Arról beszél Várhelyi Olivér EU-s biztos (de nem csak ő), hogy többet kéne foglalkozni az Európai Unió bővítésével. Nem új dolog ez, régóta napirenden van, csak mindig újból és újból valahogy „elalszik” ez a program. Az ukránokat szabályellenesen erőltetnék be, a szerbeket ámítják, a törökökkel nem tudnak mit kezdeni…
Lényegében pozitív jelenség volna ez, hiszen jó, ha Európa egyesíti képességeit, erőit, ha egy nagyobb, népesebb tömb tud együttműködni. Az alapfeltétel az volna, hogy tényleg kölcsönösen együttműködő, kölcsönösen gyümölcsöző és eredményes legyen ez az összefogás.
Tisztázni kéne azt is, mit értünk a kölcsönösség alatt. Idáig ugyanis inkább azt tapasztaltuk, hogy Brüsszelből afféle gleichsaltolást igyekeztek megvalósítani, tehát hogy ebben az Európai Unióban lehetőleg minden egyforma (egyenlő) legyen.
Holott az EU szuverén államok gazdasági közösségeként kezdődött, vagyis hogy az a szabály, hogy az együttműködés a szuverén államok önkéntességén, nem pedig politikai célkitűzésként működjön. Az önkéntesség pedig azt jelenti, hogy ha nekem megfelel, akkor bizonyos programon részt veszek, ha pedig nem felel meg, akkor nem lehet arra kényszeríteni.
Mert hiszen vannak dolgok, amelyek ugyancsak jók, ha mindenütt egyformák – teszem azt a mobiltelefon-töltő dugasza azonos legyen minden gyártónál, vagy hogy a közlekedési táblák mindenütt ugyanazt jelentsék.
Emellett vannak specifikumok, melyek minden állam számára másképp alakulnak, s amik – természetük szerint – egyáltalán nem zavarhatják az egységet. Például az, hogyan támogatja egy-egy állam saját lakosságát (árszabályozás, rezsicsökkentés, családpolitika, stb.).
Mert hivatalosan ezek az ügyek az egyes államok belügyei, amihez az EU-nak semmi köze. Ezért van az, hogy bizonyos témákban konszenzusnak kell létrejönnie, azaz ha azt akarjuk, hogy minden államban valami egyformán működjön, az illető döntést mindegyik államnak jóvá kell hagynia– amennyiben az neki megfelel.
Az EU tehát olyan önkéntes közösség, amelynek minden tagja ugyan egyformán tisztelt és betartott értékeket követ, ami viszont nem zárja ki, hogy bizonyos területeken ez ne így legyen.
Sajnos ezt az erősebb (nagyobb, gazdagabb) államok nem látják mindig így, és egérutat keresnek, hogyan lehetne ezt a közös akaratot kicselezni olyan fogalmazással, hogy akkor már elég legyen az illető szabályt egyszerű többséggel is elfogadni. Ami persze az ellenkező államok rovására történhet csak.
Európa eléggé változatos kontinens – ez az erőssége, gazdagsága (annak ellenére, hogy nem mindenki kívánja ezt így látni). Ez egyúttal azt is jelenti, hogy gyakran elég nehéz egységes akolba terelni azt a sok különböző, eltérő érdeket, problémát, melyek az élet velejárói. A következmény: sok témát képtelenek megoldani, mivel mindenáron egységes kritériumokat követelnek, holott elég volna némi nagystílűséggel megfogalmazni a keretet, amelyen belül a tagországok mozoghatnak. Ezért gyakran nem történik semmi: az idő halad, a probléma marad. Elég csak egy témát említeni, a téli és nyári óraátállításról való intézkedést: már régen tudjuk, hogy több az átallással járó probléma, mint az előny, mégsem képesek megoldani.
Ezek ismert dolgok. Amikor az EU létrejött, jóval kevesebb állam társult, mégis előzékenyebben bántak a szabályokkal. Ez így volt hasznos főleg a bővítés szempontjából. Persze: a tagságnak voltak (és máig vannak) kritériumai, de mivel kevesebben voltak, a nézetek szórása is kisebb volt. És törvényszerűen: minél többen tagjai egy közösségnek, annál nagyobb differenciák lehetnek.
Ám az összhang helyett egyre inkább arról van szó, hogy minél több államot vegyenek föl ebbe az exkluzív társaságba. Ha ez így megy tovább, amolyan európai ENSZ lesz az EU-ból.
A tagságnak természetesen egyértelmű előnyei vannak, de sajnos épp a gleichsaltolásra való törekvéssel sok hátránya is, túl sok eltérő érdek ütközője az. Az sem mindegy, hogyan értelmezik a föltételek teljesítését. Amikor voltak olyan szívesek fölvenni minket az EU-ba, távolról sem tettünk eleget a szükséges kritériumoknak, csak egyszerűen jó piacnak minősültünk, ahol a silány árut is jó pénzért lehetett eladni, s olcsón lehetett privatizálni üzemeket és iparágakat, hogy aztán a saját árujukat adhassák nekünk, s szabhassák meg ily módon a további fejlődést. Ezért van az, hogy rossz szemmel nézik, ha egy „új” tagország (amely azelőtt a néhai szocialista tábor tagja volt) olyan utat választ magának, amit nem ők vagy nem nekünk találtak ki.
A másik probléma, ami a bővítéssel jár, s amire valahogy senki sem gondol, épp az, hogy bővülő tagsággal az eltérő értékek és problémák is bővülni fognak. Egyelőre még nem akadt elképzelés arról, hogyan kívánják ezt kezelni. Amikor mi lettünk az EU tagja, úgy gondoltuk, valóban segíteni fog a Nyugat, pedig – mint kiderült – sokkal inkább nyerészkedni akart. Vannak, akik úgy vélik, hogy ha nem lesznek az EU tagjai a déli államok, akkor azok másfelé orientálódhatnak. Nem tudom, hova, de van olyan, mint a BRICS, amiről még nem sokat tudunk, meg olyan is van, mint a keleti nyitás (ami miatt épp Magyarországra orrol a hivatalos EU). A divergens elképzelések, a globalizmust támogató hozzáállások viszont azt vetítik előre, hogy ez a vaskézzel irányítani képzelt egység az EU széthullásához vezethet, mivel (a nagyok, az erősebbek) meg akarják változtatni azokat a szabályokat (például a vétójogot), amelyeket eredetileg a belépő államok elfogadtak. Annál inkább, hogy Európa az EU rövidlátó politikája miatt szemmel láthatóan veszít súlyából és jelentőségéből, s ezt nem mindegyik állam kívánja követni.
Akad tehát probléma elég, ráadásul minél többen vannak egy tető alatt, annál hatékonyabb a divergens érdekek okozta széthúzás. Megegyezni persze lehet, de ahhoz más hozzáállás kell, mint amilyet ma az EU részéről tapasztalunk. Ez a fránya kölcsönösség a buktatója a valóban demokratikus együttműködésnek. Az üzlet mindig arról szólt, hogyan lehet valamit drágábban eladni, mint amennyiért azt megszereztük, de ez még nem jelenti azt, hogy a kölcsönös hasznot kiiktassuk.
(Aich Péter/Felvidék.ma)
