Százhetven esztendővel ezelőtt, 1848 júliusának végén magyar vezényszavaktól volt hangos a Kassa belvárosát külvárosaitól elválasztó füves terület, ahol a 9. honvédzászlóalj vörössipkás újoncai ingujjra vetkőzve gyakorlatoztak. A délvidéki „kis háború” kezdeti időszakában ezen csapattest – és másik kilenc honvédzászlóalj – felállítása jelentette a későbbi honvédsereg magvát.
A 9. honvédzászlóalj alakulási helyéül Kassát jelölték ki, ahol május 27-én vette kezdetét a toborzás, amelyhez a császári-királyi Vilmos porosz herceg 34. sorgyalogezred hadfogadóinak öt cigánya húzta a talpalávalót, és június első hetéig 150-en álltak be önként a zászló alá. Június 8-án nevezték ki a 9-esek első parancsnokává őrnagyi rendfokozatban vitalisi Vitalis Sándor őrnagyi címmel nyugalmazott császári-királyi gyalogos századost. Miskolcon, Borsod vármegye székhelyén június 1-jétől várták a beállni szándékozókat, de a borsodi önkéntesek 252 fős csoportja csak június 25-én indult el Kassára, ahová június 30-án Egerből is érkezett 267 hevesi fiú.
A több vármegyére (Abaúj, Borsod, Gömör, Sáros, Szepes, Torna, Ung, Zemplén) kiterjedő toborzás nem a legjobb eredményeket mutatta, ugyanis az „illető szomszéd megyék hatóságai ez eránt kevés rokon szenvet tanusitanak, különösen Sáros és Szepes megyék, úgy ezekben létező királyi városok hatóságai mindekkoráig egyetlen egy egyént sem küldöttek (…)” Kisült, hogy a 34-esek hadfogadó parancsnoka is ellenséges érzülettel viseltetett, mert egy Abaúj vármegyei jelentés is igazolta, hogy túl magasra tette a mércét, ugyanis az onnan küldött 31 legény közül csupán négy főt talált katonai szolgálatra alkalmasnak. Július 29-én ugyanez a császári főhadnagy azzal fordult a hatóságokhoz, hogy a közel 700 fős zászlóalj létszáma „már telve vagyon”, holott a valóságban egy zászlóaljnak 1200 honvédből kellett állnia.
Kezdetben a kassai újoncok polgári ruhában jártak, s csak a kék tábori sapkájuk mutatta honvéd mivoltukat. A zászlóalj képét színesítették a miskolci hadfogadó parancsnokság Borsod, Gömör, Heves és Alsó-Abaúj vármegyei újoncai, akik a kassaiak nem kisebb ámulatára világoskék helyett piros tábori sapkában vonultak be állomáshelyükre. Ebből bonyodalmak is származtak, melyekről a zászlóalj kiváló krónikása, Hoffmann Arnold így számolt be: „Vitalis őrnagy meghagyta a miskolciaknak, hogy a hadügyminiszter által előírt kék sapkával cseréljék fel eddigi fejdíszüket, de ezek bizony ellenzékieskedtek és arra hivatkoztak, hogy ők többen vannak, mint a kassaiak, hogy továbbá a vörös sapkát a Borsod megyei tisztviselők megállapítása folytán viselik és egyúttal fel is kérték a zászlóalj-parancsnokságot arra, hogy a hadügyminiszter elé terjesztené abbéli kérelmöket, mely szerint az egész 9-ik honvédzászlóalj kivételesen nem kék, hanem vörös sipkát hordhasson. Miután Szemere Bertalan, a kormány egyik igen befolyásos tagja és Borsod megye követe, megyéje részéről hasonlóképen meg lett keresve, hogy a kérdéses ügyet a miskolci honvédek kívánsága szerint pártolja, megjelent csakugyan nemsokára a hadügyminiszter erre vonatkozó leirata, mely a vörös sapka viselését azon kikötés mellett engedélyezte, hogy a zászlóalj honvédsége a lázadó rácok elleni harcokban tanúsítandó vitézségével magát ezen kiváltságra érdemessé tegye (…) Ily módon lett a 9-ik zászlóalj vörös-sapkás zászlóaljjá.”
Június havában tovább folytatódott a szervezés, kiválogatták a századok mesterembereit – csizmadiákat, susztereket, ácsokat – miközben a hónap második felétől a századok a Kassa belvárosa és külvárosai között elterülő gyeptérre vonultak ki alaki gyakorlatokra. A legénységet testi alkalmasság szerint osztották be: az 1. és a 6. századba a legmagasabbakat, a közepes testalkatúakat a 2. és az 5., míg a legalacsonyabbakat a 3-4. századokba. A zászlóalj felruházása és felszerelése igen nehezen haladt. Miután Vitalis őrnagy több ízben jelentette – utoljára július 10-én –, hogy „igen sokan fejérruha s lábnemű nélkül vagynak”, megérkeztek és kiosztásra kerültek az ingek. Július derekán pedig a kiszabott atillák, magyar nadrágok, köpenyek és a bakancsoknak való bőr, valamint azok „készítési járulékai”. A kiszabott mundérok elkészíttetése olyan vontatottan haladt, hogy a köpenyeket Debrecenben varratták meg, és azokat útközben vették át, de az atillák kiosztása egyre késett. Októberben Kiss Ernő tábornok, novemberben Vukovich Sebő kormánybiztos sürgette azokat, végül decemberben maga Kossuth intézkedett, hogy a vörössipkások megkapják téli ruházatukat.
„Julius havában kapta meg zászlóaljunk a várva-várt új gyutacsos fegyvert. Leírhatatlan azon öröm, melyet honvédeink a fegyverek átvételekor éreztek – írta Hoffmann Arnold – és minthogy az első szállítmánynyal nem volt lehetséges valamennyi legényt azonnal fölfegyverezni, megtörtént, hogy a fegyvertelenül maradtak az éj leple alatt elemeltek egy-egy puskát, mire a kárvallott következő éjjel hasonló műveletre vállalkozott, olyannyira, hogy kedves vitézeink – akárcsak a gyermek karácsonyi ajándékával – a fegyverrel együtt szálltak ágyba.” Az 5. század parancsnoka, Mejács János százados azonban túljárt az éjjeli szarkák eszén, ugyanis a századához tartozó fegyvereket megjelöltette a Kassán állomásozó, Vilmos főherceg nevét viselő császári-királyi 12/II. sorgyalog zászlóalj egyik puskaművesével – a fegyverek egyik oldalára a század száma, míg a másikra a puska századbeli sorszáma került –, miáltal az elcsórt lőfegyvereket hamar beazonosíthatták és visszaszerezhették. A 6. század katonái gyakorolták elsőként a szuronyrohamot, melyet még akkor sem hagytak abba, amikor a roham beszüntetését jelző dobjelek elhangzottak. Ez a többi század legénységét annyira fellelkesítette, hogy kérelmezték, őket is mihamarabb oktassák ki ezen műveletre.
A zászlóalj július végén kapta meg Mészáros Lázár hadügyér azon parancsát, mely szerint augusztus elején kellett felkészülniük a Délvidékre történő elindulásra. Ekkor érkeztek meg a torniszterek (hátbőröndök), az altisztek kardjai, miközben a legénység aprólékos kéziszereinek beszerzését intézte. Hiányoztak még a tölténytáskák – melyeket végül Temesvárott kaptak meg – és a szuronytokok, ezen a honvédek úgy segítettek, hogy vastag spárgát vetettek át vállaikon, s azokon hordták a szuronyokat. A felszerelési hiányosságok ellenére a 9-esek fegyelme kifogástalan volt: „Egész napon át kiképzéssel elfoglalva lévén, este a nagy sétányon gyűltek össze vitézeink és hol sétálással, hol pedig a politikai események megbeszélésével, vagy dalolással töltötték el az úgyis rövidre mért szabad időt. A dalolás terén tűntek ki leginkább a sárospataki honvédek, kik mint gyakorlott dalosok, a szó legszorosabb értelmében hangadók voltak e téren. A főtisztek az altisztekkel és az intelligensebb legénységbeliekkel a szolgálaton kívül is igen szépen bántak és a zászlóaljnak Kassán léte alatt nem kellett egyetlen nagyobb büntetést sem alkalmazniok.”
Egy lovagias ügy mégis akadt, történt ugyanis, hogy egy ízben az 1. század parancsnoka, pazonyi Elek Ferenc százados fiaival a kassai főőrség előtt vonult el, ahol az ott őrt álló 12/II. sorgyalogzászlóaljbeli baka nem tisztelgett neki. Ezt Elek százados rögvest szóvá tette az őrség parancsnokánál, aki a saját beosztottját vette védelmébe. Heves szóváltásba keveredtek, aminek eredménye lett az a kardpárbaj, amelynek során Elek százados alaposan átszabta az osztrák főhadnagy arcát, maga pedig jelentéktelen karcolással úszta meg.
A 9. honvédzászlóalj augusztus 4-én hajnali 4 órakor sorakozott fel, hogy az „Imához!” vezényszó elhangzását követően dalolva induljon el a Délvidékre, ahol hamarosan átesett a tűzkeresztségen, és a kassai vörössipkások megkezdték nemes versengésüket a szegedi fehértollas 3. honvédzászlóaljjal, amelynek eredményeként dicső haditettek sorát végrehajtva, a kassai vörössipkás zászlóalj honvédeiként vonultak be a magyar hadtörténelembe.
