Száz éve tartották a lévai zsinatot, ahol megszületett a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház

Ez azt jelenti, hogy még a zsinat előtt megkapták az anyagot az egyházkerületek és az egyházmegyék, és mindenki hozzáfűzhette véleményét, elmondhatta módosító javaslatát. Ezeket a beérkezett észrevételeket az egyes törvények előterjesztői összegezték, tehát egy rendszerezett tárgyalási anyag került a zsinati atyák elé. Igazából az 1904 és 1907 közötti budapesti zsinaton elfogadott törvénytárat vették alapul, és azt dolgozták át, applikálták a csehszlovákiai viszonyokra.

Egyetlen új törvénytervezet készült, amelyet Sörös Béla losonci lelkész dolgozott ki, ez az úgynevezett belmissziós törvény volt. Valójában nemcsak a református misszióról, hanem a magyar közösségek megmaradásáról, kulturális művelődéséről is szólt ez a törvény. Ennek nyomán indult meg tájainkon a vasárnapi iskolák, a bibliaórák, a gyülekezeti körök és a vallásos esték gyakorlata.

Ám mielőtt belenéznénk a zsinat munkájába, foglalkozzunk a zsinatnyitó istentisztelettel is.

A Konvent Pálóczi Czinke István püspököt, konventi elnököt kérte fel az igehirdetés szolgálatára. A templomi alkalom a 90. zsoltár 1. versének éneklésével kezdődött, majd a 370. dicséret 1–2 verseit énekelte a gyülekezet: „Jövel Szentlélek Úr Isten, töltsd bé szíveinket épen…”. Majd Balogh Elemér dunáninneni püspök olvasta fel Péter 1 levele 5. fejezetéből az 1–11. verseket.

A lekció elhangzása után az ünneplő gyülekezet a 162. dicséret 7. versét énekelte: „Prédikáltasd szent igédet, felséges Isten…”. Pálóczi Czinke István inkább komor, mint ünnepi tekintettel kulcsolta össze kezét a szószéken, s megvárta míg elhal a felálló gyülekezet moraja, majd belekezdett az imádságába:

„A babiloni vizek mellől jöttünk hozzád Istenünk, s mint szomorú füzek, borulunk zsámolyodhoz, ő örök Igazság! Hasson fel hozzád a mi könnyes imádságunk. Forró sóhajtások, lelkünknek ez elszaggatott darabjai szállnak trónod elé: hallod-e? látod-e? Egy nemzet lelke az, mely vétkezett ellened s most keresi az utat, melyen visszatérhet hozzád, atyai szívedhez, örök jóságodhoz. Látod-e? Szánod-e?

Óh, mindig szántad, mindig. Az első perctől kezdve. Mikor kilépett az atyai hajlékból. S egyre jobban távolodott tőled; neked fájt legjobban. Tudtad, hogy visszatér, hogy a nyomorúság visszahajtja hozzád: de előre láttad sok szenvedését is, megaláztatását, könnyes éjszakáit, önmagával való tusakodásait. És szántad, mert szeretted. Most itt sír lábaidnál és nem mer a szemedbe nézni. Óh, hajolj le hozzá, s emeld fel szívedhez! S a Krisztusban megmutatott örök szerelmedből fogadd vissza Atyánk a te megalázott bűnbánó népedet, Ő érte, Fiadért, a mi Megváltónkért! Ámen.”

Az igehirdetése is legalább ennyire drámai hangú és igei tisztaságú volt. Az emmausi tanítványok történetét (Lk 24,13–32) vette alapigének, s ezzel kezdte: „Úgy jártak, mint mi, Testvérem. Álmodtak szépet, gyönyörűt szabad hazáról, független nemzetről, tengertől tengerig terjedő birodalomról. Egy nemzet messiási várakozása, ezeréves álma fog édes valósággá válni. Mi azt hittük, hogy ő fogja Izráelt megszabadítani. Ez a gyönyörűséges álom szertefoszlott, mint a köd.”

S a püspök szavaiban benne volt Trianon szívfacsaró fájdalma, a kisebbségi lét néhány éves keserű tapasztalata, és mindaz a felgyülemlett keserűség, ami az elszakított területek magyarjainak szívében összegyülemlett. Ám az igehirdetés egy adott pontján megváltozott a püspök hangja. „»Pedig mi azt hittük.« Hát nem jól hittétek, testvéreim! A Krisztus a ti alaptalan várakozásotokat már akkor elutasította, mikor megharcolta nagy harcát a kísértővel ti értetek; mikor az arany korona helyett a töviskoronát választotta.

»Pedig mi azt hittük.« Mi jogon? Azon a szent jogon, hogy »megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt«. Nem, testvér, a bűnhődés, a szenvedés csak most kezdődik. Megy a világ ismét az emmausi úton, a csüggedés útján, kábult fővel, megriadt lélekkel, szomorú ábrázattal. Nem! Nem a keresztyénség csődje ez testvéreim, hanem a keresztyéntelenségé, a modern civilizációé. Nincs ehhez a Krisztusnak semmi köze. Az önimádó felvilágosodás bukása ez, mely elhitette a tökéletlen emberrel, hogy nincs szüksége megváltóra, mert ő immár magamagának a megváltója.

Ma nem az a legnagyobb szerencsétlensége Európának, hogy politikailag összeomlott, hanem hogy a lelki világa is összeomlott, hogy rászakadt az ég is. Az emberiséget egyetlen nagy elhatározás mentheti meg csupán, mint már kétszer is megmentette: meg kell indítani a harmadik nagy reformációt, most már nem az egyházét, hanem a lelkekét. Az új reformáció zászlajára csak egy szól lesz írva. Óh, nem a szabadság, nem az egyenlőség, amelyekért már annyi vér ömlött hiába, s annyi igazságtalanság követtetett el, hanem csak az az egy: Testvériség!

Akárhogy háborogtok, akárhogy keseregtek most, akárhogy kárhoztatjátok, sőt káromoljátok a Krisztust: a végső győzelem mégiscsak azoké lesz, akik nem a fegyverben, de a Krisztusban, nem a gyűlöletben, de a szeretetben a legerősebbek. Értitek testvéreim? Ő él! És a pokol kulcsa is nála van. Tehát van feltámadás a halálból, van kiszabadulás a pokolból, virradat az éjszakából. De Krisztus nélkül nincs megváltás, szenvedés nélkül nincs megdicsőülés! Ámen.”

Az istentisztelet után megnyílt a zsinat. A csehszlovák kormány részéről dr. Szlávik György kormánybiztos üdvözölte az atyákat, és ismertette a kormány elvárásait. Nevezetesen: a református egyház legyen mindenben különálló és független a Magyarországi Református Egyháztól; egy egyháztestet alkothatnak a kárpátaljaiakkal, biztosítson az egyház teljes egyenjogúságot és képviseletet a szlovák reformátusoknak, a teológusképzés terén függetlenítse magát az egyház a magyarországi teológiáktól, és minden döntésénél tartsa tiszteletben Csehszlovákia alkotmányát és jogrendjét. A zsinat ezután üdvözlő táviratot küldött Masaryk elnöknek Prágába.

Az érdemi munka a megválasztott szakbizottságokban folyt, ott egyeztették az egyes törvénytervezeteket, amelyekhez kizárólag írásos módosításokat lehetett beadni. Június 18-tól 25-ig minden ülésnapról külön jegyzőkönyvet vettek fel, és minden nap azzal kezdődött, hogy felolvasták és elfogadták az előző munkanap jegyzőkönyvét.

Amikor a bizottságok befejezték az egyeztető munkát, és letárgyalták a 8 törvénycikkből álló, mintegy 200 oldalas törvénytárat, akkor került sor a végszavazásra. A törvénytár után még volt néhány egyéb tárgypontja is a zsinatnak, mint pl. a szlovák egyházmegye kérdése, a lelkészképzés ügye, a lelkészek állampolgársága, az elemi iskolák fenntartása vagy új énekeskönyv kiadása.

Minden napirendi pontban megszületett a döntés. Végül a hetedik munkanapon, június 25-én sor került a törvénytár elfogadására. A zsinati jegyzőkönyv tanúsága szerint ezen a napon „11 óra 20 perckor Pálóczi Czinke István püspök buzgó hálaadó imádságával, s e gyűlés jegyzőkönyvének hitelesítésével a zsinat első ülésszaka bezáratott”.

Masaryk elnök, illetve a prágai elnöki iroda válaszolt a zsinattól kapott dísztáviratra. Csakhogy mire megjött Lévára a június 21-én keltezett válasz, addigra a zsinatot már berekesztették, s az atyák hazautaztak.

Befejeződött a lévai alkotmányozó zsinat

A három egyházkerület képviselői azzal a meggyőződéssel tértek haza Léváról, hogy elvégezték a vállalt feladatukat, a református egyház immár elfogadott egyház lesz Csehszlovákiában. Rendbe kellett tenni a zsinat jegyzőkönyvét és letisztázni magát a törvénytárat.

Ez egy hónapot vett igénybe, és 1923. július 28-án Pálóczi Czinke István beterjesztette az egyházi alkotmányt állami jóváhagyásra a köztársasági elnöki irodához.

A püspök az 1790/91. évi XXVI. törvénycikk 4. §-a értelmében járt el, amely kimondta, hogy a protestánsok maguk hozhatják meg a törvényeiket, de azok csak a császár jóváhagyása után lesznek hatályosak. Ezt nevezték a királyi főfelügyelet jogának.

Bár Szlávik kormánybiztos a zsinaton elmondta, hogy a törvényeket a kormány hagyja jóvá Csehszlovákiában, az egyház a hatályos egyházi törvények szerint a prágai elnöki irodához terjesztette be a törvénytárat.

Az állami válasz októberben érkezett meg magától Kállay Józseftől, Szlovenszkó teljhatalmú miniszterétől: „A szlovenszkói református egyház zsinati törvénytervezetét visszaküldöm azzal, hogy az Iskolai és Nemzetművelődésügyi Minisztériumhoz, Prága, szlovák nyelven 17 /tizenhét/ példányban terjesztendő be. Egyidejűleg ajánlom, hogy a kormánybiztosnak, Léván, 1923. június 17-én a zsinat megnyitásakor tett nyilatkozata figyelembe vétessék. Dr. Kállay s.k. miniszter”.

Erre nem számított az egyház vezetése. Pálóczi körlevélben fordult a zsinati atyákhoz, hogy most mi legyen? Hogyan fordítsák le az egyházi törvényeket szlovákra? A zsinati atyák egy része az állammal kialakítandó jó viszony miatt a törvény lefordítását támogatta, egy kicsivel többen pedig úgy gondolták, hogy – a református egyház magyar jellegét szem előtt tartva – ne fordítsák le a törvényeket szlovákra, de egyezzünk bele abba, hogy az állam lefordíttassa magának.

Szilassy Béla főgondnok és Sörös Béla losonci lelkipásztor válasza tért el a többiekétől. Ők úgy érveltek, hogy akár le is lehetne fordítani a törvénytárat szlovákra, de az akkor sem lenne érvényes, mivel a zsinat nem fogadta el a szlovák szöveget, és el sem tudná fogadni, mert az atyák nem tudnak szlovákul.

Különben is a kormány ne beszéljen törvénytervezetről, mert amit a zsinat elfogadott, az már egyházi törvény. Az elnökség egyetértett ezzel az érveléssel, és ebben a szellemben válaszoltak a miniszter levelére.

Egy héttel később elhatározta az egyház, hogy lefordíttatják a cca. 120 oldalas törvénytárat szlovák nyelvre, de a hitelességét nem tudják garantálni. A követelt 17 példányt viszont készíttesse el a kormány a maga költségén. Ezzel az egyházi válasszal elindult egy hosszú éveken át tartó folyamat a református egyház törvényeinek állami elismertetéséért.

Az egyház és az állam közti egyeztetéseket informális tárgyalásoknak nevezték, s az egyház részéről ezek lefolytatására Sörös Béla losonci lelkipásztor kapott megbízást. Állami kezdeményezésre az informális tárgyalásokba bevonták az evangélikus egyház akkori püspökét, Zoch Sámuelt is, aki megbízható embere volt Csehszlovákiának.

Evangélikus lelkészként 1919. január 1-től ő lett Pozsony megye csehszlovák zsupánja és kormánybiztosa is. Egyik alkalommal, amikor a prágai minisztérium lépcsőin mentek egy tárgyalásra – Sörös Béla egyházi megbízott és Zoch Sámuel mint összekötő ember – Zoch püspök odaszólt Sörösnek: „Amikor még Budapestre jártunk tárgyalni az egyházi ügyeket, akkor mi fogtuk a ti frakkotokat. Most a különbség az, hogy nektek kell fogni a mi frakkunkat.” Sörös válasza rövid és frappáns volt: „Igen, meg az, hogy mi nem rúgtunk hátra!”

Az évekig húzódó tárgyalásoknak nem lett eredménye. A csehszlovák vezetés soha nem adta írásba a valós kifogásait a református törvénytárral kapcsolatban. 1924. december 29-én Pozsonyban volt egy komoly megbeszélés, amelyen elhangzottak az állam igényei. Ezt onnan tudjuk, hogy előkerült a dunáninneni egyházkerület püspöki levéltárából az egyházi küldöttség egyik tagjának személyes jegyzete.

Az állam azt kifogásolta, hogy a református egyház úgy aktualizálta az 1907. évi magyar református törvénytárat, hogy a „Magyarország” szót a szövegben egyszerűen „Csehszlovákiára” vagy „Szlovenszkóra” cserélte. Az egyház szuverenitását az állami fölé helyezi, mivel nem csehszlovák állampolgároknak is lehetőséget ad arra, hogy lelkészként szolgáljanak.

A reformátusok nem akarnak beleilleszkedni a csehszlovák államrendszerbe, mert így nevezték el magukat: „magyar református egyház Szlovenszkón”. Túlságosan magyar hangzású nevek vannak az egyházi közigazgatásban: a tiszáninneni egyházkerület vagy a barsi és gömöri egyházmegye megnevezése a régi magyarországi viszonyokat élteti tovább. A törvénytár sehol sem tartalmazza az állam iránti hűséget, viszont erősen hangsúlyozza, hogy a református egyház az magyar egyház.

Ezeket a kifogásokat – részben – megpróbálta orvosolni az 1928. évi pozsonyi zsinat, és itt el is fogadott az egyház egy olyan módosított törvénytárat, ami már sok mindenben megfelelt a csehszlovák állami követeléseknek, de ez sem volt elég.

Az 1928-as pozsonyi zsinat után is folytatódtak az egyeztető tárgyalások, de eredmény nem született. Az egyházi törvények állami jóváhagyása végig csupán hitegetés maradt, és úgy élt 20 évig a református egyház – a demokratikusnak mondott – első Csehszlovák Köztársaságban, hogy az állam soha nem hagyta jóvá református törvénytárunkat. Ma azt mondanánk: nem regisztrálta egyházunkat Masaryk és Beneš Csehszlovákiája.

Az állammal vívott szélmalomharc megtörte Pálóczi Czinke István erejét, és 1929-ben lemondott püspöki tisztségéről és rimaszombati lelkészi állásáról is, és átköltözött Magyarországra. Utódja, Péter Mihály gálszécsi lelkipásztor lett, aki ugyancsak az egyházpolitika áldozata lett. Váratlanul hunyt el hároméves püspöki szolgálat után.

A Tiszáninneni egyházkerület harmadik püspöke Idrányi Barna nagyszalánci lelkipásztor volt, aki egy évig sem töltötte be ezt a tisztséget: 1933 szeptemberében meghalt. A kerület negyedik püspöke Magda Sándor nagykaposi lelkipásztor volt. Ő élte meg az első bécsi döntést és a Magyarországhoz való visszacsatolást.

A Dunáninneni egyházkerületben Balogh Elemér püspök, pozsonyi lelkipásztor 1938-ban bekövetkezett halála után, Sörös Béla losonci lelkipásztor, teológiai igazgató lett a püspök a visszacsatolásig. A kárpátaljai egyházkerületnek pedig egyetlen püspöke volt a csehszlovák időkben: Bertók Béla.

Az állami „regisztráció” nélkül is működött a református egyház. Gyülekezeteink eltartották a lelkészeiket és tanítóikat, fenntartották az elemi és polgári iskoláinkat. 1925-ben Losoncon teológiai akadémia nyílt, amely biztosította a felvidéki lelkészutánpótlást. 1935-ben Komáromban megnyitotta kapuit a református tanítóképző. Egyházunkban komoly belmissziós és diakóniai munka folyt. Éveken keresztül zajlottak az ifjúsági konferenciák, 1 000–1 200 fiatal részvételével. Egyházunk árvaházakat működtetett, súlyos áldozatok árán, de maga látta el nyugdíjas lelkészeit, lelkészözvegyeit és árváit.

Az 1. bécsi döntés hírét örömmel fogadták a reformátusok. Volt olyan gyülekezet, ahol a lelkész 1938 novemberében beírta a halotti anyakönyvbe, hogy „hála az Istennek, meghalt a 20 éves cseh uralom”.

A visszacsatolás nem tudta meghozni magyar reformátusságunknak a várva várt békességet és nyugalmat, mert 1939 szeptemberében újra lángokba borult a világ, s a 2. világháború vége sokaknak békét hozott, de nekünk nem. Minket – nagyszüleink korosztályát – a csehországi deportálás, a magyarországi kitelepítés és a lakosságcsere várta, esetleg a megalázó reszlovakizáció.

Az újjáalakuló Csehszlovákia – Beneš elnökkel az élen – a magyarokon és a németeken bosszulta meg Csehszlovákia 1938-as felosztását.

Ezt a bosszút megérezte a háborús bűnössé kikiáltott református egyházunk is. A deportált és kitelepített több ezer magyar református, valamint a konfiskált egyházi vagyon erre a bizonyíték.

Érezzük ma is a beneši bizalmatlanság és gyűlölet megnyilvánulásait, hiszen mi még mindig – száz év távlatából is – magyar egyháznak számítunk Szlovákiában. Igen, vagyunk! A ma is hatályos Beneš-dekrétumok alapján ma is háborús bűnösök vagyunk. De vagyunk! Isten kegyelméből!