Ceausescu és neje a hetvenes évek elején látogatást tett Kínában Maónál. Csakis addig tartott Ceau „nyitása” azt követően, hogy megtagadta a részvételt Csehszlovákia lerohanásában, amitől hirtelen népszerű lett – még Romániában is. Akkor tüstént kampányt épített erre a népszerűségre, egymás után találkozott különféle hazai (etnikai, érzelmi, már-már politikai) csoportokkal – a magyarokkal is, 1968 júniusában.
Ez azonban nem sikeredett lojalitás-tüntetésnek, a tizenkét órás találkozón huszonegyen szólaltunk fel: igényeket, sérelmeket, törekvéseket, kéréseket, követeléseket soroltunk, erős érveléssel. A románul rosszul beszélő, saját kisebbségi körében roppant fegyelmezett, régi pártkatona asztalos, kitűnő író Nagy István (lásd például Réz Mihályék kóstolója című kötete vagy a Harag György rendezésében 1966-ban óriási sikert aratott Özönvíz előtt című drámája) itt kitálalt nemzetiségi ügyben – Ceausescu akkor és ott hevesen összeveszett vele. Ettől fogva az író kegyvesztett lett. Holott életükben először a harmincas években, a börtönben találkoztak.
A találkozót két-három évig tartó politikai színjáték követte: a felszólalók javaslatainak egy részét teljesítették, az oktatási tárcához magyar államtitkárt neveztek ki, a művelődési minisztériumban nemzetiségi irodát létesítettek, visszaállították a bukaresti Petőfi Házat, lett önálló kisebbségi kiadó (a Kriterion), új kulturális hetilap (A Hét), lett magyar nyelvű tévéműsor, némely felsőfokú oktatási intézetnél egy-két magyar rektort vagy prorektort neveztek ki, stb.
Ez az „engedékeny” időszak a kínai látogatásig tartott. Nyilván ott megerősítették önbizalmában (jóval korában már járt Nixon és De Gaule Bukarestben, Ceausescu Angliában és az Egyesült Államokban). Tehát következett a kisebbség-gyűlölete, egyúttal következtek a nyelvi korlátozások. A nemzetiségiek nyelvén megszólaló médiában tilos volt anyanyelven megnevezni falvakat, városokat – akkor is, ha főleg nemzetiségiek lakták azokat. A televízió német és magyar szerkesztőségében dolgoztam – kész őrület volt. „Nagyenyedi (eredetileg Bethlen Gábor református) kollégium” helyett nem mondhattuk: az Aiud-i liceum. Elviselhetetlen volt Kolozsvár helyett Cluj-Napocát mondani. Csikszeredai helyett Miercurea Ciuc-i. A német adásban Brassót nem nevezhették Kronstadt-nak, a Cenk alatti városról beszéltek – és így tovább.
Végül nemcsak a „kivásárlás” sodorta ki az NSZK-ba a svábokat és szászokat – hanem az állandó vegzálás is. Biztos vagyok benne, hogy az erdélyi magyarság is nehezebben szánja rá magát a „kivonulásra”, kivándorlásra, ha nem éri annyi zaklatás, piszkálás. De lehet, hogy valójában ez volt a cél: a minél teljesebb, etnikailag egyneműbb nemzetállam.
Felvidék Ma, diurnusblog
