Ködös, zimankós, alumíniumszürke idő. Inkább csak sejteni lehet a kopár, gömöri dombokat, amelyek körülölelik a picinyke falut. Második utamra ebbe az úgymond „Isten háta mögötti” településre a kegyelet jegyében kerül sor: temetésre jöttem. Végső búcsúra a református szertartás szerint kerül sor az udvaron, mert a halottas ház olyan kicsi, hogy a helyieknek is kevés, most pedig népes gyászoló sereg érkezett közelről és távolról. Hosszú gyászmenet kíséri a távozót a község legmagasabb pontján lévő temetőbe.
A méltóságteljes szertartás után mindenkit torba invitálnak a kultúrházba, ami meglep, mert tudomásom szerint több gömöri településen ezt maradi szokásnak tartva, elhagyták. Pedig eleink nem véletlenül szántak ennek az eseménynek fontos szerepet, ami itt is bebizonyosodott. Hiszen a kegyelet mellett lehetőséget ad a távolra szakadt rokonoknak, ismerősöknek az emlékezésre, beszélgetésre, a gondok-bajok megvitatására, hiszen mint régen és most is: családi, rokoni és közösségi funkciója van.
Lassan indul a beszélgetés, mert ebben az esetben igaz, hogy: az élethez való út a halálon keresztül vezet. A gondolatok a távozóról szólnak, szóba kerülnek a család és a község gondjai is, többek között az, hogy ez a kazettás mennyezetű, patinás templommal rendelkező valamikori híres és a megye határain túl is ismert település lassan elnéptelenedik, évtizedekig tartó zártságából a kitörést az jelentené, ha a kődobásnyira lévő magyarországi településsel megépülne egy összekötő út. Ehhez azonban hiányzik az elszántság, az összefogás és a segítség. Miközben a beszélő jó krónikásként a falu híres szülötteiről szól, kicsi leányunokája odasettenkedik és a nagyapa ölébe fészkeli magát.
Pedagógusi vénám megmoccan és a félévi értékelés kapcsán bizonyítványa után érdeklődöm. Kisül, hogy elsős, tulajdonképpen csak szóbeli értékelést kapott: a legjobbat. Látni, hogy a nagyapa tájékozott unokája iskolai dolgaiban, büszke rá és a göndörségtől fodrozó hajú kicsi leányt arra biztatja, hogy mondjon egy verset a távolról jött vendégnek. A bájos csöppség nem sokáig kéreti magát. Érezhető, hogy ezzel a produkcióval már többször sikert aratott, s rögtön el is mond egy pörgő mondókát – szlovákul. /?!/ Az első döbbenet után a kislányt dicsérem, s olyan félig-meddig méltatlankodva mondom a nagyapának: nem is mondta, hogy szlovák iskolába jár. – Dehogyis!- fakad ki a nagyapa: magyarba! De milyen magyar iskola az, ahol a gyerek egy fél év alatt tíznél több szlovák verset tanul, magyart pedig kettőt-hármat?!
Ezt kellett volna Mikolaj úrnak hallani. Amikor elmondom a nagyapának, hogy a szlovák oktatási miniszter még ezzel sem éri be, mert a szlovák órák tendenciózus növelésével valóban azt akarja keresztülvinni, hogy Szlovákiában a magyar iskolák ne legyenek magyar tanítási nyelvű iskolák…Ez már tarthatatlan!- add hangot megdöbbenésének a nagyapa. – Én elmegyek politikusaink után, ha kell a miniszter után is, és elmondom, hogy az már nem magyar iskola!…
Útban Kassa felé az elmúlás körül járnak gondolataim, de leperegnek azok a próbálkozások is, amelyekkel a közel hatvan évtizednyi létünk alatt a mindenkori hatalom igyekezett kiszorítani és megszüntetni a szlovákiai magyar iskolákat. Mert ismét visszaköszön a rókabőrbe bújtatott alternatív oktatás: minden az érdekünkben történik, hogy gyermekeink jobban tanuljanak meg szlovákul…/?!/ Nem, és kétszer is nem, mert az igazi cél az, hogy felejtsenek el magyarul!!!
Ki kell mondani a leghatározottabban, hogy az olyan iskola, ahol az anyanyelvet korlátozzák és egy második nyelv olyan pozíciókat kap, mint az anyanyelv, az már nem az eddig garantált magyar tanítási nyelvű iskola, hanem valami torzszülött hibrid – ultranacionalista eltévelygés. Számunkra az anyanyelvi oktatás megmaradásunk alapja, bibliai példázattal mondva: kősziklára emelt épület; Mikolaj úr tervezete: céltudatos likvidáció.
A gömöri nagyapával együtt kell nemet mondanunk rá!
Kassa, 2008. február 2.
Máté László
