Kezünket a szívünkre: ha azt halljuk, olvassuk, hogy „18-55 év közötti alkohol/kábítószer/játékfüggő férfiak”, akkor vajon hány töredékmásodpercen belül lapozunk tovább, fordítjuk félre utálkozva a fejünket és esetleg gondolunk még hozzá valami csúnyát? És talán ez az ösztönös reakció, nehéz vele mit kezdeni – mégis vannak, akik egészen másképpen közelítik meg: vannak, akik éppen ezekhez az emberekhez fordulnak – azokhoz, akik erre a leginkább rászorulnak, szó szerint és átvitt értelemben is reményt kínálva számukra. A Nagykeszin működő Reménység Reszocializációs Központ ezt a küldetést vállalta fel…
A központ egyedülálló a maga nemében a Felvidéken: magyar és szlovák nyelven is segítséget nyújt a függőségek rabjai számára. E küldetést a 18 és 55 év közötti alkohol-, kábítószer- és játékfüggő férfiakért és – ez nagyon fontos – családjukért végzik hosszú távú bentlakásos terápia keretében. Valódi közösség alakul ki a gondozás során, melynek fontos pillére a keresztyén hit. A cél pedig: vissza a társadalomba!
Az intézmény alapítóival, Szőcs Kálmánnal és feleségével, Gizellával beszélgettünk.
Húsz éve működik az intézmény, az alapítók, Szőcs Kálmán és felesége, Gizella. Fiuk, Dávid is az intézményben dolgozik jogászként. Mi indította önöket 1992-ben, hogy az intézményt létrehozzák?
SZK: Az, hogy segítsünk a szenvedélybetegeknek, kezdetben elsősorban az alkoholistáknak. Akkor még az volt a fő probléma – nyilván ma is – de azóta sokat változott sajnos a világ e téren is…
Mi gyakorló, gyülekezeti lelkészekként közelebbről szembesültünk a családoknál ezzel a problémával. És nagy hatással volt ránk a rimaszombati Samu Béla pszichiáter, aki azt mondta nekünk, ha valamikor lehetőségünk lenne védett helyet biztosítani szenvedélybetegeknek úgy, hogy egy átmeneti időre kivonjuk őket a természetes környezetükből, akkor ezt tegyük meg.
Aztán a rendszerváltoztatás után már hívő emberek is foglalkoztak ilyesmivel, és akkor belekezdtünk. Specializálódtunk ezen a területen, szakemberekkel léptünk kapcsolatba. Nagyon sok jó tapasztalatot szereztünk, segítséget kaptunk, és fokozatosan sikerült épületet is biztosítani. Kicsiben kezdtük, aztán mindig, mindig, mindig fejlődtünk.
Ez egy állami intézmény, ha jól értem, szlovák állami támogatásból tartják fenn. Így volt ez a kezdetektől, vagy ilyetén alakult az idők folyamán?
SZK: Nagyon hosszú folyamat volt, míg idáig eljutottunk.
Az, hogy az állam ilyen nagylelkűen bánik velünk, ez csak 2019-től van.
1995-ben kezdtünk, négy évig senkinek sem jutott eszébe, sem a járási hivatalnak, sem a megyei hivatalnak, hogy valami támogatást adjon. Aztán a megyei hivatal kezdte, de igen “óvatosan”, igen diplomatikusan közölve, hogy a “gazdasági helyzetükhöz” mérten támogatják a munkánkat.
Szőcs Dávidot kérdezem, mi a szerepe az intézményben?
Édesapám a vezetője az intézménynek, én 11 éve dolgozom itt, 2012 óta. Igazából én ebben nőttem föl. Amikor a szüleim elkezdték a munkát, én kicsi gyerek voltam, de nekem valójában ez a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ott mozogtam az akkori első lakók között. A mai napig emlékszem a legelső kliensekre, és mindenkire a majdnem harminc év alatt. Aztán ahogy elvégeztem az iskolákat, majd az egyetemet, hazajöttem Magyarországról, és itt kezdtem el dolgozni.
De hiába láttam, tapasztaltam sokat gyerekkoromtól kezdve, sokkal nehezebb volt élőben elkezdeni dolgozni. Majd szépen, fokozatosan, lépésről lépésre, mindenbe kezdtem beletanulni. Jó darabig, négy évig végeztem szolgálatokat, éjszakás-nappalosakat egyaránt, aztán az egésznek a jogi részébe, a vezetésbe kezdtem belefolyni, hogy átlássam a munka minden területét.
Elkötelezettséget érzek a hangjukban. Tehát ez az a plusz motiváció, ami a 20 év alatt ezeken a rögös utakon át segítette önöket?
SZK: Igen, igen, ez úgy bennünk van, hogy nekünk ez a dolgunk, nem is éreznénk jól magunkat, ha nem ezt végezhetnénk. És nagyon jó, hogy a feleségemmel egymást ebben támogatjuk, és mindig is megvolt a hitünk, meg a reménység, hogy meg nem szakadhat ez a munka. Ha csak magunkra számíthattunk volna, vagy emberi segítségre, akkor elakadt volna, mert objektív gondok voltak, rossz akarattal is nem egyszer találkoztunk.
A rászorulók hogyan találják meg önöket?
SZD: A legtöbb esetben úgy történik, hogy a család telefonál nekünk, hogy nagy gond van, és miként lehetne bejutni hozzánk. Így kezdődik általában a kapcsolatfelvétel. Sok esetben, ha indokolt, akkor az illetőt először a pszichiáter beutalja kórházi kezelésre, és miután az befejeződött, jöhet hozzánk egy hosszabb reszocializációra.
Hozzánk kell egy pszichiáteri ajánlás, aki diagnosztizálja a függőséget és javasolja a hosszú távú reszocializációt. Aztán kell még egy ajánlás a munkahivatalból, egy szociális kurátortól, és egy harmadik dokumentum pedig a körzeti orvostól, hogy nincs fertőző betegsége a közösségben. És ha ez a három megvan, és természetesen legalább egy szikrányi motivációval rendelkezik az illető, akkor beléphet.
Ez egy hosszú távú elköteleződést jelent, egészen pontosan 12 hónapot…
SZD: A programunk egész pontosan 18 hónapra van kidolgozva, de a minimum, amit ajánlunk, az a 12 hónap. Attól rövidebbet nem ajánlunk, mert egy év kell ahhoz, hogy az agyműködés helyreálljon, a kapcsolatokat tudják rendezni, akár családdal, akár más közeli személyekkel. Ezért ennél rövidebb idő nagyon-nagyon kockázatos.
SZK: Aki ide érkezik, azt érezheti, hogy tiszta lappal lép be. Emberek vagyunk, rossz utakra tévedhetünk, de mindenki érdemel esélyt arra, hogy újat kezdjen, tehát biztatjuk őket.
Aztán az önismeret következik, hogy hogyan kell változtatni, de a lényeg a remény. Úgy gondolom, hogy ezt sugározzuk magunkból, és hát ez, bocsánat, hogy ezt a szót használom, nem szélhámoskodás, hanem saját magunk dolgozunk magunkon, mindent beleadunk, úgyhogy a saját lelkünket is “közöljük” velük.
A személyiségükkel dolgoznak, de minden segítő szakember azzal dolgozik. Csak akkor működik, ha magukból adnak.
Igen, így van.
A rehabilitációs folyamat során milyen szabályokat kell betartaniuk?
SZD: Egyrészt van itt egy nagyon elfogadó, szeretetteljes légkör, viszont a másik oldalon kell, hogy rend is legyen. Természetesen vannak szabályok, amiket be kell tartatnom, mert anélkül nem működhetne az egész.
Az első hónap egy adaptációs hónap, amíg hozzászokik a programhoz az illető, és addig a családdal sem tarthatja a kapcsolatot, kell a családnak is, hogy megnyugodjon, és neki is, hogy beilleszkedjen. Egy hónap után aztán már telefonálhat, hetente egyszer lehet telefonálni. Akinek gyereke van, annak kétszer. Nem lehet náluk a telefon, hanem mindig kikérhetik. Ez nagyon fontos, mert vissza lehet vele élni könnyen, de ebből nincs is gond, ezt elfogadják.
Aztán három hónap után már haza is mehetnek, minden hónapban egyszer, és egy hónap után jöhetnek látogatni a családtagok, kimondottan családi napokat is szervezünk, minden hónapban egyszer, amikor várjuk a feleségek, a szülők, gyerekek, testvérek látogatását. Mindig van egy téma, amiről elbeszélgetünk, ott szoktak lenni mély megnyílások. Őszintén, a belsejükből osztanak meg mély gondolatokat. És éppen azért van erre szükség, hogy újra kibéküljenek, építsék a kapcsolatot, a család is értse, mi az a függőség, és együtt aztán tovább tudjanak menni a józanság felé.
Mennyi embernek segítettek az elmúlt húsz évben?
SZG: Számot mondani nehéz lenne, több száz, ha a családokat is figyelembe vesszük…
Nagyon sokan visszajárnak évekig is, vagy még az első csoportokból is évente néhányszor itt megjelennek, akik már gyógyultak.
Maga a hit és a vallás mennyire van jelen a házban?
SZD: Nagyon fontos szerepe van a hitnek. Sokfajta csoportfoglalkozás van naponta. Van önismereti csoport, józanságcsoport, konfliktuskezelő csoport, aztán kreatív foglalkozás, aztán minden nap van munkára fölkészítés. Szóval nagyon színes program a sportolás is, de az egésznek egy lelkületet az Istenben való hitünk adja. Senkinek sem kötelező, de akik megragadják, sokkal hatékonyabban tudnak fejlődni. Minden vasárnap van itt a kis kápolnánkban istentisztelet. Az édesapám szokta tartani és igét hirdetni. Én tartom szerdán a Biblia órát, és akkor mindig gitározunk, éneklünk együtt, úgyhogy összességében azt mondhatom, hogy szeretik is.
Mennyire vesznek részt a gondozottak a mindennapi teendők elvégzésében?
SZG: Mindent ők csinálnak, nincs takarítónő, nincs szakács. A saját maguk körüli rend megteremtése és tartása az a szocializációjukhoz hozzátartozik. Mindenkinek van egy területe, amiért felelős, tehát ők tartják rendben az egész házat, a ház környékét, ahogy egy nagy családban.
A segítő szakmában dolgozók egy életen át tartó képzési folyamatban vesznek részt. Mi a következő lépés? Mik a tervek a jövőre?
SZD: A meglévőnek a fejlesztése természetesen, amit eddig sikerült így csapatmunkával, közös erővel kiépíteni, annak a fejlesztése. És van most egy nagy projektünk. Eddig mi csak férfiakkal foglalkoztunk. Így bölcsebbnek látjuk, hogy egy csoportban csak fiúk, vagy csak lányok legyenek. És már egy ideje ez motoszkált bennünk, ott van a bensőnkben, hogy kéne létrehozni központot a hölgyek számára is, és az utóbbi időben egyre több megkeresésünk volt, de kénytelenek voltunk őket tovább irányítani. Most azonban megszületett a döntés, hogy létrehozunk egy női részleget, egy női központot. Már megvan az épület, megvan az építési engedély is. Most még adományokat gyűjtünk, pályázatokat adtunk be, hogy legyen forrás, amiből fel tudjuk újítani, aztán akkreditáltatnunk kell, tehát izgalmas év vár ránk, de ez a következő nagy terv…
***
Remény jótékonysági koncert
2024. január 28-án vasárnap 15.30 órai kezdettel Vadkerti Imre, Sipos Dávid, Zsapka Attila és Szűts István előadásában jótékonysági koncertnek ad otthont a Komáromi Református Templom. A belépőjegy mindenkinek a saját jókedvű adakozására van bízva, az adományokkal a Reménység reszocializációs központ női részlegének létrehozását támogatják, amely egy hiánypótló intézmény a segítséget kérők számára. Minden érdeklődőt szeretettel várnak a szervezők
***
Hideghéthy Andrea/Felvidék.ma
