A Lorántffy Zsuzsanna BFT szervezésében július 1-jén Királyhelmecen a Bodrogközi Magyar Közösség Házában (BMKH) Papp János színművész Blaskó Péter, Kossuth-díjas színművésszel beszélgetett.
A „HELMECFESZT A BMKH-ban” című rendezvénysorozat tea melletti beszélgetőpartnerei „nagy öregjei” a szakmának, a magyar kultúra jeles képviselői, ismerik a csepűrágás minden fortéját.
Papp János bevezetőjében elmondta, hogy a mai rendezvényhez az ötletet a „Művészek a Miklós Házért” általa kezdeményezett, és a Rózsadomb Lions Klub szervezésében indult beszélgetéssorozat adta, ahol a nagy közhelyekről, életről, halálról, szerelemről, Istenről és a természetről faggatott olyan neves vendégeket, mint Pokorny Lia, Blaskó Péter, Kern András, Kovács István, Rudolf Péter és Hernádi Judit.
Papp János az ismert francia író, Albert Camus írását idézte, melyben az emberi sors képtelenségét bizonygatja, Sziszüphoszt, a görög mondahőst jelöli meg az ember legkifejezőbb megtestesítőjeként. „Az istenek arra ítélték Sziszüphoszt, hogy egy sziklát hengergessen szünet nélkül egy hegy tetejére, ahonnét a kő, saját súlyától, újra és újra visszagördült a mélybe. Joggal hihették az istenek, hogy nincs rettenetesebb büntetés e haszontalan és céltalan munkánál.” Tanulmánya végén azonban megkísérli örömre változtatni e kép egyértelmű poklát. Sziszüphosz lassan kioltja magában a föld emlékeit s az istenek létezését. Büntetéséből sorsot kovácsol – fölébe nő a rettenetes kőnek. Ettől kezdve a hegy belseje, hová bebörtönözték, egyedül az övé, hazája és királysága. S míg a legördült kőért a hegy csúcsáról Sziszüphosz lebotorkál – az út e szakaszán tudata mintegy időt nyer, hogy majd erőfeszítésében is megőrizze felsőbbségét a büntetés terhe felett. „El kell tudnunk képzelni – hangzik Camus zárómondata –, hogy Sziszüphosz boldog.”
A sziszifuszi munka kifejezés, az emberi teljesítőképességet már-már meghaladó és hiábavaló munka elnevezése – állapította meg a kérdező. Erre a munkára, mint az élet analógiájára építette fel a királyhelmeci beszélgetést Papp János, és kérdezte vendégét, Blaskó Pétert, aki 2002 óta a Nemzeti Színház tagja.
Milyen a sziszifuszi Blaskó Péter színészként, és milyen a hétköznapokban – tette fel a kérdést Papp János. A színészetre egy életet kell feltenni, nevem kötelez „sziklára építsd….”, az élet maga a sziszifuszi munka, nagyon nehéz és egyben gyönyörű küzdelem, ahol minden szintet végig kell járnunk. Ha egy eszme kiürül, állj fel, menj tovább, és ebben nagyon fontos a hit – válaszolt Blaskó Péter, akinek életútjáról, szakmai pályafutásáról, a legnagyobb szikláiról és szakmai, valamint magánéleti sikereiről is szó esett a beszélgetésen.
Az egyik legnagyobb sziklám a magánéletemben az volt, amikor megtudtam, hogy a fiam autista, akkor erről a betegségről nagyon keveset tudtunk, aztán megjelent a mozikban az Esőember (Rain Man) Tom Cruise és Dustin Hoffman főszereplésével, és egyszeribe sokak számára lett ismert ez a betegség, és az emberek is jobban elfogadták az ebben a betegségben szenvedőket. A családom és én azóta görgetjük ezt a sziklát, persze ott van mögötte a transzcendensbe való bizakodás, a feltétlen a hit a magasabb rendűben. Nagyon sok mindennel megörvendeztet minket a fiam, aki kiválóan fest, ám sajnos akadnak olyanok is, akik visszaélnek a helyzetével – vallotta őszintén a színművész.
A szakmámban az első sziklám az volt, amikor főiskolai végzősként a Nemzeti Színházba kerültem, és nagyon örültem, de az akkori színészóriások mellett nem kaptam igazi szerepet. Sokáig bánkódtam ezen, de miután bemutatkozhattam Miskolcon beugróként, az ottani színházvezetésnek tetszett a játékom, szerződést ajánlottak és nekem dönteni kellett, a feleségem segített ebben, aki bíztatott – színész vagy, mutasd meg, hogy mit tudsz, neked szerepelned kell – így töltöttem el gyönyörű 14 évet Miskolcon – emlékezett vissza a színművész.
Papp János következő vendége Pokorny Lia színművész, aki július 12-én látogat el Királyhelmecre.
(Fotó: a szerző felvételei)
