A Duna Menti Múzeum Baráti Köre múlt heti találkozójának meghívott előadója volt Angyal Béla néprajzkutató, helytörténész, aki a hontalanság éveiről adott elő a Komáromi járásra vonatkozólag. 

A KultMinor és a Klebelsberg Kunó ösztöndíjnak köszönhetően többéves kutatómunkája során a prágai levéltárakban olyan, a magyarságot érintő szempontból meghatározó levéltári anyagokat nézett át és dolgozott föl, amelyeket eddig a témával foglalkozó szlovákiai magyar történészek még nem. Kutatott katonai levéltárban, átnézte Beneš egész életútját feldolgozó anyagát, több száz doboznyi irathagyatékát, a kormányhivatal, a külügyminisztérium, de Hubert Ripka volt miniszter személyes iratait is kutatta.

„Megismerve, hogy mi hangzott el a kormányüléseken, milyen döntések születtek, hogyan születtek ezek a döntések, kialakult egy olyan kép, amely átfogja és jobban segíti értelmezni azokat a történéseket, amik itt helyben történtek” – fogalmazott. A hontalanság éveiről (1945–1949) szólva elmondta, ezt a kifejezést Janics Kálmán könyve hozta be a köztudatba, és tulajdonképpen 1945. augusztus 2-ától datálódik, amikor Beneš elnök aláírta a német és magyar nemzetiségű személyek csehszlovák állampolgárságának rendezéséről szóló dekrétumot, amellyel gyakorlatilag megvonták ezen kisebbségek tagjaitól a csehszlovák állampolgárságot.


Csehszlovákia minden szomszédjával haragban volt, épp a nemzetiségek miatt

Csehszlovákia volt az az ország, amelyben 1918-as megalakulásakor a legnagyobb számú kisebbség élt Európában. Angyal Béla megjegyezte, a csehek és a statisztikáik sem választották külön a cseh és a szlovák nemzetet, ennek ellenére a csehszlovákok együttesen is csupán 66 százalékát tették ki a lakosságnak. A második legnagyobb kisebbség a német volt, majd következett a magyar kisebbség, számos ruszin nemzetiségű és ukrán is élt az államban, valamint jelentős számú zsidó kisebbség is volt, amelyet külön népszámlálási kategóriának írtak be. „Csehszlovákia a két világháború között minden egyes szomszédjával elég rossz viszonyban volt, éppen a nemzetiségi kérdés miatt, de hozzá kell tenni azt is, hogy Európa egyik legdemokratikusabb országa volt, hiszen bevezették az általános, titkos választójogot, ami abban az időben Európában eléggé úttörőnek számított” – jegyezte meg, hozzátéve, a kommunista párt is legálisan működött az egész időszak alatt. 

Mint mondta, a problémák akkor kezdődtek, amikor Hitler hatalomra kerülése után visszakövetelte a szudétaterületeket. Mivel az akkori Európa vezetői nem akarták, hogy ezen vita miatt kitörjön a második világháború, megszületett a müncheni egyezmény 1938 szeptember végén. Ekkor már Magyarország is nyíltan fellépett és a magyar kisebbség által lakott területeket követelte vissza. Az akkor már autonóm Szlovákiával az első bécsi döntés rendezte a dolgot és meghúzták a valósághoz közeli etnikai határokat, mondta Angyal Béla. „A magyarlakta területek nagy részét átadták Magyarországnak, közel egymillió lakossal, amelynek 80 százaléka magyar volt” – tette hozzá.

1942-re Benešék elnyerték az angol közvélemény szimpátiáját

A müncheni szerződés aláírása után Beneš lemondott és száműzetésbe vonult, egészen 1945 márciusáig Londonban tartózkodott, illetve ott szervezte az ellenállást. Beneš elnöknek szólíttatta magát és kialakította az úgynevezett jogfolytonosság elméletét, ami azt jelentette, hogy minden egyes, a müncheni szerződés után kötött egyezmény érvénytelen, sőt, az 1938 szeptembere előtti határokat ismerte csak el. Eleinte a nagyhatalmak nem akarták elismerni a Beneš-féle csehszlovák emigráns kormányt, csak Nemzeti Tanácsként. Hozzáállásuk azonban 1942-ben, a Heydrich ellen elkövetett merénylet után megváltozott Benešékkel szemben. „Az angolok semmisnek mondták ki a müncheni szerződést, ami részben azért történt meg, mert az egész angol közvélemény is a Csehszlovákia mellé áll. Tehát egy olyan közhangulat alakult ki Angliában, hogy végül is elismerték a csehszlovák kormányt” – mutatott rá a történész.

A kitelepítések gondolata egy titkos kormányülésen született

Ezek után Beneš azon dolgozott, hogy soha többé ne ismétlődhessen meg a müncheni szerződés, ennek pedig egy nemzetállam létrehozása volt a feltétele Csehszlovákia régi határain belül. „Az angolok már ’42-ben, egy titkos kormányülésen jóváhagyták a németek kitelepítésének a gondolatát, ahogy ők úgy nevezték, a transzfer gondolatát” – mutatott rá. Beneš nemzetközi akciót indított, hogy a nemzetállam létrehozását elérje. „Találkozott Roosevelt elnökkel a Fehér Házban, aki szintén elfogadta a németek kitelepítésének gondolatát. Sőt, még lobbizott a románoknak is, hogy azok Észak-Erdélyt visszakapják” – fogalmazott Angyal.  

Ezt a folyamatot a moszkvai tárgyalások zárták le, amikor 1943. december 12-én aláírták a kölcsönös segélynyújtási szerződést, addigra a csehszlovákok megszerezték a három szövetséges nagyhatalom (Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia) jóváhagyását. „Beneš a háború utáni Csehszlovákia sorsáról több hétig tárgyalt Molotovval, Sztálinnal, Gottwalddal, a kommunista emigrációval és gyakorlatilag mindenben megegyeztek, a kisebbségek kitelepítésének gondolata ekkor már elfogadottá vált” – szögezte le. Megemlítette, rengeteg anyagot dolgoztak ki ezzel kapcsolatban, tehát részletesen előkészítettek minden lépést. „1943. június 9-én a belügyminisztérium benyújtott egy dekrétumról szóló javaslatot, amivel megfosztanák majd a kisebbségeket az állampolgárságtól” – mutatott rá előadásában. 

A kisebbségi kérdés megoldására tett javaslatok a cseh történelem legsötétebb korszakát jelentik

Angyal Béla kiemelte a katonaság szerepét a kisebbségi kérdés megoldásában, illetve a háború utáni végrehajtásában.  1943 januárjában létrehoztak a katonai vezérkar mellett egy osztályt, amely hónapokon keresztül több száz oldalnyi anyagot dolgozott ki, négy (A, B, C, D) lehetőséget felvázolva a kisebbségi kérdés megoldására. Az A alternatíva a kisebbségek kitelepítését vagyonelkobzással feltételezte, a B területcserével, C a lakosságcserével számolt (ehhez külön tanulmányt dolgoztak ki a török–görög lakosságcsere alapján), a D pedig a lakosság erőszakos kitelepítésével számolt – ez az ún. irányított forradalom időszaka lett volna. „Ez utóbbi az én meglátásom szerint a cseh történelem legsötétebb időszaka. Azzal számoltak ugyanis, hogy a háború befejezése utáni hetekben, hónapokban, amikor még az állam nem szilárdul meg, a sokat szenvedett cseh lakosság bosszúból erőszakos cselekményeket fog végrehajtani a kisebbségekkel szemben, amelyek valójában irányítottak lettek volna” – számolt be a történész, aki példaként a Postoloprty-i vérengzést említette meg, amikor a csehszlovák hadsereg katonái közel 3000 internált német nemzetiségű polgári lakost gyilkoltak le.

Hány vagon szükséges közel félmillió magyar kitelepítéséhez?

Angyal Béla elmondta, az A alternatívát, amely a kitelepítést ajánlotta, nemcsak a németekre, hanem a magyarokra is kidolgozták, és a katonaság még azt is kiszámolta, hogy hány szerelvény kell ahhoz, hogy a 450 ezernyi magyart kitelepítsék (számításaik szerint maradt volna még körülbelül 200 ezernyi magyar). Komáromnak ekkor 53 ezernyi magyar lakossága volt, amelyből 40 ezret akartak kitelepíteni, maradt volna 13 ezer, jegyezte meg.

Moszkvában 1945. január 20-án az ideiglenes magyar kormány aláírta a fegyverszüneti egyezményt, amelynek főbb pontjai közé tartozott, hogy visszavonja a szomszédos országokból csapatait és hivatalnokait Magyarország 1937. december 31-én fennállott határai mögé, érvénytelennek tekinti az első bécsi döntést, valamint kártérítést fizet a Szovjetuniónak 200 millió, míg Csehszlovákiának és Jugoszláviának 100 millió amerikai dollár összegben, illetve a békekötésig felállítják a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot (SZEB) ezen egyezmény végrehajtásának nemzetközi ellenőrzésére. „A csehszlovák kormány mindent megtett, hogy már a fegyverszüneti egyezménybe bekerüljön a transzfer gondolata, tehát kötelezték volna Magyarországot, hogy az állampolgárságuktól megfosztott magyarokat átvegyék” – jegyezte meg Angyal, hozzáfűzve, ezt az amerikaiak és az angolok nem támogatták, mondván, ezt majd a béketárgyalásokon rendezik. „Molotov külügyminiszter és Vorosilov viszont mindenben támogatta a csehszlovákok javaslatát. A külügyminisztérium levéltárában felkutatható, körülbelül 40-50 telegramváltás volt december végétől január 20-áig, amelyekből kiderül, hogyan próbálták mégis rábeszélni az amerikaiakat erre” – tette hozzá. 

Nem lehetett találni Csehszlovákia déli területein nem magyar kommunistát

A történész hangsúlyozta azt is, hogy fontos szempont, amit szerinte a cseh és a magyar történetírás sem vesz figyelembe eléggé, hogy Magyarország a békekötésig, gyakorlatilag ’47 szeptemberéig a SZEB irányítása alatt áll. „Tehát Magyarország ezekben az években nem volt szuverén, és épp Vorosilov marsall volt ennek a szervnek az elnöke” – magyarázta. Közben 1945. április 5-én elfogadták a kassai kormányprogramot, mely megágyazott a kommunista térnyerésnek, és egyúttal már szerepelt benne az állampolgárság elvételének lehetősége. 

A közben zajló hadi események során fokozatosan teret nyertek a szovjet csapatok. A magyarlakta települések vezetőivé a helyi kommunistákat tették meg, de Angyal szerint ez többször is gondot okozott, hiszen a színtiszta magyar településeken más kommunista nem volt, csak magyar. „Az az érdekes helyzet állt elő, hogy egészen ’46 elejéig például Gútán is egy Németh Dániel nevű cipész volt a komisszár. Ő irányította gyakorlatilag az önkormányzatot, mert egyszerűen nem volt más. Miután felállt a kormány, elkezdődött a közigazgatás, készült egy titkos jelentés a Nemzetvédelmi Minisztérium államtitkára által, aki végigjárta a déli vidéket, és megdöbbenve írta, hogy a magyarok kitelepítése alig halad. 

„Örökre szégyenfoltja lesz ez a szlovák államnak”

Az államtitkár nehezményezte azt is, hogy Komáromban azt követelték, nyissák meg a magyar iskolákat. Az „anyások” visszatelepítése Magyarországra is igencsak lassan haladt, a komáromiak pedig röplapokon hirdették, hogy a város magyar volt és az is akar maradni. „Gyakorlatilag a lakosságnak fogalma sem volt arról, hogy a nagyhatalmak már a sorsukat nagyrészt eldöntötték: Csehszlovákia egy nemzetállam lesz” – jegyezte meg Angyal Béla.

Jól mutatják a komáromiak állhatatosságát az egyik, erőszakkal kitelepített irgalmas nővér által leírtak. Éjjel 12 fegyveres katona kereste fel a komáromi tanítónőként működő irgalmas nővéreket, akiket 40 családdal együtt „kísértek” át Dél-Komáromba. Az irgalmas nővér ezután felkereste a hercegprímást Esztergomban, ahol megírta tapasztalatait. Ebben kitért arra, hogy 1945. június 7-én bezárták az összes magyar iskolát Komáromban. „…az értekezletre összehívott szülőket tájékoztatták, hogy uj beiratás lesz a szlovák iskolába. A szülők erre lázongtak…, kiharcolták a magyar nyelvű tanítást” – írta a nővér. Az iskolai beiratkozás eredménye pedig az lett, hogy 850 gyermeket magyar, 38-at pedig szlovák iskolába írattak. A nővér azt is megjegyezte, hogy őket is azért az éj leple alatt hurcolták el, nehogy a város népe fellázadjon. Végtelenül méltatlannak érezték a helyzetüket, amit így foglalt össze a nővér: „Azt hiszem, erre nincsen példa a történelemben, hogy apácákat fegyveres katonák kísérjenek. Örökre szégyenfoltja lesz ez a szlovák államnak” – írta 1945 júliusában.

Angyal Béla megjegyezte, Magyarország, mint korlátozott szuverenitású ország az ilyen atrocitások ellen nem sokat tehetett. A külügyminisztérium szóbeli jegyzékkel bombázta a SZEB-et. Hiába írták például, hogy a csehszlovák katonák ledöntötték Klapka György szobrát, aki 1848-ban a magyar szabadságharc egyik katonai vezére volt és a magyar történelem németellenes irányzatának egyik képviselője. Hiábavalónak bizonyult a több tucatnyi szóbeli jegyzék…

Az amerikaiak elutasították, az angolok nem válaszoltak, az oroszok pedig támogatták a magyarok kitelepítését

A második világháborút lezáró potsdami konferencián sem fogadták el a csehszlovák kormány azon kérését, hogy a magyar nemzetiségű lakosságot kitelepíthessék, ugyanakkor jóváhagyták a németek kitelepítését (a SZEB-et bízták meg ennek végrehajtásával) – erre kötelezték Magyarországot is. Azon a napon, 1945. augusztus 2-án, amikor véget ért a potsdami konferencia, Beneš aláírta a dekrétumot, amely a magyarokat és a németeket is megfosztotta állampolgárságától. Mivel a magyarok kitelepítéséről továbbra sem volt szó, Clementis kitartóan próbálkozott az amerikai és az angol nagykövetségnél, hogy kitelepíthetőek legyenek a magyarok is. „Az amerikaiak elutasították, az angolok nem válaszoltak, az oroszok pedig támogatták a csehszlovákok kérését” – mondta Angyal.

„Közben a Szudéta-vidéken már zajlott a pokoljárás. 1945 őszén úgy érezték a csehszlovákok, lépni kell valamit a magyarokkal szemben is. Végül októberben és novemberben körülbelül tízezer magyar férfit szedtek össze és vittek el kényszermunkára Csehországba. Dombi Ferenc őrsújfalusi plébános azt írta, hogy „az elmúlt három héten sokakat vittek internálótáborokba. Az egész Csallóköz olyannak látható, mintha ott általános mozgósítás lenne. A faluból 45 férfit vittek el erőszakkal. Az összeírást bosszútól vezetett kommunista csendőrök és kommunisták végezték” – idézte Angyal a plébánost.

 

Magyarország nem volt szuverén ország ebben az időben

Végül 1946. december 27-én Budapesten aláírták a lakosságcsere-egyezményt, amelyen Angyal Béla szerint egyértelműen látszik, hogy nem két szuverén ország kötötte. „Az ötödik cikkely azt mondja ki, hogy Csehszlovákia jogosult annyi magyart áttelepíteni Magyarországra, amennyi szlovák Magyarországon önként jelentkezik áttelepülésre. Míg onnan önként jelentkeztek, addig a csehszlovákok jelölték ki és telepítették át az itteni magyarokat” – mutatott rá.

Létrehozták a Csehszlovák Áttelepítési Bizottságot, amelynek elnöke Daniel Okáli lett, illetve kormányhatározat is született: hatalmas összegekkel és apparátussal indultak Magyarországra, akiknek a fő feladatuk elsősorban az volt, hogy agitálják a magyarországi szlovákokat az áttelepülésre. „Végül is az akció nem hozta meg a várt eredményt. Ugyanis a csehszlovákok mindig azt állították, hogy Magyarországon négyszázezer szlovák él, akik át akarnak települni. Hosszú hónapokig tartó agitáció után 92 ezer, majd a meghosszabbított kampánynak (még a Magyar Rádióban is agitáltak) köszönhetően 97 ezer szlovák jelentkezett. Ez idő alatt kijelölték azokat a magyarokat, akiket át akartak telepíteni, mintegy 105 ezer embert. Elsősorban a vagyonosokat, az öt kataszteri holdnál nagyobb birtokkal rendelkezőket jelölték ki áttelepülésre, illetve azokat az iparosokat és polgárokat, akiknek nagyobb ingatlanvagyona volt.

Míg Magyarországról elsősorban a szociálisan szegényebb réteg jelentkezett áttelepülésre, emelte ki, hozzátéve, azért is indult el nehézkesen az áttelepülés, mivel a „magyarok azt szerették volna, ha a letelepítendők társadalmi összetétele megegyezik a magyarság társadalmi összetételével, tehát annyi zsellér, annyi paraszt, annyi értelmiségi megy, amennyi onnan jön”.

A Komáromi járást teljesen el akarták szlovákosítani

A történész kijelentette, ebben az időszakban már elindult a reszlovakizáció, ami egy „kifejezetten szlovák innováció” volt és kiegészítő megoldásként tekintettek rá a kitelepítések mellett – fogalmazott. „Kiadtak egy hirdetményt, hogy aki magyarnak vallotta magát a népszámláláskor, de úgy érzi, hogy mégis szlovák, az jelentkezhet. Megjegyezte, hogy folyamatosan zajlottak az áttelepítések, kitelepítések, internálások, így 435 ezren jelentkeztek visszaszlovákosítani magukat, ebből 381 ezret jóvá is hagytak. „Természetesen nem hagyták jóvá az öt kataszteri holdnál nagyobb földdel rendelkező parasztokat” – tette hozzá. A szlovákok száma varázsütésre 380 ezerrel megnövekedett az Európában addig példátlan kényszerasszimilációnak köszönhetően. Angyal Béla bemutatott egy részletet a Szlovák Telepítési Hivatal Komáromi Területi Hivatala elöljárójának jelentéséből is, amelyből kiderült, hogy 1946 júliusában a kitelepítésekkel az volt a cél, hogy a Komáromi járásban a magyarok aránya 28 százalék alá csökkenjen, amely a „tudatos szlovák politikának nyomán 5 éven belül eltűnik”. A jelentésben azt írják: „a 20 ezer számú lakos alapszám és nem tanácsolok a járás részére kisebb számot, mert akkor nem kapnánk meg azt, amit akarunk.”

Mivel látták, hogy az önként áttelepülő 94 ezer szlovákkal nem tudják megoldani a 700 ezer magyar áttelepülését, ezért azt kérték a párizsi békekonferencián, hogy 200 ezer magyart egyoldalúan telepíthessenek át. „Ám nem hagyták jóvá a csehszlovák kormány kérését, mely úgy érezte, újból vereséget szenvedtek, ráadásul Magyarország húzta az időt az áttelepítések kapcsán. Ezért kitalálták, hogy a 48/1945-ös számú dekrétumot fogják alkalmazni, ami munkaszolgálatot ír elő. Ez lehetővé tette, hogy Csehországba vigyék a magyarokat, egyrészt, hogy nyomást gyakoroljanak Magyarországra, másrészt azért, hogy segítsenek a munkaerőhiányon, és végezetül azért, hogy előkészítse a magyar kisebbség egy részének letelepítését cseh területeken” – magyarázta Angyal a korabeli kormányülések anyagára hivatkozva. 

A propaganda szerint nem deportálás történt, hanem munkaerő-toborzás

A deportálások híre óriási felháborodást keltett Magyarországon, Mindszenty bíboros az angol királyhoz fordult, és rendkívüli nemzetközi tiltakozás alakult ki. Ezért a kormány kiadta az információs miniszternek, hogy nem szabad arról hírt adni, hogy deportálják a magyarokat, hanem munkaerő-toborzásnak kell nevezni, azaz a munkakötelezettségről szóló dekrétum érvényesítéséről számolhatnak csak be. „Valójában az történt, hogy a katonaság körülvette a magyar falvakat néhány órát adva a csomagolásra, majd marhavagonokba rakták őket, egész családokat: időseket, betegeket, nőket, gyerekeket, csecsemőket télen, a rendkívüli nagy hidegben. Annak ellenére, hogy a dekrétum értelmében csak felnőtt 18 és 50 év közötti embereket, egészségeseket lehet munkaszolgálatra vinni” – magyarázta. A deportálások egészen 1947 márciusig folytak; 219 transzporttal 11 642 családot, 43 500 embert vittek Csehország belső területeire kényszermunkára. A Komáromi járásból eredetileg 2976 családot vittek volna, közel 13 ezer embert, de végül is „csak” 1755 családot, 7262 embert vittek el. A legtöbbet, 424 családot, 1767 embert Gútáról vittek Csehországba munkára. 

Amikor a magyar mise elkezdődött, mindenki zokogott a templomban

Angyal Béla megjegyezte, a deportált magyarok egy része hazaszökött, de hivatalosan csak 1949 januárjában térhettek haza. „Tehát gyakorlatilag ezek az emberek ott éltek két évet Csehországban, szétszórva az egész belső cseh területeken, falvanként legfeljebb három-négy család” – mondta. Mind a katolikus, mind a református egyház magyar papokat küldött utánuk missziós szolgálatra, pasztorációra Csehországba. A történész Tóth Kálmán komáromi református lelkészt kiemelve elmondta, több hónapot töltött a cseh evangélikus egyház támogatásával Csehországban. Prágában élt, de folyamatosan járta a vidéket és stencilezett szórólapokon szólította meg református testvéreit, ezeket osztogatták egymásnak az emberek a falukban. A lelkész szükség szerint esketett, keresztelt, temetett, tartott istentiszteletet, és közben lejegyezte a tapasztalatait, gyakorlatilag egy szociográfiai tanulmányt írt, emelte ki a lelkész munkáját. Angyal Béla elmesélte, kutatásai során találkozott és beszélt olyan emberekkel, akik átélték ezeket az időket. Visszaemlékezéseikből kiderült, hogy amikor a magyar mise elkezdődött, mindenki zokogott a csehországi templomokban. 

A nagymácsédiakat szállító szerelvénnyel indult el a lakosságcsere, amely végleg megváltoztatta a nemzetiségi arányokat a Felvidéken

Magyarország és Csehszlovákia között ekkorra teljesen elmérgesedett a helyzet, végül a jugoszlávok tárgyaltak a magyarokkal és bírták rá a magyar kormányt a lakosságcserére, de valójában emögött a Szovjetunió állt – jegyezte meg Angyal. „A Szovjetunió rendezni akarta a saját befolyási övezetébe tartozó államok közötti viszonyokat: 1947. március 23-tól április 6-ig zajlottak a tárgyalások a lakosságcseréről, és végül április 12-én megindult a lakosságcsere a nagymácsédiakat vivő szerelvénnyel.” Minden ingóságukat átvihették Magyarországra, ahol létrehoztak tizenöt körzetet, ahogy Csehszlovákiában is, és a kettőt ikresítették, tehát összevonták őket. A komáromi harmadik körzetet a békéscsabai XV. körzettel ikresítették, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy ezen a körzeten belül cserélődtek a családok. A Csehszlovák Áttelepítési Bizottság felügyelte a folyamatot, melynek során gazdasági egységekben számolták a családokat, nem főkben. Ennek azért van jelentősége, mert míg Komáromból jellemzően kisebb létszámú családok mentek Magyarországra, addig Csehszlovákiába a nagyobb fős családok érkeztek. Komárom városába csak Békéscsabáról jöttek szlovákok. Keszegfalura, Őrsújfalura szintén Békéscsabáról és Szállásról érkeztek nagyobb parasztcsaládok. Kamocsára Újkígyós, Kőröstarcsa, Mezőberény környékéről érkeztek szlovákok, Gútára Medgyesegyházáról, Mezőberényből, Füzesgyarmatról. 

1947 végén a reszlovakizációs bizottság készített egy összegzést, hogy hogyan áll a nemzetiségek aránya. Míg a Komáromi járás lakosságának 1930-ban 82 százaléka volt magyar, ’47 végén már csak mindössze 58 százaléka magyar a járásnak, és Komáromot már szlovák többségűnek értékelték, ahogy szlovák többségűvé vált majdnem minden község. Angyal Béla arra a visszásságra is felhívta a figyelmet, hogy egy nagyon alacsony szintű jogszabállyal, tulajdonképpen egy hirdetménnyel sikerült több száz magyar település ősi nevét megváltoztatni és ezen az azóta eltelt 75 évben sem sikerült változtatni.

Előfordult, hogy a repatrióták magyar iskolákat követeltek Csehországban

Összegezve előadását Angyal Béla elmondta, a magyar kisebbség kitelepítése, illetve felszámolása nem sikerült, elsősorban a kialakult hidegháborús helyzet, a Szovjetunió és a nagyhatalmak között kialakult feszültség miatt. A lakosságcsere eredménye az lett, hogy a felvidéki magyarság úgyszólván teljesen elvesztette az értelmiségét, a középosztályát, mivel Magyarországra a leggazdagabb és legmódosabb parasztokat és iparosokat telepítették. Kiemelte, a lakosságcserével egy visszafordíthatatlan folyamat is elkezdődött: a magyar nyelvterületek szövete sokkal lazábbá vált, mivel az északi nyelvhatárról vitték el a legtöbb magyart.

Mint kiderült, a Magyarországról áttelepült szlovákok közül sem tudott mindenki szlovákul, őket jellemzően a Szudéta-vidékre telepítették. Angyal Béla elmondta, talált olyan iratokat, amelyekben megdöbbenve írják a cseh járási szervek, hogy a repatrióták magyar iskolát kértek. „Előfordultak ilyen dolgok, de azzal, hogy ők itt vagyont kaptak, megszervezték az életüket, nyelvtanfolyamokat indítottak nekik, ezért szigorúan elvárták, hogy gyermekeiket szlovák iskolába írassák. Az elmúlt évtizedek után mégiscsak ők alkotják az itteni szlovákság nagy részét, főként a második, harmadik generáció” – fogalmazott. Hozzátette, amikor 1946-ban Magyarországon elindult az agitáció, akkor Magyarországon volt a világon a legnagyobb infláció – ez is hozzájárult, hogy sokan döntöttek az áttelepülés mellett. Ám a földreform után, és annak köszönhetően, hogy bevezették a forintot, a nagy gazdasági válság és a háború utáni kártérítések megfizetése ellenére Magyarország elkezdett stabilizálódni, már többen meggondolták magukat. Végül a 97 ezer jelentkezőből 74 ezren települtek át, a többiek visszaléptek. „Ez egy nagy dráma volt a magyarországi szlovákság számára is, hiszen tulajdonképpen ők is fölszámolták az értelmiségük nagy részét. Mára gyakorlatilag eltűnt a szlovákság. Ma már háromszor annyi román van Magyarországon, mint szlovák” – tette még hozzá.

Szalai Erika/Felvidék.ma