A Hungaroton Téli utazás című lemeze több hónapja megjelent, de megvártam a negyedik évszakot, hogy a kiadványról aktualitásában írhassak. Nagy örömmel vettem kézbe a kiadványt. Schubert, a klasszika és a romantika határán munkálkodó zenefejedelem számos műfajban alkotott maradandót, de a dalirodalomban neki dukál az első hely. Hatszáz dal fűződik a nevéhez, s a legtöbb kiállta az idők próbáját. A két Goethe által ihletett mű például, a Margit a rokkánál és A rémkirály már egy bölcs, sokat megélt zeneszerzőre utal, pedig megkomponálásukkor Schubert még csak serdülőéveit taposta.
A Téli utazást 1827 év elején zenésítette meg, de végleges változatán még a halálos ágyán is dolgozott. Wilhelm Müller hasonló című verssorozata – akárcsak A szép molnárlány esetében – nyerte meg a tetszését. Fennmaradt Müllernek egy naplórészlete: „Én sem színész, sem énekes nem vagyok, mégis, amikor verset írok, énekelek és játszom is. Ha a dallamot is magam adhatnám, verseim jobban tetszenének, mint most. De bizonyára van egy hozzám hasonló lélek, aki kihallja a szavakból a dallamot…”.
Volt. A zeneköltő saját félresikerült életét, ritka örömeit mondta el a zene nyelvén. A költőnek és a zeneszerzőnek a sorsa is hasonló: Müller három évvel volt fiatalabb, s neki harminckét, Schubertnek harminchárom év jutott az életből.
A dalciklus hangulata a zenekedvelőket is elandalította. Ennek nyomán számos kiváló, számomra maradandó felvétel született. Az etalon talán Dietrich Fischer-Dieskau és Gerald Moore előadása.
Emlékszem, a hetvenes években a rádió sugározta a bariton teljes Schubert-ciklusát, s ez rányomta bélyegét az én ízlésemre is. Talán még Polgár László interpretációja maradt meg legélénkebben bennem. A Hungarotonnak egy feldolgozására (nem a teljes ciklus) emlékszem, Gáti Istvánt Jandó Jenő kísérte.
A mostanit, Megyesi Zoltán–Fülei Balázs felvételét nagy kedvvel hallgattam. Hozzám ugyan közelebb áll a mélyebb fekvésű interpretáció, de a lírai tenornak is sikerült visszaadni azt a bús, borongós világfájdalmas hangulatot, ami Schubert korában a német, angol és orosz költészetben elbűvölte a finom lelkű irodalomkedvelőket. Figyelemmel hallgattam a Hársfa című dalt, ami kötelező volt az általános iskolában. Az állandó szenvedés kifejezése sokszor egysíkúvá teheti az előadót, de az énekes nem esett ebbe a hibába, minden komor dallam más színben szól. A Kintornás című szám (egyesek tekerőlantosnak fordítják, szerintem a hangszer nyers hangja nem fedi a ciklus pasztellszíneit) vízválasztó, a Szélkakas és a Posta számba egy kis optimizmust is becsempészhet az énekes, s a Bátorságban és a Viharos reggelben az előadó megcsillantja hősi tenorját is. Fülei Balázs kiváló kísérőként szolgálja a dalnok mondanivalóját, soha nem vágyik az előtérbe, pianói különösen szépek.
A művészek a tájékoztatóban leírják, hogy nem a megszokott sorrendben adják elő a ciklust, visszanyúltak a tiszta forráshoz, ahogy a költő rendezte. Tiszteletben tartom a szándékot, viszont a lemez hátoldalán csupán németül írták le a programot (sajnos nem beszélem), így egy hangversenykalauzt szorongatva hallgattam a felvételt. Tisztában vagyok az előadók törekvésével, viszont a két utolsó dal, a már említett Bátorság és a Viharos reggel lendülete elüt a többi dal melankolikus stílusától, s a végkifejletben nem szolgálja a zeneszerző szándékát. Ha újabb kiadásban gondolkodnak, visszatenném a végére a Kintornás novellába illő ábrázolását.
(Csermák Zoltán/Felvidék.ma)
