A közös fizetőeszköz egyik atyjának tekintett Otmar Issing helyes meghatározást adott arról az elvről, amelyre az új valutát alapozták: az euró nem a politikai, hanem a monetáris unió megtestesítője lesz, írja a Világgazdaság, mely Soros Györgynek a témával kapcsolatos elemzését ismerteti. A részt vevő államok létrehoztak egy közös központi bankot, azt azonban kifejezetten kizárták, hogy a polgáraik adóztatását átengedjék egy közös hatóságnak. Ezt az elvet a maastrichti szerződés 125. cikkelye tartalmazza, amelyet a német alkotmánybíróság a legszigorúbban alkalmaz.
Az elv mindazonáltal eredendően hibás. Egy érett valuta egyaránt szükségessé teszi egy központi bank és egy kincstár meglétét. Ez utóbbira nem is igazán az állampolgárok napi megadóztatásában van szükség, hanem a válságok idején. Ha a pénzügyi rendszert az összeomlás fenyegeti, akkor a jegybanknak likviditást kell teremtenie, de csak a kincstár képes arra, hogy a fizetőképességben jelentkező problémákat kezelje. Ez egy jól ismert tény, amelynek nyilvánvalóvá kellett volna válnia mindazok számára, akik részt vettek az euró megalkotásában.
Issing maga is bevallotta, hogy „a szekeret fogták a ló elé, amikor politikai unió nélkül hozták létre a monetáris uniót”. Ennek jegyében – lépésről lépésre – úgy hívták életre az Európai Uniót, hogy korlátozott, de politikailag fenntartható célokat és ütemterveket szabtak meg, miközben tökéletesen tisztában voltak azok elégtelenségével, és azzal, hogy idővel további lépésekre lesz szükség. A folyamat azonban lassan megrekedt, és az EU jórészt megmerevedett a jelenlegi formájában.
Ugyanez érvényes magára az euróra is. A közös valuta konstrukciójában meglévő hibát egyértelműen felfedte a 2008-as összeomlás, amikor – együttes eljárás helyett – minden országnak külön-külön kellett megmentenie a saját bankrendszerét. A végkifejletet a görög adósságválság hozta meg. Ha a tagállamok nem tudják megtenni a következő lépéseket, akkor széteshet az euró, súlyos következményeket róva az EU-ra.
Az euró eredeti konstrukciója szerint minden tagállamnak be kellett volna tartania a maastrichti szerződés által megszabott korlátokat. Ezeket azonban a korábbi görög kormányok durván megsértették. A dolgok rendbetételének mandátumával tavaly októberben megválasztott kormány megállapította, hogy a költségvetési hiány 2009-ben elérte a GDP 12,7 százalékát, ez egyaránt megrázta a piacokat és az európai hatóságokat. Utóbbiak ugyan elfogadták a deficit fokozatos felszámolásának tervét, de a piacokat ez nem nyugtatta meg. A görög államkötvények kockázati felárai 3 százalékpont körül ingadoznak, megfosztva Athént az eurótagság azon előnyétől, amelyet az államadósság olcsóbb refinanszírozása jelenthetett volna.
A jelenlegi kockázati felárak mellett reális a veszély, hogy az ország nem tud kikászálódni baljós helyzetéből, bármit tegyen is a kormány. Az újabb kiadáscsökkentés még nyomottabbá tenné a gazdasági tevékenységet, tovább mérsékelve az adóbevételeket és rontva a GDP-arányos államadósság mutatóját. Ennek a veszélye miatt a kockázati felárak – külső segítség hiányában – nem térnek vissza a korábbi szintjükre. Súlyosbítja helyzetet a hitelbiztosítások (CDS) piacán kialakult irányzat, amely a bukásra játszó spekulánsok javára mutat eltérést.
A cselekvés szükségességét megértve a legutóbbi Ecofin-tanácskozás először kötelezte el magát „az euróövezet mint egységes egész pénzügyi stabilitásának megőrzése mellett”. Ennek mikéntjére azonban a testület továbbra sem talált megfelelő mechanizmust, mert ilyet a jelenlegi intézményi szerkezet nem is kínál. A leghatásosabb eljárás az lenne, ha közösen garantált eurókötvényeket bocsátanának ki, ebből refinanszíroznák az esedékessé váló adósságoknak mondjuk a 75 százalékát, mindaddig, amíg Görögország tartani tudja a számára meghatározott célokat. A fennmaradó hányadot Athénnak legjobb tudása szerint kellene finanszíroznia. Ez jelentősen csökkentené az eljárás költségeit, és hatásában felérne a részletekben folyósított és feltételek teljesítéséhez kötött IMF-hitelekkel.
A vázolt eljárás azonban politikai okok miatt megvalósíthatatlan, mivel Németország nem hajlandó arra, hogy „mély zsebként” álljon tékozló partnerei szolgálatára. Ezért más megoldásokra van szükség. A Papandreu-kormány mindenesetre elszánt bármely szükséges intézkedés megtételére, amellyel korrigálni lehet a múltban elkövetett visszaéléseket, ehhez ráadásul komoly lakossági támogatást élvez. Vannak ugyan tömegtüntetések, és ellenállás is tapasztalható a kormánypárt régi gárdája részéről, a közvélemény azonban elfogadja a megszorításokat, ha haladást lát a költségvetési visszaélések felszámolásában. Márpedig ilyen viszszaélés tömegével volt.
Görögország esetében a rögtönzött segítségnyújtás is elégséges lehet a sikerhez. Nincs azonban továbbra sem használható recept Olaszország, Spanyolország, Portugália és Írország számára. Ezek együtt már túl nagy falatot jelentenének az euróövezet számára ahhoz, hogy alkalmi segélyakciót lehessen indítani. Ha Görögországnak sikerülne is túlélnie a mostani válságot, az euró jövője akkor is kérdéses maradna. Ha az EU képes is lenne kezelni a mostani válságot, mi lenne a következő alkalommal?
Az világos, hogy mire lenne szükség: alapos felügyeletre és feltételes támogatással járó intézményi rendezésre. Ezentúl szükség volna egy jól szervezett eurókötvény-piacra. A nagy kérdés az, hogy megteremthető-e politikai akarat ilyen lépések megtételére.
VG, Felvidék Ma
