Új könyvvel jelentkezett Pordány László: Egy a nemzet (Cikkek, beszédek, előadások, tanulmányok, Antológia Kiadó). Szép kiállítású, kemény kötéses, 528 oldalas könyvében a szerző politikai-közszolgálati foglalkozásának közérdeklődésre méltó tapasztalataival és gondolataival ismerteti meg az olvasót, de megszólal a kötetben eredeti hivatásaként nyelvészként is, egy fejezet erejéig – Nyelv és nemzet – a tizenegyből.
Ennél maradva megtudjuk a könyvből, hogy egyetemi-főiskolai oktatói munkája mellett nyelvoktatással kapcsolatos tudományos munkásságot fejtett ki, és publikált, nyelvtant, nyelvészetet, valamint amerikai civilizációt és kultúrát oktatott amerikai angol nyelven. Egy szakcikkből eligazítást kapunk az idegen nyelvi, főleg angol „behatolás” részben vitatható kártételéről. A nyelvi kulturális integráció izgalmas kérdését Dél-Afrika búrjainak nyelvi veszélyeztetettsége érdekességeinek taglalásával érzékelteti, de valódi mondanivalója a Magyarországon 2001-ben kibontakozó vita a nyelvtörvényről. Helyes állásfoglalása: nem annyira a szavak átvétele, mint a magyar nyelv szerkezetét rontó idegen (angol) behatolás a veszélyes. A könyv ha nem is kétnyelvű, de – főleg ebben a fejezetben – angolnyelvű tanulmányokat is találunk (Linguacide in the Carpathian Basin, Multiligualism and the Russian Language in Hungary), amelyek nemzetközi konferenciákra készültek. Elolvashatjuk Pordány László A magyar nyelv védelmében című előadását, amit Sydneyben tartott tavaly június 7-én, az Identitás Konferencián.
A könyv címéről a szerző az Előszóban szól: „Az »Egy a nemzet« jelmondat ismereteim szerint legalább tizenöt éves, és Csapó Endrétől , az ausztráliai Magyar Élet főszerkesztőjétől származik… Azután sok év telt el, és amikor eldöntöttem, hogy a készülő kötet címéül Csapó egykori jelmondatát szeretném választani, írásban kértem a beleegyezését… Egyébként pedig azért választottam éppen ezt a címet, mert úgy gondoltam, ez fejezi ki, ha nem is minden szempontból a valóságos helyzetet, sajnos: annál inkább sokunk céljait, reményeit, szándékait és törekvéseit; mindazt amiről ez a könyv közvetve vagy közvetlenül szól.”
A nemzetről természetesen, és a nemzet legnagyobb gondjáról, arról hogy a szétszakítottság és szétvándorlás ellenére nincsen magyar más csak egyféle, és növekszik a felismerés, hogy valamiképpen létre kell hozni a nemzeti távollétben is az együttlétet. „Természetesen elsősorban a Kárpát-medencében őshonos magyarokról van szó, de nem kevésbé fontos a világban, – akár a legtávolabbra – szétszóródott magyarság: vagyis az emigráció.” Az olvasó nem menekülhet a felfedezés nélkül, hogy Pordány László és felesége, Csikós Mária a legtávolabbra szétszóródott magyarokhoz „hazaérkezett”, és mint a Kárpát-medence magyarjainak korábban szenvedélyes látogatói, ezt életük szerencsés fordulataként élték meg. „Hoztuk legelső sorban azt az erős elhatározást és őszinte személyes érdeklődést, amivel meg kívántuk ismerni itteni honfitársaink életét, helyzetét és törekvéseit. Az ismerkedés kezdeti nehézségein pedig átsegített – nyílt és őszinte közeledéssel – maga az emigráció. … Hétvégéinket – kevés kivétellel – közel négy éven keresztül magyar szervezeteknél, magyar gyűléseken, rendezvényeken, bálokon, megemlékezéseken, ünnepeken vagy éppen tanácskozásokon töltöttük. … A beavatkozás szándéka nélkül, de mindenütt meggyőződéssel érveltem az ausztráliai és az új-zélandi magyar szövetség fúziója mellett, ami meg is valósult – nagy örömünkre, mert ezzel szinte egycsapásra megjavultak a kommunikáció föltételei nemcsak a két ország között, hanem Magyarországgal is.”
Ami a könyv szerkezetét illeti, az alcímek megadják a témák sokféleségét: Kapcsolatok. Londontól Királyhelmecig. Ausztrália és Új-Zéland. Dél-Afrika. Amerika 2009. Megnyitók. Nyelv és nemzet. Ünnepi beszédek. Interjúk. Trianon. Az MDF-től a Nemzeti Fórumig.
Pordány László könyve nem valamiféle homogén összefoglaló visszaemlékezés. Az említett fejezetcímek alatt időrendiség nélkül sorjáznak valahol korábban megjelent újságcikkek, előadások, tanulmányok, interjúk, ünnepi megemlékezések, köszöntők, egyszóval egy elfoglalt ember néhány évtizedének megismerésére szolgáló dokumentáció, amelynek középpontjában nem az elfoglalt ember személye, hanem a tevékenységén keresztül az otthoni olvasó részére a távoli nemzeti közösséggel való, máig is létező kapcsolatának megismertetése áll. De szól Szórványország magyarságához is, ahol még mindig szükséges a magyarországi (kárpát-medencei) rendszerváltó idők történetének, lehetőségeinek, esélyeinek pontosabb ismerete, ami eligazítást ad a mai helyzetben. A könyv alkalmassága ilyen szempontból is „határok nélküli”.
A könyv nemzetpolitikai kalauz. Az államhatalom szerepéről szólva az erős állam szükséges voltát hangsúlyozza. A pártállam lebontásából nem ugorhatunk az államnélküliségbe. Ami eddig ez irányban történt, attól máris „előállt az a helyzet, melyben a központi hatalom a hazai és külföldi gazdasági és pénzügyi agresszió kiszolgálójává vált”. Az alapvető álláspont, az ország sorsa, jövője függ tőle. Minden elveszhet, ha nincs állam, nincs olyan állam, amely a nemzet védelmére alkottatott.
A másik a magyarság egysége. Ez is életparancs. Amikor fölkértük Pordány László nagykövetet karácsonyi és újévi köszöntő írására a Magyar Élet-ben, 1990-ben, üzenetének gerincében a magyar egység gondolata állt:
„A magyarság egységéről van szó, függetlenül attól, hogy ki hol él, mégpedig a gazdasági és kulturális összefogáson túl lelki és szellemi, vagyis a legmélyebb értelemben. Másképpen: a magyarság közeli és távoli csoportjainak (újbóli) egymásra találásáról van szó. Szellemileg, igen, de ennek föltétele a nagyon is konkrét és fizikai cselekvés. … Hiszek honfitársaimban és bízom bennük, mert láttam nemcsak a békétlenség és a torzsalkodás keserűségében, hanem az összefogás, a nemzeti érzés és akarat egységének magasztos pillanataiban is. Láttam, először 1956-ban, aztán – igaz, hogy hosszú szünet után, mert Kádár képmutató ellenforradalmi rendszere már-már gyógyíthatatlanná mérgezte az otthon maradottak lelkét – láttam a második lakiteleki sátorban 1988-ban, majd az azt követő évben számtalanszor. És láttam Canberrában, ez év október 23-án, amikor közel száz honfitársam, ausztráliai magyar vezetők szeme egyszerre és egyformán csillogott a nagykövetség fogadótermében, melyben a legtöbben életükben akkor először jártak. De láttam itt Ausztráliában azóta is többször, mint például legutóbb a magyar külügyminiszter látogatásakor. Úgy gondolom, az ausztráliai magyarság egyik kezdeményezője és zászlóvivője lehet az új magyar összefogásnak. Lehet, mert számos egyéb sikere mellett viszonylag jól megőrizte integritását, és nem szabdalják darabokra összebékíthetetlen ellentétek. Kemény, több évtizedes munkával kiküzdött siker ez; továbbfejleszteni nemcsak érdemes és szükséges, hanem, azt hiszem, erkölcsi kötelesség.”
A nemzetpolitika körébe tartozik egy „Nyílt levél Horn Gyula miniszterelnöknek”, amit Pordány László fogalmazásában tett közzé a Szegedi MDF 1995. március 13-án. Ennek bekezdését idézzük:
„Mint magyar állampolgárokat, akik egyúttal az egyetemes magyarság, azaz a magyar nemzet tagjainak is valljuk magunkat, mélységes aggodalommal tölt el bennünket, hogy Ön és kormánya olyan szerződések aláírására készül a románokkal és a szlovákokkal, melyekben magyar hitet, reményt, önbecsülést, valamint a véglegesnek szánt önfeladást kínálja cserébe semmiért, vagy majdnem semmiért. Ön és külügyminisztere elképeszt bennünket, amikor kéretlenül és folyamatosan hangoztatja itthon s külföldön, hogy nem kívánja a határok megváltoztatását. Nyilvánvaló, hogy egyetlen józanul gondolkodó ember sem kíván erőszakos határváltoztatást. A határok sérthetetlenségének unos-untalan hangoztatása azonban nem magyar feladat, és enyhén szólva nem magyar érdek; ellenkezőleg: szomszédaink érdeke.”
Az angol nyelvű rész kerek száz oldal, ötöde az egésznek, de önmagában is megfelelne egy magyarságismereti kisebb könyv anyagának, igényes tartalmával. Néhány cím felsorolása ad némi tartalmi érzékelést:
Tolerance in Transylvania, az erdélyi vallási türelemről szól, egy nemzetközi konferencián hangzott el, amit a bukaresti parlament épületében tartottak meg 1995. május 24-én.
Intellectuals and Politics in Hungary, 1986–98. Elhangzott előadás Londonban, 1998. július 4, School of Economics. Nagyon alapos és részletes felvázolása a rendszerváltozás menetének.
Hungary witness to cost of war, az új-zélandi The Evening Post tudósítója továbbította Pordány László canberrai új-zélandi magyar nagykövet véleményét a lap 1991. november 25-i számában olvasói részére a jugoszláviai népekre zúdult polgárháborúról.
Magyar Millennium, előadás Pretoriában, 2000. januárjában.
Hungary and South Africa volt a címe annak a részletes tájékoztatónak, amit a dél-afrikai magyar nagykövet adott elő üzleti körök és politikai testületek részére, 2002 novemberében.
The Changing Image of America in Post-World War II. Hungary. Előadás a hollandiai Middelburgban működő Roosevelt Study Centerben 1990. július 6-án egy nemzetközi konferencián, melynek anyagát az amsterdami egyetem könyvben megjelentette.
Some Comments on an Article by two Ambassadors, amelyben Pordány László válaszolt 1996. szeptember 25-i kelettel Donald M. Blinken, az USA magyarországi, és Alfred H. Moses az USA romániai nagykövete Washington Post-beli közös cikkére, amiben Magyarországra nézve valótlan és előnytelen kitételek voltak.
Külön figyelmet szentel Pordány László az emigráció és az ország kormánya viszonyának. Tudta és érzékelte, hogy amikor ide megérkezett 1990-ben négyéves diplomáciai szolgálattételre, az a pillanat nemcsak az ő életében hozott döntő változást, hanem azok életében is, akik részére az addigi magyarországi képviseletek nem a szülőhaza, hanem annak megnyomorgatói jelenlétét jelentették. Feljegyzi könyvében azt a feltáruló örömet és „eufórikus lelkesedést”, amivel fogadtuk az első szabadon megválasztott kormány képviselőit, külön megemlítve Jeszenszky Géza külügyminisztert, aki poharat emelt e szavakkal – most már nem eresztjük el egymás kezét. De azt sem hallgatja el, hogy „az eufóriát persze mindig ellenkező folyamat és állapot követi kisebb-nagyobb mértékben. Vagy mint a kérdéses esetben [ti. a kapcsolattartásban] nagyon nagy mértékben. Visszatekintve teljesen nyilvánvaló, hogy a külügyminisztériumban semmilyen átfogó koncepció nem készült sem a kezdetek idején, sem később a magyar–magyar kapcsolatokra.”
Számunkra ez a jelenség aligha volt megmagyarázható, mint például az is, hogy amíg mi a hőn óhajtott várakozásunk beteljesülését ünnepeltük a Szovjetunió megingásában és a Kádár-rendszer összeomlásában, egyre-másra azt tapasztaltuk, hogy ennek a vízválasztó hegygerincnek az átlépése Magyarországon nem váltotta ki a felszabadulás fölötti kirobbanó, felvidító boldogság kollektív megnyilvánulását. Idővel kaptunk sokféle magyarázatot, majd jött 4 év visszakérődzött szocializmus, és jött a ma is tartó liberál-bolsevista kurzus 8 éve. Az emigráció azzal bizonyította következetességét, hogy nem vonult sértődötten a baloldal karjaiba, annak ellenére sem, hogy a Horn-kormány idején Budapest részéről nagyobb megértés mutatkozott a magyarságunk megőrzését elősegítő nyelvi támogatásra. Ennél a pontnál azt is meg kell jegyezni, hogy a pedagógiai intézmények szintjén mindig is megvolt az érdeklődés identitásmegőrző törekvések iránt, és megvolt a segítőkészség a politikai elzárkózás ellenében is.
Milyen a jövő? – kérdezhetnénk ebben a visszájára fordult helyzetben az emigráció budapesti nagykövetétől. Az Egy a nemzet! szellemében írt könyv szerzője természetesen erre is válaszol:
„Az elmozdulás, az előrelépés és egy új kibontakozás lehetséges útját hazai részről két vonatkozásban látnám. Először: fölmérve a lehetőségeket és a várható kölcsönös előnyöket a jelenleginél sokkal szélesebb körben meg kellene szervezni a kapcsolatokat civil szervezetek szintjén; egyáltalán: külföldi magyar szervezetek százait kellene szinte fölfedezni és megismerni. Ehhez is azonban jelentékeny kezdeti, majd folyamatos kormánytámogatásra volna szükség. Másodszor: kormányfeladat, gyökeresen új szemlélettel, hogy amennyit még egyáltalán lehet, pótoljon és helyrehozzon a két évtizedes hibákból, félreértésekből és mulasztásokból. Természetesen olyan kormány jöhet csak szóba, amelynek van vagy lehet hitele a nyugati magyarság köreiben (és egyébként a hazai magyarság körében is).”
Sürgősnek tartja a feladatot, mert a nyugati magyarság fogyatkozik a leggyorsabban. Szerintünk ehhez a szemlélethez kiegészítés illik, olyan ami a sürgősséget ugyan nem zárja ki, de reményeket kelthet abban, ami az „elfogyást” illeti. Utódainkban ugyanis folyamatosan és talán növekvő számmal is jelen maradunk, és ha megtaláljuk a módját a már itt született utódainkat is érzelmileg odakötni a mi eredeti hazánkhoz, akkor élő folyamatosságot alkotunk. Nem utópia ez, ha a származás érzelmi birodalmába egyéni érdeket és örömérzetet, sikerélményt építünk be. Ezt tehát jövőépítő feladatként kell kezelni. A feladatok felsorolásával természetesen egyetértünk:
„Feladatunk egyik része tehát eleve és mindenképpen a mentés: a személyi, tárgyi (ingatlan, könyvtárak, megszűnő közösségek vagyona stb.) szellemi, erkölcsi, gazdasági, tudományos, irodalmi, művészeti és minden más kulturális és egyéb magyar érték mentése, valamint az egyetemes magyar értékek és örökség részenkénti földolgozása és megőrzése.”
Még egy dolog felmerült ezekben az években a „régi emigráció” befogadásán kívül: az újabb elvándorlási folyamat, ami belátható időn belül megállíthatatlan. A határok szabadok, és a jól képzett fiatalság érvényesülésének útja oda vezet, ahol tisztességesen megfizetik. Ha ez így megy gáttalanul, Magyarország szellemi és műveltségi vérszegénység állapotába jut. Nem szabad, hogy ezek az eltávozottak végleg elszakadjanak az országtól. Pordány László most megjelent könyvében közli a 2008. április 25-én Budapesten elhangzott előadását, ebben találunk egy részt, ami talán a fenti kérdésre választ ad:
„A Nemzeti Fórum Külügyi Munkacsoportja – melynek vezetésére Lezsák Sándor, kért föl néhány évvel ezelőtt – nemrégiben átfogó és részletes tanulmányt készített az emigráció helyzetéről és a kapcsolatokról.” Egyik lényeges pontja így szól: „A Kárpát-medencén kívül élő magyarság, illetve a kapcsolattartás teljes kérdésköre beemelendő a majdani általános nemzetpolitikába. Ennek részeként ki kell dolgozni a kormány komplex migrációs politikáját.”
Dr. Pordány László felkészültsége és évtizedes emigrációs kapcsolatainak tapasztalatai alapján kulcsember a kárpát-medencei magyar nemzet és a szórványnemzet között. Ezen kívül mint a Magyar Demokrata Fórum egyik alapító tagja, és mindvégig – az MDF eltérítéséig – meghatározó személyisége, és az eredeti alapítók szellemi örököseként létrehozott Nemzeti Fórum külügyi munkacsoportjának vezetője, a legavatottabb gondviselője annak a kapcsolatnak, amiről itt szó volt, és aminek a létrehozása sok tekintetben magyar létkérdés. Elkötelezettségét tanúsítja az Egy a nemzet! megjelentetése, mi pedig azt kívánjuk, ne adjon a Sors még egyszer olyan kormányt a magyar nemzetnek, amely megszegi a nemzet nevében tett ígéretét.
