„Tegnap, 1968. augusztus huszadikán, körülbelül huszonhárom órakor a Csehszlovák Szocialista Köztársaság államhatárát átlépték a Szovjetunió, a Lengyel Népköztársaság, a Német Demokratikus Köztársaság, a Magyar Népköztársaság és a Bolgár Népköztársaság csapatai” – ez a lakonikus rövidségű, szenvtelen rádióhír adta tudtára negyvennégy évvel ezelőtt a cseheknek és a szlovákoknak, hogy a prágai tavasznak nevezett reformkísérlet elbukott.
De miért volt szükség arra, hogy az azóta megszűnt Varsói Szerződés tagállamai közül öt hadseregei átlépjék Csehszlovákia határait és saját bábjaik révén a szovjetek átvegyék az ország irányítását? Azért, mert mint ahogyan a kommunista párt új első titkára, Gustáv Husák három évvel később fogalmazott: „jobboldali opportunisták és kalandorok (…) anarchikus piaci viszonyokat akartak bevezetni és az össznépi tulajdont csoporttulajdonná akarták változtatni.” A valóság ennél persze jóval prózaibb volt. Berend T. Iván történész „Terelőúton” című könyvében idézi az úgynevezett vysočany-i dokumentumot, amely lényegében a politikai reform elgondolások esszenciája volt. Eszerint az amúgy egyáltalán nem jobboldali reformerek a gazdasági reformok mellett a sajtó, a szólás, a gyülekezés, a szervezkedés és az utazás szabadságát kívánták megvalósítani. Demokratizálódási folyamatot tehát, de mindezt nem egyik napról a másikra, hanem évtizedes átmenettel. A brezsnyevi Szovjetuniónak azonban még ez is sok volt.
Akárcsak azoknak az ortodox kommunistáknak, akik többségben voltak a Varsói Szerződés országainak vezetésében. Magyarország kissé kilógott a sorból. Kádár János pártfőtitkár ugyanis rendre a prágai tavasz vezetőinek, tehát Dubčeknek és társainak a védelmezőjeként lépett fel a „testvéri” pártok vezetőinek tanácskozásain. Jó oka volt erre, hiszen Magyarországon is abban az esztendőben kezdődtek meg azok a gazdasági reformok, amelyeket – bár kevésbé voltak radikálisak, mint a csehszlovákiaiak – nem néztek jó szemmel sem a hazai, sem a határokon kívüli fundamentalisták. Másrészt Kádár személyesen is jó viszonyt ápolt Alexander Dubčekkel, így nehezen adta be a derekát. De végül beadta.
„Kádár internacionalista volt és marad, s fegyelmezett pártkatonaként cselekedett, ha a helyzet úgy kívánta” – állapította meg az egykori magyar pártfőtitkárról írott monográfiájában Huszár Tibor. A magyar részvételt azonban nem lehet csupán ezzel magyarázni. Szintén a Kádár-könyvben olvasható ugyanis annak a varsói értekezletnek az összefoglalója, amely szerint a keletnémet pártvezető Ulbricht egyenesen arról beszélt: „Figyelmeztethetjük Kádár elvtársat, a következő csapás Magyarországot éri.” Miután a jelen lévők közül ezt a megjegyzést senki sem utasította vissza, Kádárban ez is nyomot hagyhatott – hangsúlyozza Huszár Tibor. Magyarország ugyanakkor csak jelképes erővel, egy hadosztállyal vett részt az „internacionalista segítségnyújtásban, amit Brezsnyev mély hálával fogadott.
1968. augusztus 20-án este 11 órakor öt ország – Szovjetunió, NDK, Lengyelország, Magyarország, Bulgária – 4600 tankja és 165 ezer katonája lépte át a határt és nyomult be Csehszlovákiába. „Tragédia. Nem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet” – Mark Kurlansky „1968” című könyve szerint egy szemtanú így emlékezett vissza Dubcek első reakciójára. A csehszlovák vezetők az invázió kezdetének óráiban éppen tanácskoztak. Nem sokkal később azonban már foglyok voltak. Hajnali négy után ugyanis szovjet tankok és katonák vették körül az épületet és egy géppisztolyos osztag betört abba a szobába is, ahol a Dubčekék voltak. „Nem beszélni! Csendben ülni! Csehül nem beszélni!” – ordított rájuk a Berend T. Iván könyvében idézett egyik szemtanú szerint a rangidős szovjet tiszt. Addigra a bevonulásnak már halálos áldozata is volt. A halottak száma az első nap végére a cseh oldalon meghaladta a húszat. A prágai tavasz őszbe fordult…
{iarelatednews articleid=”6256,6277,6503″}
