legnagyobb a népességszaporulat, hamarosan 2 milliárd embert számlálnak, és Földünkön itt a legnagyobb a 25 évesnél fiatalabb lakosok aránya. Ugyan szomorú, de igaz, hogy itt él a legtöbb analfabéta is. És hát ez a legszegényebb kontinens, az afrikai emberek fele kevesebb, mint napi egy dollárból él. Etiópiában, Guineában, Kongóban, Libériában, Nigériában, Gambiában, Burundiban, Malawiban az évi HDP alig 400-300-200 euró, azaz ennyi a bruttó hazai össztermék értéke. Érthető, ha ezeknek az országoknak a gazdasági előrelépéshez, az életszínvonal emeléséhez anyagi segítségre lenne szükségük, de fontos lenne a politikai stabilitás is, amely megteremtené az alapját a gazdasági, ipari fejlesztéseknek, és persze az iskolázottság emelésének.
Az iskolázatlan, sokszor analfabéta emberek nemcsak gyenge munkaerők, de tudatlanságuk okán képtelenek megoldani saját problémáikat, illetve megteremteni olyan körülményeket, amelyek odavonzanák a külföldi befektetőket.
Sokan azonban egyszerűen legyintenek, ezek lusta népek, várják, hogy a sült galamb a szájukba repüljön, hogy a világ és a különféle alapítványok, szervezetek segítsék őket, ők csak táncolnak, dalolnak, sütkéreznek. Ez is igaz, de a probléma sokkal összetettebb. Évszázadokig gyarmatosítók alatt éltek, rettenetes kizsákmányolás zajlott, nemcsak a munkaerőt, hanem a földrész kincseit is ellenőrizetlenül használták ki, vitték, birtokolták a gyarmatosítók, a bennszülötteknek pedig semmi rálátásuk sem volt a világra, bezárva éltek.
Sok évszázados gyötrelmeket kellene orvosolni, sok évszázados hátrányokat behozni. Persze, ezeket nem lehet gyorsan, egyik napról a másikra megoldani. Több országban már tapasztalható előrelépés. Ami a leglényegesebb, sokszor külföldi segítséggel, de létesülnek iskolák, van rendszeres oktatás, oktatási rendszer és beindult a munkahelyteremtés. Segíthet a kontinensnek az idegenforgalom, a turisták nemcsak pénzt hoznak az országnak, hanem a turizmus a munkahelyteremtést is biztosítja. A Maghreb országokban, Tunéziában, Marokkóban, Egyiptomban éppen ezért magasabb az életszínvonal.
Viszont az egész földrésznek komoly gond a tiszta, iható víz biztosítása. Bár vannak törekvések ennek megoldására, még mindig milliók nem jutnak iható vízhez, a szennyezett víz pedig a fertőző betegségek melegágya.
Tagadhatatlan, hogy itt a legtöbb a HIV-fertőzött, és minden eddigi intézkedés ellenére terjed a fertőzés. Az egész világ számára óriási fenyegettséget jelent a 2015-ben megindult afrikai migránsok áradata. A szebb jövővel kecsegtető sokszor felelőtlenül csábító embercsempészek szervezésében csónakokba ülő emberek rendszerint maguk sem tudják mire vállalkozna és ugyanakkor óriási terhet jelentenek Európának. Teljesen igaza van a magyar politikának, amikor azt hangoztatják, hogy Afrika gondjait nem nálunk, hanem helyben kell kezelni, a segítséget oda kell vinni.
Afrika mindig izgatta az utazókat, a vadászokat, a természettudósokat, nem véletlen, hogy sok magyar is már évszázadokkal ezelőtt vállalkozott a nagy útra, az ismeretlen felkutatására, megismerésére.Teleki Sámuel, Magyar László, Bíró Lajos, Almásy László, Széchenyi Zsigmond, Kittenberger Kálmán, Hopp Ferenc leírásai alapján szerzett a magyarság tudomást az ottani életkörülményekről, az állat- és növényvilágról, a természeti jelenségekről. Trófeáik, gyűjteményeik ma is több magyarországi múzeumot gazdagítanak. Nem lehet kihagyni az utazók sorából a cseh Jiŕí Hanzelkát és Miroslav Zikmundot, akik a Tatra autógyár megbízásából és autójával utazták be Afrikát, könyveik ma is érdekes útmutatóul szolgálnak.
Ez a hihetetlenül színes, földrajzilag és kulturálisan is nagyon sokszínű világ azért napjainkban számos változáson esik át.
Az autentikus belső afrikai világ éppen a modern világ beavatkozása nyomán megszűnőben van, az ősi rituálok, táncok, szokások sok helyütt már csak turisztikai látványosságok.
A fejlesztések, az egészségügyi intézkedések, az oktatás megszervezése, az emberek munkához juttatása óriási jelentőségű a jövő, a felemelkedés szempontjából. A világ számára az a lényeges, hogy Afrika kijusson a szegénységből, elmaradottságból, és felzárkózzon a többi kontinenshez.
Magam Marokkóban, Algériában, Tunéziában, Egyiptomban, Szenegálban, a Zöld-foki szigeteken járva csodáltam és fájlaltam az ottani körülményeket, figyeltem az ellentéteket. Marokkóban aránylag jólétet tapasztaltam, jól öltözött embereket, gyönyörű villákat is láttam, Szenegálban mérhetetlen szegénységet, tető nélküli viskókat, kolduló gyerekeket, az utca porában szoptató szomorú szemű asszonyokat, csontsovány kecskéket, legelnivalót hiába kereső aszott teheneket. Bízom benne, hogy még eljutok néhány országba, a nemzeti parkokba, a szafarikra, a piacokra, mert a kevésbé szívderítő élmények ellenére állítom, Afrika sok tekintetben egyedülálló földrész, amely megérdemli az odafigyelést és az Afrika napok talán olyan segítséget eredményezhetnek, amelyek a félúton előbbre viszik a kontinenst és népét.
(Benyák Mária/Felvidék.ma)
