Jézus Krisztus eléggé gyakorlati, talpraesett gondolkodásról tesz tanúságot a mai evangéliumi részben. Az apostolok küldetésük végeztével lelkesek, de el is fáradtak. Olyannyira körül vannak véve emberekkel, „hogy még evésre sem maradt idejük”. Akárhogy is nézzük, Jézus, amit tesz, az azt jelenti, hogy szabadságra viszi tanítványait: „elmentek egy elhagyatott helyre, hogy magukban legyenek”.
A nyári szabadságolások idején minden bizonnyal üdítően hatnak ránk ezek a sorok: no lám már Jézus is élt a szabadsággal. Mert valóban minden embernek joga van a hosszabb ideig való kikapcsolódásra. Ezt a szabadságot sokféleképpen lehet tölteni. Van aki külföldre utazik, van aki itthon meg el valami szép vidékre, mondjuk a Balatonra, van aki otthon marad és a ház körüli munkákat pótolja be. Ki hogyan tölti, kinek hogyan engedi a pénztárcája. Az evangéliumból azonban kiemelnék egy rész: „hogy magukban legyenek”. Magukban, vagyis együtt Jézussal, az Isten Fiával. Azt hiszem ezt a szempontot nem nagyon szokták hangsúlyozni szabadságolásokkor, hogy nemcsak a testünknek kell regenerálódnia a pihenésben, hanem a lelkünknek is. Nekünk is szükségünk van arra, hogy időről-időre elvonulunk egy helyre, ahol magunk vagyunk, vagyis kettesben az Istennel. És ebben a találkozásban átgondoljuk eddigi életünket, megtervezzük az elkövetkezőket Isten jelenlétéből erőt merítve. Tulajdonképpen ez a lelkigyakorlat, nem pedig az, ami nagyböjti időszakokban szokott lenni a templomban, három egymás követő este egy ünnepi prédikációval és misével. A lelkigyakorlat elvonulás a világtól, a csend, a magány, a lelki töltekezés ideje egy más környezetben, mint ahol él az illető. A lelkigyakorlatokat az egyházi törvényhozás a papok számára kötelezően előírja bizonyos időközökben, hiszen hogyan adjon a pap a híveknek, ha neki nincs miből. A lelkigyakorlat azonban nemcsak a papoknak fenntartott dolog, hanem bármely hívőnek lehetősége van rá. Hál’ Istennek, hazánkban szép számmal vannak már olyan helyek ahol lelkigyakorlatokat rendeznek az év egy részében, vagy egész évben. Csak rajtunk áll, hogy élünk-e ezekkel a lehetőségekkel.
De most a nyári időszakban talán kicsit furcsa a lelki töltekezésről beszélni, amikor sajnálatos módon sokan nemhogy a lelkigyakorlat adta lehetőséggel nem élnek, hanem még arra sem képese, hogy a vasárnapot megszenteljék. Mintha az úr Isten is elment volna szabadságra.
Gondolok itt elsősorban a nyári időszakban a kilences misén tátongó első padokra: a gyerekek helyeire. Az idén közel százan bérmálkoztak, és hatvan egynéhányan elsőáldoztak. Csak töredékük van jelen.
„Mindig így szokott lenni” – nyugtatjuk magunkat a szokásos szólammal. Csak hogy ezt nem lehet megszokni!
De most már nem azon kell siránkozni, hogy hova lettek, hanem azt kell látni: jobban meg kellett volna gondolni és válogatni, hogy kiket engedünk oda ezekhez a szentségekhez. Mert hiába voltak szép számmal, ha már a rákövetkező vasárnap üres volt a helyük. A kápráztató statisztikák bűvöletében élünk – sajnos a papok nagy része is -, pedig a statisztikák nem fogják megújítani a magyar egyháznak ezt a léket kapott hajóját.
Gondoljunk bele milyen szentségeket dobtunk oda méltatlanoknak.
Az elsőáldozás, részesedés a legszentebb Eucharisztiában, a kereszténység legfontosabb szentségében. Abban a szentségben, amely ez első keresztény századok legféltettebb szentsége volt. Gondoljunk szent Tarziciuszra, erre a gyermekre, a ministránsok védőszentjére, aki élete árán is megoltalmazta az Eucharisztiát, amit a börtönben sínylődő keresztényeknek akart vinni. Vajon lenne ma Magyarországon olyan valaki – még csak nem is gyermek – aki képes volna életét odaadni e szentség védelme érdekében?
Részesedtek fiataljaink a bérmálás szentségében. Abban a szentségben, amely a Szentlélek különös ajándékát adta meg nekik, hogy tanúságtevő keresztény életet éljenek az Egyházban és a világban. Azt a szentséget kapták meg, mely arra van hivatva, hogy megerősítse az érett, személyes hitet. Hol vannak ezek a tanúságtevők? Hogyan erősíti meg hitüket ezeknek az önhibájukon kívül tulajdonképpen hitetlen fiataloknak? Sehogy. Sajnos ismét igaz lett egyházközségünkben is az az ironikus meghatározás, miszerint a bérmálás a hit és az Egyház elhagyásának szentsége. Ezen fiatalok nagy részével legfeljebb esküvőkor találkozunk, ha egyáltalán akarnak egyházi esküvőt majd.
Kedves testvérek! A szentségek nem társadalmi ünnepségek. A társadalmi ünnepségeknek ott vannak a március 15., az október 23., a ballagás. Ne csináljunk társadalmi ünnepet a szentségekből. Fontoljuk meg Jézus mondását az evangéliumból, melyet ritkán idéznek: „Ne adjátok a szent dolgokat a kutyáknak és gyöngyeiteket se szórjátok a sertések elé, különben még eltapossák lábukkal, és megfordulva széttépnek benneteket!” Bizony ezzel a szentség-kiszolgáltatási gyakorlattal a ránk bízott kincseket szórjuk szét, értékeinket áruljuk el.
Persze nem akarok abba a hibába esni, hogy azokat bántok, akik itt vannak. Egyáltalán nem. Sőt örömmel tölt el engem, hogy legalább ti komolyan veszitek azt, amiben részesültetek. Sajnos a helyzet iróniája, hogy akikhez szeretnék szólni, azok nem hallják meg; ily módon pusztába kiáltó szó szavam. De meghallhatjátok ti szülők és nagyszülők. És ha megértitek szavaimat, akkor azt is megértitek a jövőre nézve, hogy ilyen áron ne akarjátok, hogy gyermekeitek, unokáitok a szentségekben részesüljenek. Meg kell gondolnunk kit engedünk oda. Ez elsősorban a nekünk, papoknak a súlyos, Isten előtt terhelő lelkiismeretünk. De feladat ez nektek is, hiszen közös kincseink a szentségek.
Végül marad a kérdés: mit tehetünk, hogy feltöltsük padjainkat? Nem sokat, őket már nem tudjuk visszahozni, mert nem tudjuk megváltoztatni őket és nem is ez a feladatunk. Az elsőáldozás, bérmálás előtt kellett volna ezt a kérdést feltenni, hogy olyanok részesüljenek ezekben a szentségekben, akik feltehetőleg megmaradnak.
Amit tehetünk ezek fölött az események fölött az az engesztelés. Engesztelés a hibáinkért, hogy meggondolatlanul a számok bűvöletében odaengedtünk mindenkit, engesztelés értük, akik nem is tudják mit kaptak.
Ámen.
Felvidék Ma, Ócsai József
