Michelangelo Buonarroti, az olasz reneszánsz mestere, a képzőművészet egyik ikonja, 549 évvel ezelőtt született Caprese kisvárosában Michelangelo di Lodovico Buonarroti Simoni néven, és 460 évvel ezelőtt, február 18-án, 88 éves korában, Rómában távozott az élők sorából. Bár önmagát mindig szobrásznak tartotta, nemcsak a szobrászatban, hanem a festészetben, az építészetben és a lírában is maradandót és jelentőset alkotott.
A művészettörténet úgy tartja, hogy munkássága eltér a kor reneszánsz vonalától, mert hiányzik belőle a harmónia, a derű, és az elegancia, amely Leonardo da Vinci vagy Raffaello műveit jellemzi.
Különc, magányos, önmarcangoló személyisége, amely állandó harcban állt önmagával és a világgal, arra késztette, hogy keserűségét szobraiban, verseiben örökítse meg. Alakjai általában tragikus hősök, akik a művészhez hasonlóan korlátaik közül igyekeznek kitörni.
Életének tragédiája, hogy monumentális tervei közül nagyon kevés valósult meg teljes egészében.
Szülei elszegényedett nemesemberek voltak, akik Firenzébe költöztek, ahol a tizenhárom éves Michelangelo Domenico Ghirlandaio festő műhelyében tanult. Később a Medici-család szobortárának őre lett, ahol családtagként bántak vele. Itt bekapcsolódhatott a kulturális és tudományos életbe, híres költőket, művészeket ismert meg. Amikor a Medicieket kiűzték Firenzéből, visszaköltözött szülővárosába és anatómiával foglalkozott, majd Velencébe, utána Bolognába utazott, ahol megfaragta a Szent Domonkos-síremlékegyüttes kiegészítő figuráit.
1496-ban a honvágy újra Firenzébe vezérelte. Itt készült egyik munkája, mely egy római bíboros birtokába került, aki látva tehetségét Rómába invitálta, ahol 1498–99-ben elkészítette a Pietà márványcsoportját.
1501-ben visszatért Firenzébe, ahol egy félig tönkretett márványtömbből kellett szobrot faragnia. Így született 1501 és 1504 között a Dávid, a reneszánsz művészet egyik legismertebb alkotása, amelyet a kortársak il Gigante – az Óriás néven becéztek, több mint négyméteres magassága miatt. A Pietàval és a Dáviddal alkotójuk Itália legnagyobb mestereinek sorába emelkedett.
A művészettörténet rendkívüli eseménye, hogy a képzőművészet legnagyobb alakjai egy időben egy városban éltek. Firenze volt ennek a helyszíne, mert bár a felkelés elsodorta a Mediciek híres tudóskörét, Michelangelo mellett 1500-ban Leonardo da Vinci, majd 1504-ben Raffaello is letelepedett a városban. A gyanakvó természetű Michelangelo egyiküket sem kedvelte, számára mindketten a nagyvilági, optimista életfelfogás képviselői voltak.
A kor művészeti elemzői úgy vélik, hogy Michelangelo a legnagyobb hatású alkotásait a szobrászatban hozta létre.
Munkamódszere egyedülálló volt. Sohasem vázolt hosszas előkészítő tervet a szobraihoz, csak egy egészen kis mintát nagyolt ki viaszból emlékeztetőnek, azután egyenesen a márványból faragta ki a művet, segédminta vagy modell igénybevétele nélkül. A michelangelói művészet egyik remeke a II. Gyula pápa általi megbízásból eredő Mózes, amely a római San Pietro in Vincoli-bazilikában található.
A VII. Kelemen pápa által tervezett Medici-síremléket 45 évesen kezdte el, de csak 70 éves korában állították össze elkészült részeit a firenzei San Lorenzo-templom Medici-kápolnájában. A pápa eredetileg négy síremléket akart, de csak kettő készült el, azok is a család kevésbé ismert tagjainak részére.
Michelangelo nem volt festő, és soha nem is akarta, hogy annak tartsák. Mivel korábban egy Leonardóval közös megbízatása nem jött létre, nem is foglalkozott festészettel egészen addig, míg II. Gyulának eszébe nem jutott, hogy kedvenc szobrásza fesse ki a Sixtus–kápolnát.
A 48 méter hosszú, 18 méter széles, 25 méter magasságban lévő üres dongaboltozat kifestése nagy kihívás volt a számára, mivel nem ismerte a freskótechnikát.
A hatalmas munka ihlető forrása a Biblia volt. A középső freskók a világ teremtését és az ember bibliai őstörténetét ábrázolják. Középen látható A Sixtus-kápolna legismertebb festménye, az Ádám teremtése, majd váltakozva prófétákat és szibillákat festett a boltcikkelyek közé, akik felett ott lebeg az Úr, a világosság és a sötétség szétváló kavargásában.
Ha Michelangelo nem tartotta magát festőnek, építésznek talán még kevésbé. Mégis a híres firenzei építészek mind az ő stílusában dolgoztak. VII. Kelemen kérésére építette meg a firenzei Biblioteca Laurenziana épületét a San Lorenzo-kolostorban. A munka 1525-ben kezdődött, de csak Michelangelo távozása után fejeződött be az ő szóbeli utasításai alapján.
A következő nagyobb munkája Rómában volt, a Palazzo Farnese befejezése, melyet Antonio da Sangallo kezdett el, de halála miatt az építkezést Michelangelo folytatta, megváltoztatva Sangallo terveit. A változtatások szembetűnőek a külső homlokzaton, de neki köszönhető a második emelet gyönyörű ablaksora is.
Ezután következett élete építészeti főműve, a Szent Péter-bazilika kupolája és apszisa. Bramante, Raffaello és Sangallo tevékenységeinek megszakadása után pápai parancsra kapta meg a székesegyház építésének vezetését.
Michelangelo a szerződésben kikötötte, hogy minden ellenszolgáltatás nélkül, kizárólag Isten iránti szeretetéből szolgálja az egyházat. Erre azért volt szükség, hogy a tervek megváltoztatása miatt a megvesztegethetőség minden gyanúját eloszlassa.
Nemcsak a kupola, hanem a homlokzat kivételével a székesegyház teljes külső képe Michelangelo műve.
Az apszis mutatja leginkább építészeti stílusát, a félköríves falakon végigfutó attikával, hatalmas ablakaival, balkonjaival. A kupola jellemzi leginkább a székesegyházat hatalmas, 131 méteres magasságával. Olyan nagy hatással volt a későbbi építészekre, hogy több alkalommal felhasználták szerkezeti megoldásait.
Michelangelo a költői munkáit fiatalkorában megsemmisítette, így a művész az öregkor költője maradt. Követhetjük életét az időskori szerelmektől a késő öregkori zsoltárokig.
Két nagy költő hatott a költészetére, Dante és Petrarca. Egykorú tanúságok szerint Dante írásainak legjobb ismerői közé tartozott, kedves olvasmánya volt az Isteni színjáték. Petrarca művészetével a Medici-udvarban ismerkedett meg. Felbecsülhetetlen az a 75 szonett és a 95 madrigál (többszólamú énekhangra írt szerelmes dal), melyet az utókorra hagyott. Jelentős értéket alkotnak a fennmaradt a levelei, amelyek ritka utalásokat tartalmaznak művészi tevékenységére, belső világára, feltárva családjához való ragaszkodását, szülei iránti szeretetét, türelmetlen és zaklatott lelkét, rosszkedvűségét, magányát és nagylelkűségét.
Életrajzát két kortársa is megírta. Az egyikük Ascanio Condivi, akinek írása még Michelangelo életében megjelent. A másik író Giorgio Vasari volt, aki a síremlékét is elkészítette.
Forrás: Wikipédia.
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
