Szabó Lilla BARTUSZ című könyvét a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Kiadó Nonprofit Kft. adta ki. A címben egy kis szójáték van elrejtve, hiszen BARTusz neve magában „rejti” a művészet nemzetközi meghatározását.
A szerző művészettörténész, aki Pozsonyban született (1952). Édesapja Szabó Rezső (1929–2018) jogász, politikus, akit sokan ismerhettek 1968-as és rendszerváltás utáni közszereplése, tevékenysége nyomán. A könyv szerzője az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar –művészettörténet szakán végzett, majd ott is doktorált. A Magyar Nemzeti Galéria főmuzeológusaként dolgozott (1979–2012). Szakterülete a 20. század magyar képzőművészete. Többek között Kubička Kucsera Klárával felvételsorozatot készített a felvidéki magyar képzőművészetről. Foglalkozott Szokol Kálmán (1902–2003) grafikussal is, akiről kevesen tudják, hogy magyar származású volt. A Wikipédia szlovákként ismerteti. Szabó kutatta az Amerikában élő magyar művészeket is.
A kötet a művész talán legismertebb szobrával indít. „Kassán a Dóm térre vezető szűk kis utcában a járókelők között egy egész alakos szobor állít meg bennünket.” Ez az utca a Champ Elysees-hez képest bizonyára szűk. Mert ez a „szűk kis utca” Jakoby Gyula szobránál nagyjából 16 m széles, hossza pedig 560 m!
A szobor 1980-ban készült el és eleinte a Csáky-Dessewffy-palota udvarán állt. Jakoby azt mondta róla: Nem szép, de jó szobor.
„Bartusz György Jakoby Gyuláról alkotott szobra külön is szól hozzánk, értékeinkre figyelmeztet bennünket: arra, hogyan őrizzük meg múltunk örökségét. A festő és a szobrász is képzőművészetünk legnagyobbjai közé tartozik, nevük és életművük mégis kevésbé ismert Magyarországon” – írja Szabó. – „A szoborral nem csupán Jakobynak és barátságuknak állított emléket Bartusz, hanem Kassa múltjának, egykori nagyságának is. A régi kassai művészek sokaságának, Kővári-Kačmarik Elemérnek, Jaszusch Antalnak, Krón Jenőnek és másoknak, és nemkülönben a Márai Sándor megírta kassai polgároknak. Annak a múltnak, amelynek művészete által ő maga is összekötő láncszem lett a jelenhez, a jövőhöz.” (10. o.)
Természetesen a kötet végigkíséri Bartuszt életútján a kéméndi szülőhelytől kezdve. Itt egy tragikus esemény következett be. Apja börtönbe került, mert államosításkor nem adta át kőfaragó műhelyét (1947). A rabok kijártak ebédelni, mert a börtön nem rendelkezett konyhával. Egy alkalommal ezt kihasználva, autó elé vetette magát.
Apja vonzódása a szobrászathoz rá is hatással volt. Nyelvtudás nélkül felvételt nyert a prágai Iparművészeti Középiskolába, majd következett az Iparművészeti Főiskola (nem Akadémia, UMPRUM – a kötetben hibásan UMPRA szerepel). Majd átlépett a Képzőművészeti Akadémiára egy tanár megalázó viselkedése miatt. (Az illetőt Jan Simotának hívták, a kötetben hibásan Šimota szerepel /16. o./)
Elvette diáktársát, Marie Vnoučkovát, aki a szó legnemesebb értelmében lett művésztársa is, és a kassai Vasmű propagációs osztályán kötött ki (1962). 18 hónap múlva felmondtak neki, de jött a korompai lázadás szobrának pályázata, amit megnyert. Ez biztosította számára az anyagi függetlenséget. Egy évre rá végleg Kassára költözött.
Szabó Lilla és Bartusz György (kép forrása: a szerző)
Nem állhat szándékunkban a kötet nyomán végigkísérni Bartusz egész pályafutását a Kassai Műszaki Egyetem Művészeti Kara Képzőművészeti és Intermédia Tanszakának létrehozásáig. A szerző érdekes megfigyeléseket tesz közben, melyek más megvilágításban mutatják be az akkori évtizedeket és kapcsolatrendszereket. Erre nincs módunkban kitérni, mert elviselhetetlenül hosszúra nyúlna az ismertető. A 176 oldalas kötetben el kell mélyedni. Mi csak felhívhatjuk rá a figyelmet.
Szabó kitér a művész non-konstruktív műveire, a 68-as olvadás korszakára, melyet forradalomnak nevezni túlzás. A performansszal, akcióval, koncepttel és videoinstallációkkal véget ér alkotó korszakának első része.
Második korszaka napjainkig tart. „Az időt és teret középpontba állító, gesztusművészetet képviselő művei egyedülállóak a szlovák és a magyar, illetve az egyetemes képzőművészetben.” (65. o.) A kötet foglalkozik a szlovák-cseh-magyar képzőművészeti kapcsolatokkal is. Majd jött a rendszerváltás, mely Európába való visszatérést jelentett. Az utolsó fejezet címe: „Politikai társadalmi kérdések – Közös múltunk öröksége.”
Szóvá kell tennünk, hogy Máthé János miért Jánként szerepel és a Békemaraton szobránál nincs feltüntetve, hogy az Racskó Árpád alkotása (mindkettő 19. o.)
Mivel akad nálam hozzáértőbb méltatója a kötetnek, mely a művészt ünneplő alkalommal hangzott el november 27-én a volt kassai vármegyeháza dísztermében, inkább neki adom át a szót.
Szabó Lilla Bartusz Györgyről írt könyve hiánypótló vállalkozás – állapítja meg Petrányi Zsolt, a Szépművészeti Múzeum tudományos főigazgató-helyettese és a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményének vezetője. – „Nemcsak megismerteti (…) Bartusz határon túli életművét, hanem ennél sokkal többet vállal: két ország, Szlovákia és Magyarország soha nem összevetett, 1960 utáni művészettörténeti kapcsolatait is megismerhetjük” munkájából.
„Szabó Lilla munkája a műveket és az életpálya alakulását egy tágabb kontextusba helyezi. Ez egyrészt Kassa helyzetére vonatkozik a művész kibontakozásának évtizedeiben; másrészt a kultúrpolitika alakulására, harmadrészt pedig a művész egzisztenciális helyzetére, ami meghatározta erős motiváltságát a magyar művészeti élettel való kapcsolatkeresésre. Ezek olyan kérdéskörök, amelyek tárgyalása a magyar olvasók számára releváns újdonságot jelentenek.”
Bartusz a prágai tanulmányai után 1962-ben Kassára költözött. „Ahogy Szabó írja, ez a város meghatározta lehetőségeit, és inspirációt is adott a hatvanas és hetvenes években. Azt a környezetet jelentette, amiben Bartusz alkothatott és kiteljesedhetett. Csehszlovákia legjelentősebb beruházása, a Vasmű építése kapcsán kapott itt képzőművészeti arculattervezői állást, amit rövid ideig, egy évig folytatott, függetlenségét és elismertségét a korompai lázadás emlékére kiírt emlékműpályázat elnyerése jelentette.
Ettől az időszaktól Jakoby Gyula festőművésszel való barátsága összekötötte a város modernista tradíciójával, a város szellemi életének része lett. Szabó Lilla kiemeli, hogy egy olyan életpályáról van szó, melynek a fővárostól, Prágától, és a kultúrában kiemelt szerepet játszó másik központtól, Pozsonytól való távolsága miatt sokkal több nehézséggel kellett szembenéznie. Nemcsak a központoktól való távolság, hanem egy kevésbé befogadó kulturális adminisztrációval való együttműködés is bonyolította Bartusz érvényesülését.
Így a másik fontos, mélységében még nem sokat elemzett téma a korabeli kultúrpolitika összehasonlító elemzése, az állami tűrő, támogató vagy tiltó rendszerben a megélhetés és alkotás lehetőségeinek, határainak kérdése. Bartusz esetében ez egy különleges kérdés: a fővárosától távol egy lokális művészeti élet létrehozásán dolgozott felvidéki magyarként egy gyanakvó politikai közegben. Tudjuk a magyar művészet történetéből, hogy az 1958 utáni közép-európai szocialista országokban a kultúrpolitika modernizmus iránti engedékenysége a művészek számára teret adott arra, hogy alkotásaikat, ha korlátozottan is, de bemutathassák, illetve köztéri megrendelésekhez is juthassanak. Bartusz a Vasmű lehetőségeire támaszkodva František Patočkával közösen létrehozta a Nemzetközi Fémszobrászati Szimpóziumot 1967-ben, ami a város művészeti életét egy más pozícióba juttatta.
Szabó Lilla munkájának egyik kiemelkedő teljesítménye a szlovák-magyar képzőművészeti kapcsolatok feltárása és bemutatása. Ahogy írja, a »határokon is átnyúló intellektuális körök« jellemezték a korszakot, az absztrakt és a neoavantgárd művészek közös kiállításokat szerveztek, ahol megoszthatták egymással a művészetről alkotott nézeteiket. Bár a csehszlovák kultúrpolitika megengedőbb volt a magyarnál, a balatonboglári kápolnatárlatokon, vagy a pécsi »Rajz / Drawing« kiállításokon, majd a Galántai György szervezte mail art programok kapcsán is erősödtek a határon átnyúló közösségek. A szlovák és a magyar művészek összetartó közösségét a sajnálatos közös történelmi tapasztalat adta, amit akár a szovjet bevonulás, 1956 leverése, 1968 bukása, és az ezekhez kapcsolódó emigrációs hullám is formált.
Szabó Lilla az életműre vonatkozó fejezeteket és az egy-egy korszakhoz kapcsolódó háttértanulmányokat vegyíti, így az olvasót úgy vezeti végig a munkásságon, hogy közben kiegészítő kommentárokat is ad. A korai, első korszaknak nevezett absztrakt művek mellett megismerhetjük a művész második korszakát, a hetvenes-nyolcvanas években készült műveket, ezen belül különböző sorozatait, a rotációs alakzatokat, a tér-idő plasztikákat, de Szabó ezen érdeklődési körök közé integrálja a köztéri munkásságát is, rávilágítva a kiemelkedő darabokra.
Külön egységet képvisel a könyvben a konceptuális műveket, performanszokat és installációkat bemutató fejezet, ami a rendszerváltás kapcsán is hitelesíti Bartusz politikai-társadalmi kérdésekkel foglalkozó oldalát. A könyv függelékkel zárul: életrajzi adatokkal és válogatott kiállítási jegyzékkel.
Az olvasó egy olyan komplex munkát tart a kezében, ami nemcsak Bartuszt méltatja, hanem gazdag háttér-információkkal is szolgál. Egyszerre album és elemző szövegeket publikáló kiadvány,” mely egy korszakot eddig kevéssé ismert szemszögből mutat be.
A munka jövőre szlovákul is megjelenik.
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
