A szerző 96 esztendős korában, tavaly nyáron halt meg. A könyv szlovák változata Triumf propagandy címmel még 2018-ban jelent meg, gyakorlatilag visszhangtalanul. Most a Gondolat Kiadó jóvoltából, 2026. február 19-én Budapesten a Gondolat Olvasóban mutatták be a magyar változatát.
Ahogy Molnár Imre történész bevezetőjében elmondta, „Laci bácsi” édesanyja ugyan szlovák volt, és maga is annak vallotta magát, de Tomáš-Tamás fiát magyar óvodába járatta. A könyvbemutatón részt vevő Tomáš elmondta, hogy a fenti okból – bár a magyar kiejtése tökéletesnek tűnik –, viszont a szókincse egy ötéves óvodásé, ezért engedjük meg neki, hogy szlovákul válaszoljon a kérdéseinkre – kérte.
Édesapja, Ladislav Szalay 1947 és 1951 között Pozsonyban a Közgazdasági Egyetemen tanult. Ezt követően a Szlovák Tudományos Akadémia Közgazdasági Intézetében dolgozott.
Első komoly monográfiája Szlovákia 1913 és 1928 közötti gazdasági fejlődéséről szólt, amelyben leírta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában az ország dinamikusabban fejlődött, mint a Csehszlovák Köztársaságban.
A másik ok, ami miatt a hatalomnak nem tetszett e műve, hogy nem volt benne elég Sztálin-idézet. Így aztán 1954 és 1973 között Ladislav Szalay egy folyóirat, a Roháč magazin munkatársa lett. Közben 1964 és 1966 között a Pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karán is gyarapította ismereteit. Főként az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, majd a 19. század második felének szlovák szellemtörténete érdekelte. Gabriel Viktor néven jelent meg a könyve 1999-ben: 1848–1849 legendája a szlovák történetírásban címmel.
Ahogy a fia elmondta, most megjelent könyvét, A propaganda diadalá-t „utoljára hagyta”, hiszen apja tisztában volt vele, hogy a szlovák társadalomban viharra számíthat. A mű ugyanis alapvetően arról szól, hogy
a 18–19.századi evangélikus szlovák értelmiség csehnek tartotta magát.
A cseh nyelvű králicei biblia volt a szent könyvük, a szlovákot pedig csupán a cseh „Tátra alatti” nyelvjárásának tekintették. Ján Kollártól kezdve, Ján Franciscin át egészen Štúrig mindenki ebből indult ki. A probléma ezzel az volt, hogy ezt a nyelvet viszont az egyébként többnyire katolikus többségű szlovákság, amely amúgy hungarusnak, vagyis magyarországinak tartotta magát – nem értette. Anton Bernolákék pont ezért előbb a nyugat-szlovák nyelvjárást kezdték el használni, illetve népszerűsíteni, majd a 19. század második felére a mai szlovák irodalmi nyelvet adó közép-szlovákra váltottak.
Nyelvi szempontból tehát míg nálunk, magyaroknál a reformáció indította el a magyar nyelv megújulását, a szlovákoknál – a katolikus papság.
A 19. század közepén – miként más nemzeteknél is – a költészet tett ez irányban hatékony lépéseket –különösen Ján Hollý munkássága az, ami átütőnek mondható. Politikai szempontból viszont továbbra is az evangélikus szlovák értelmiségi elit maradt a meghatározó, egészen 1918-ig. Alapvetően a magyargyűlölet hajtotta őket – Ľudovit Štúr szívesebben látta volna a szlovák földeket az Orosz Birodalom részeként. A Turócszentmártonban 1918.október 30-án Csehországgal való egyesülést kimondó gyűlés résztvevőinek a 90%-a evangélikus volt! – hívta fel rá a figyelmet Molnár Imre.
Tulajdonképpen szükségszerű volt, hogy Edvard Beneš, Jan Masaryk, de még Rastislav Štefánik is 1918-1919-ben az említett csehszlovák koncepciót sulykolják a szövetségeseknél, hiszen máskülönben a Prága-központú államban a bő kétmilliós szlovákság mellett a Szudétavidék németsége hárommilliós létszámával megelőzte a szlovákságot! Ha nincs egységes csehszlovák etnikum, akkor hogyan lehetett volna etnikai alapon alátámasztani Csehszlovákia létjogosultságát? Hogy a történelmiről ne is beszéljünk! – tette fel a kérdést Filep Tamás Gusztáv történész.
Az eredetileg a Mohi atomerőmű munkatársaként dolgozó, A szlovák nemzeti lét kezdete című, közelmúltban megjelent könyv szerzője, Éhn László szakmai lektor szerint a két világháború között a magyar elit nem fedezte fel, így ki sem tudta használni a szlovák értelmiségen belüli evangélikus-katolikus törésvonalat. Pedig
Andrej Hlinkáék már 1919-ben jelezték Párizsban a franciáknak, hogy a magyaroktól kevésbé érezték nemzeti mivoltukban magukat fenyegetve, mint evangélikus szlovák testvéreik részéről.
Magyar szempontból azért lett volna hasznos erre a törésvonalra odafigyelni, mivel a csehszlovák koncepciót magukénak valló evangélikusok sajátja volt az éles magyarellenesség, amelyet Trianont követően, egészen 1939-ig, évről évre sikerrel csepegtettek a szlovák társadalom zsigereibe, amelynek a gondolkodását ily módon jelentős mértékben sikerült áthangolni.
Munkájuk oly mértékben bizonyult eredményesnek, hogy a magyargyűlölet, amely mára a magyarság iránti közönnyé csendesedett, tartós része lett a szlovák közgondolkodásnak.
1968-at követően a prágai tavasz iránti szimpátiáját feladni nem kívánó Ladislav Szalay 1974 és 1989 között csupán segédkönyvelőként tudott elhelyezkedni.
A rendszerváltás során 1990 és 1992 között aztán Laci bácsi a kereszténydemokrata Slovenský denník főszerkesztőjeként dolgozott, majd 1992-ben egyik kollégájával megpróbálta megújítani az Aréna magazint.
Tomáš valamivel a prágai tavasz leverését követően, 1971-ben született. Apja megfogadtatta vele, hogy elkerüli azokat a buktatókat, amelyeket neki nem sikerült, ezért kerülje az újságírói pályát, legyen orvos, mert arra minden rendszerben szükség van. Megfogadta apja tanácsát, elvégezte az orvosi egyetemet és a diploma megszerzése után – felvették a Szlovák Televízióba – újságírónak!
A magyar–szlovák viszony egészen más, mint egy évtizede – mondta a közönség kérdésére válaszolva. Szerinte nem számíthatunk egy újabb Slota-Mečiar-érára.
Alapvető probléma a felvidéki magyarság megosztottsága,
hiszen ez a nemzeti közösség 10%-os arányánál fogva a mérleg nyelve lehetne, viszont immár több éve az 5%-os küszöböt sem tudja átlépni – fogalmazott Tomáš Szalay.
Gecse Géza/Felvidék.ma
