Murányi Veronika (Fotó: Neszméri Tünde/Felvidék.ma)

A szórványterületeken fogyásban lévő magyarság identitástudatának erősítése, és a magyar közösség megerősítése a célja a Petőfi Sándor Programnak, amelynek köszönhetően Kárpát-medence-szerte ösztöndíjasok dolgoznak a szórványközösségek civilszervezeteivel. A Pozsonyhoz közeli Szenc szinte néhány év alatt vált szórvánnyá. A legutóbbi népszámlálási adatok szerint az itteni lakosságnak csupán 15 százaléka vallja magát magyarnak. Somorján valamivel jobb a helyzet. Ebben a két városban teljesít szolgálatot Murányi Veronika.

Mivel foglalkoztál odahaza, mielőtt ösztöndíjas lettél?

Néprajzi, illetve kulturális antropológiai kutatásokat végeztem, mellette alkalmanként, mint óraadó oktató tanítottam az ELTE-n, de voltak szervezéssel kapcsolatos feladataim is. Az időm fennmaradó részében pedig tűzzománcokat készítettem az utóbbi években. Az alkotás, pontosabban, hogy a kezem munkája által tudjak elmondani másképp nem megfogalmazható dolgokat, mindig fontos volt a számomra.

Miért döntöttél úgy, hogy jelentkezel a programba, és miért éppen a Felvidékre jöttél?

Nyitott voltam, hogy új kihívást is vállaljak az életemben. Mindig is olyan munkát végeztem, amelynek értelmét és hasznát láttam, és a Petőfi Programban megtetszett, hogy új közösségeket, és a kisebbségi lét eddig számomra ismeretlen oldalát ismerhetem majd meg. Erdélyben sok időt töltöttem az elmúlt évtizedekben, a Felvidéken viszont még csak átutazóban jártam. Sokan kérdezik, hogy miért a Felvidéket választottam, de az igazság az, hogy a programra jelentkezők nem maguk választják ki a célországot (bár megjelölhetik az általuk preferált helyeket), hanem a meghallgatásunkat követően néhány héttel egy levélben értesítenek, hogy pontosan hová is delegálnak bennünket. Meglepetés volt tehát mind az ország, mind a város és a fogadószervezet. Visszatekintve öröm, hogy éppen ide érkeztem. Az ember a sors kezét sejti mögötte.

Mi a fogadószervezeted, mik a feladataid?

Szencen a Csemadokhoz kerültem, Somorján pedig a Fórum Kisebbségkutató Intézethez. A feladatok tekintetében mind a két szervezet nagyon rugalmas és nyitott. A Csemadoknál egyrészt különféle szervezési feladatokat látok el, írok az Első kézből és a szél-járás folyóiratokba, a szenci Csemadok üdülőben egy tűzzománc tanfolyamot tartok, valamint a Csemadok kérésére a szenci magyar iskolákban is segítek, amiben tudok. A Fórum Intézetnél tudományos munkát végzek, tehát kutatok. A bősi vízerőmű és üzemvízcsatorna megépülése következtében kialakult társadalmi változásokat vizsgálom, valamint úgynevezett mentális térképeket gyűjtök.

Milyen prioritásokat fogalmaztál meg, mi volt a célod, mikor beadtad a pályázatot?

A célom az volt, hogy képességeim szerint egy közösség vagy közösségek hasznára lehessek. Kimondva mindez magától értetődőnek hangzik, mégis egy komoly megismerési folyamatnak kell megelőznie. Éppen ezért ennél sokkal konkrétabb céljaim nem is voltak.

Az eddig itt töltött időszakban milyen tapasztalatokat szereztél? Milyen a szenci és milyen a somorjai magyarság helyzete? Mi lehet a kiút a problémákból?

Ez nehéz kérdés, és nem gondolom, hogy néhány hónap múltán komolyan vehető választ adhatnék. Nyilván mind a két település életére döntő hatással van, hogy Pozsony agglomerációs területén fekszenek, és azt is tudjuk, hogy Somorján arányukat tekintve körülbelül négyszer annyian vannak jelenleg a magyarok a szlovákokhoz képest, mint Szencen. Az anyaországból érkezőként egészen más hangulatú Somorján sétálni az utcán, vagy belépni egy boltba, mint itt Szencen. Somorján azt mondják a boltban, hogy „Jó napot!”, vagy legalább visszaköszönnek magyarul, Szencen viszont már letettem róla, hogy magyarul köszönjek ismeretleneknek. A metakommunikációs jelek azt üzenték ugyanis számomra, hogy ez itt nem illő. Az utcán figyelem a magyarul szólókat. Egy alkalommal két hölgyet hallottam magyarul beszélgetni, ismeretlenül ugyan, de köszöntem feléjük, hogy „Jó napot!”. Mire válaszoltak, hogy Dobrý deň! Hasonlót máskor is tapasztaltam. Ismerőseimet kértem, hogy segítsenek mindezt megfejteni, s ha jól értelmeztem a válaszukat: itt egyik ember akkor szól a másikhoz magyarul, ha biztosan tudja, hogy a másik is magyar. Mindezt azért meséltem el, hogy érzékeltessem, mi különös egy ide érkező anyaországbeli magyar számára. Sokszor meglepnek ennél komolyabb helyzetekben is a nyelvhasználat és identitásformák vegyes alakzatai. Van, akinek négy nagyszülője magyar, ő maga mégis szlovák, van, akinek csak egy nagyszülője magyar, mégis magyar. Választás kérdése? S ha igen, miért választ az ember így vagy úgy? Azt kívánnám az itt élőknek, hogy legyenek tisztában az értékeikkel és gyökereikkel, akárhonnan erednek is azok. Tudják, mit miért tesznek. És ha bizonyos értékek mentén közösséget éreznek, akkor tudjanak valódi közösségként cselekedni. A magyarokra valamiért jellemző a széthúzás, de vajon nem lenne érdemes megpróbálni másképp magyarnak lenni?!

Mit vársz a programtól, mit ad számodra az ittlét? Miben hasznosíthatod majd az itt szerzett tapasztalatokat a későbbiekben?

Szeretném megérteni, ami körülöttem történik, ezért sokat beszélgetek, akár interjúk formájában is – amire a kutatás miatt is nyilván szükség van. Rengeteget tanulok. Történelemről, sorsokról, s arról hogy „mi a magyar”. A kép folyamatosan árnyalódik, tartalommal telik. Ha hazatértem, bármilyen munkakörben is helyezkedem el, az itt tanultak már nem törölhetőek ki belőlem, hiszen nem olvastam, hanem megéltem azokat.