Az első világháborút követően elszakított területekről elmenekült vagy elűzött tömegekről írt könyvet Trianoni árvák címmel Dékány István filmrendező.
A szerző az MTI-nek elmondta: 2008-2009-ben a szepességi szászokról, a cipszerekről szeretett volna filmet készíteni, amikor a téma szakértője, Illés Zoltán felhívta a figyelmét egy tanulmányra.
A cikk szerint 1918 után a miskolci pályaudvaron sok, a csehszlovák hatóságok által kiutasított vagy menekült ember vagonokban kényszerült élni, köztük nem csupán magyarok, hanem cipszerek is.
A film végül támogatás hiányában nem valósult meg, ugyanakkor Dékány István elkezdte a menekülttéma kutatását: végigjárta Budapesten azokat a helyszíneket, ahol egykor álltak vagy még ma is állnak a menekültek számára épített lakótelepek, olyan embereket keresve, akik érintettek a történetben. Emellett levéltárakban és az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) hírlaptárában – ott 61 újság több évfolyamát végigböngészve – hatalmas információhalmazt gyűjtött össze.
A kutatás eredménye először egy dokumentumfilm lett, a Csonka vágányon, amely a könyv DVD-mellékletében is megtalálható a menekültek nem teljes névsorával együtt.
„Amikor 2014-ben kész lett a film, azzal szembesültem, hogy van egy csomó felhasználható anyagom” – tette hozzá Dékány István, aki akkor határozta el, hogy – életében először – könyvet ír a témáról.
A történészek becslése szerint több mint 400 ezer menekült érkezett a szomszédos országok által elszakított területekről, közülük sok ezren kényszerültek hosszabb-rövidebb időt, akár éveket vagonokban élve eltölteni. Dékány István elmondta: a menekültek, akik közül a legtöbben értelmiségi tisztviselők voltak, alapvetően három hullámban érkeztek a magyar fennhatóság alatt maradt területekre.
Amikor az utódállamok elkezdték kiépíteni saját hatalmi gépezetüket a megszállt területeken, elsőként kiutasították az összes olyan vezető tisztségviselőt – főispánokat, főkapitányokat, bírósági elnököket –, akik korábban a magyar államot képviselték, ők adták a menekültek első hullámát. Az alacsonyabb rangban szolgáló állami alkalmazottaknak, szakembereknek általában felajánlották a maradást, ha hűségesküt tesznek az új államhatalomra. Ezt azonban nagyon sokan megtagadták, így nekik is menniük kellett, ahogy azoknak is, akiknek a felváltására máshonnan hozott emberek az új hatalom – hangsúlyozta.
A trianoni békeszerződésben szerepelt egy úgynevezett optálási jog, amely szerint a más állam fennhatósága alá került emberek meghatározott ideig választhattak, mely ország állampolgáraként akarnak élni.
Ha Magyarországot választották, távozniuk, repatriálniuk kellett szülőföldjükről, ők alkották a menekültek harmadik hullámát – fűzte hozzá Dékány István.
Az optálási jog miatt a menekültek beáramlása a békeszerződés életbe lépése után tovább erősödött. A magyar kormány ezért hamarosan a repatriálás korlátozása mellett döntött arra hivatkozva, hogy a korábban érkezettek közül is rengeteg ember vagonba kényszerült, mert még nincs megoldva a lakhatása, megélhetése.
1920 októberében több mint 16 ezren éltek országszerte kifűthetetlen, teher- vagy állatszállításra épített vagonokban. A beköltözési moratórium és a szükséglakások építésének hatására számuk 1922. júliusra mintegy 2200 főre apadt.
Az utolsó vagonlakó azonban csupán 1927 februárjában tudott kiköltözni a vasúti kocsiból.
Dékány István kiemelte azt is: a magyarok mellett viszonylag sok nem magyar származású ember vállalta a menekültsorsot. „Magyarságvállalásuk” volt az, ami a leginkább megragadta őt könyve írása közben.
A Trianoni árvák a Noran Libro Kiadó gondozásában jelent meg.
