Ebben az évben 175 éve annak, hogy nemzeti imánk, a Himnusz –megzenésített formájában – elindult nemzetegyesítő útján. Himnuszunkat tehát 175 éve énekeljük. Tarics Péter újságíró, író, a Himnusz és a Szózat történetének kutatója az évfordulóra írt történeti és eszmei elemzés-értekezésével tiszteleg nemzeti imánk előtt, melyet folytatásokban közlünk.
***
1841-ben az Akadémia nagygyűlésén Pulszky Ferenc már „nemzeti dallá vált Szózat”-ról beszél, a következő évben Deák Ferenc méltatja hasonlóan ugyanott, Kossuth Lajos pedig vezércikkében többek között így fogalmaz: „…Vörösmarty Szózata máris nemzeti himnusszá vált…”
Vörösmarty Szózata tehát már nemzeti himnuszként szerepel a magyar köztudatban, amikor Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója, 1843. január 26-án, pályázatot ír ki a Szózat megzenésítésére.
A „húsz arany pályadíjt a legjobb népmelódiáért” a bíráló bizottság – melyben Vörösmarty Mihály is helyet foglalt – huszonkét pályamű közül Egressy Béni (újabb) művének ítélte oda. A Szózatot – Egressy dallamával – 1843. május 10-én mutatták be.
Bartay Endre 1844 februárjában újabb pályázatot írt ki – ahogy azt már értekezésemben említettem –, ezúttal Kölcsey Himnuszának megzenésítésére, a pályázatot Erkel Ferenc nyerte meg, a Himnuszt – Erkel zenéjével – 1844. július 2-án mutatták be a nyilvánosságnak. Így most már két díjazott „népmelódiája” vagy nemzeti dala volt a magyarságnak, énekelték is azokat minden lehetséges alkalommal. A Szózat még mindig kissé népszerűbb volt, mint a Himnusz.
A nemzet himnuszának ügye azonban ezzel nem jutott nyugvópontra, hiszen 1844-ben a Kisfaludy Társaság azzal a kéréssel fordult a nádorhoz és a Helytartótanácshoz, hogy „nyilvános intézménnyé minősíttessék”. Ezt a kegyet elnyervén, Toldy Ferenc javaslatára, a Társaság felkérte Vörösmartyt egy „bármely ünnepies alkalomkor énekelhető nemzeti dal…maradandó nemzeti hymnus” megírására. Annak ellenére, hogy Kölcsey Himnusza ekkor már Erkel zenéjével és elindult nemzetegyesítő útján, Vörösmarty eleget tett a kérésnek, és 1844. november 25-én harminc körmöci aranyat vett fel tiszteletdíjként.
A Kisfaludy Társaság és Toldy próbálkozása azonban már labdába sem rúgott, hiszen a közönség, a magyar közvélemény továbbra is a Szózatot tartotta a nemzet himnuszának, azt énekelte a szabadságharc csatáiban, majd az önkényuralom elleni tüntetéseken, s noha 1855-ben, Vörösmarty temetésekor a hatalom elhallgattatta, 1860. április 30-án, Széchenyi István rekviemjén nyolcvanezer ember ajka szólaltatta meg.
1848-ban a forradalmi törvényhozás csak a nemzeti felségjelek, címer és zászló ügyében rendelkezett, hivatalos nemzeti himnuszt nem jelölt ki.
A szabadságharc leverését követően pedig a Gott Erhalte (egykori osztrák császári himnusz) vált kötelezővé, illetve törvényesítették is azt, melyet 1854-ben legfelsőbb császári kézirat nyilvánított kötelezővé.
A következő időszakban a Himnusz népszerűsége megelőzte a Szózatét.
Alig mutatták be Pesten a nyilvánosság előtt a már megzenésített Szózatot, néhány hét múlva a Pozsonyban megnyílt 1843-44-es országgyűlés résztvevői kitörő örömmel hallgatták meg a pozsonyi magyar színkörben az egyik színmű végén, 1843. június 1-jén a színészekből összeállt férfikar előadásában. Az országgyűlési ifjúság is felkapta, és a színészekkel versengve népszerűsítette a Szózat dallamát az országban.
Kolozsváron 1843. december 4-én énekelték először. Még rövidebb idő alatt érkezett meg Pestről Kolozsvárra az Erkel által megzenésített Himnusz. Itt is egy színmű végén énekelték először a színészek 1844. november 27-én.
Fél éven belül a Himnusz és a Szózat szinte teljesen egyenrangú nemzeti dallá vált, valamennyi ünnepségen mindkét művet játszották vagy énekelték.
Szép történelmi pillanat volt 1845. május 16-án, amikor Zsibóról a vak Wesselényi Miklós bárótól Kolozsvárra érkezett Deák Ferenc és Vörösmarty Mihály: az ifjúság hatalmas tömege várta őket fáklyás menettel és zenével, este 10 órakor, szállásuk előtt a Himnuszt és a Szózatot énekelték, majd zenekar kíséretében felcsendült a Rákóczi-induló. Ettől kezdve Erdély magyar színészei és fiataljai voltak egy ideig a Himnusz és a Szózat legfőbb terjesztői.
Az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc leverését követően először a Rákóczi-indulót tiltották be. Erkel Ferenc ezért a pesti Nemzeti Színház színpadán 1850-ben három alkalommal (március 26-án, augusztus 20-án és december 23-án) az egész kórussal és zenekarral vakmerően előadta a Himnuszt. Ezek után 1855-ig betiltották a Himnuszt. A három nagy dalt – Himnusz, Szózat, Rákóczi-induló – azonban végleg eltiporni nem lehetett többé, olyan hatása volt a magyar közvéleményre, s olyan intenzitással élt a magyar szívekben. A kolozsvári Nemzeti Színházban 1855. december 22-én a Vörösmarty-emlékesten a Szózatot nagy vegyes karral adták elő a Szózatot, és az emlékestet a Himnusszal fejezték be, zenekari kísérettel. Ezzel a Himnusz és a Szózat fokozatosan visszatért a magyar közéletbe, nemzeti ünnepeinkbe, emlékestjeinkbe.
Amikor 1859 nyarán a Habsburg Birodalom elvesztette Lombardiát, Magyarországon az elnyomatás első hulláma összeomlott, ennek következtében mindenhol újra felszínre került a Szózat, a Himnusz és a Rákóczi-induló: utcán, fáklyás felvonulásokon, ünnepségeken, emlékesteken, tüntetéseken.
1861-ben az országgyűlést hatalmi erőszakkal feloszlatták, és a Himnuszt, a Szózatot, valamint a Rákóczi-indulót ismét bujdosásra kárhoztatták. Ismét Erkel Ferenc bátorsága kellett ahhoz, hogy a pesti Nemzeti Színház egész – a budai Népszínház tagjaival kiegészült – személyzetével, a színház fennállásának 25. évfordulóján, a legnagyobb nyilvánosság előtt előadja a Himnuszt, 1862. augusztus 22-én.
A népi használat még lecsiszolta a Himnusz első zenei megfogalmazásának néhány pontozott, verbunkos jellegű fordulatát, és Erkel azonosította magát e módosításban a néppel: időskori kórus-feldolgozásában már ezt a változatot hagyta az utókorra.
Azóta a két mű – a Himnusz és a Szózat – háborítatlanul él a történelmi Magyarország egész területén, kisebb-nagyobb politikai megpróbáltatásokat átvészelve. Emlékestjeinken, ünnepségeinken, fontosabb kulturális és közéleti eseményeinken a Himnuszt és a Szózatot egyaránt játsszuk vagy énekeljük az egész Kárpát-medencében.
Epilógus
Kölcsey Ferenc a magyar nemzet szószólójaként szerepel a Himnuszban, aki a magyarság egész történelmi múltját képviseli Isten és a világ előtt. A költőt alkatának több alapvonása, valamint a külső körülmények predesztinálták arra, hogy a Himnuszban a föld és az ég határán, közbenjáróként engesztelve szólaljon meg.
Nemzeti imánk olyasvalakit kívánt, akinek jussa van földhöz és éghez egyaránt, aki írástudó és törvényt ismerő, a rábeszéléshez ösztönös vagy tanult kommunikációs képességgel rendelkezik, a jogi előírásokban otthonosan mozog és a transzcendens ismeretekre is részleteiben szert tett. Kölcseyben a magyar nép ilyen egyéniséget talált meg.
Vallási és hazafias érzelmeinek összeolvadását tapasztaljuk a Himnuszban is, egyidejűleg azt is felismerjük nemzeti imánkban, hogy miként siet segítségére a jogászi képzettsége az összeforrt vallási és hazafias érzületnek: maga a Himnusz ezért vált szakszerű retorikával kimunkált védőbeszéddé Isten előtt. Ez (is) Kölcsey zsenialitását bizonyítja. (Katona Józsefnél látunk hasonló jogászi retorikát a Bánk bán című magyar nemzeti dráma végső szakaszaiban.)
A Himnusz kései történetéhez tartozik, hogy – miután több mint száz éven át élt nemzeti imádságként, később hivatalos állami himnuszként – 1949-ben veszélybe került fennmaradása.
Az akkori kormányzat, jelképeiben is szakítani akarván a múlttal, az új államformához új címert és új himnuszt kívánt. Hiteles tanúvallomások bizonyítják, hogy az utóbbi komponálására Rákosi Mátyás Kodály Zoltánt kérte fel – szövegírója Illyés Gyula lett volna. A történelmi távlatokban és teljes magyar nemzetben gondolkodó – akkor már nagyon komoly nemzetközi hírnévnek örvendő – Kodály határozottan visszautasította a felszólítást. „Jó a régi.” – válaszolta a megbízási kísérletre. Nem csekély bátorság kellett akkor az ilyen visszautasításhoz: rajta kívül nem sokan merték volna megtenni. Végül – ami a Himnuszt illeti – a kormányzat hátrált meg: maradt a „régi”.
Más nemzetek himnusza az uralkodó számára kért boldogulást, mint a God save The King, vagy bosszúdal, mint a Marseillaise. S nagyon kevés az igazán himnikus himnusz a világban. A magyar Himnusz egészen más – szövegében, mondanivalójában és zenéjében egyaránt. Ima és erkölcsi szózat, történeti önvizsgálat és a senkire sem sérelmes magyar nemzeti remény szavai jellemzik nemzeti imánkat.
Amikor a magyar kultúra napját ünnepeljük, nem kőbe vésett képet, nem emlékművet, nem évfordulót, nem élettelen dolgot ünnepelünk, hanem az élő entitást.
Az élő és gazdag, hatékonyan működő egyetemes magyar kultúránkat ünnepeljük. A Himnuszunkat ünnepeljük. S ahogyan a magyar kultúra él és lezárhatatlan, ugyanúgy kell tekintenünk minden értékre, minden elemére, így természetszerűen Kölcsey Himnuszára is. E mű él és nyitott. A Szózattal együtt. E műveket – ahogyan az egyetemes magyar kultúrát – együtt alakítjuk, együtt éljük. A Himnusz – ahogyan a magyar kultúra egésze – mi magunk vagyunk.
A magyar Himnuszt nemcsak a protokoll szerint kell állva hallgatni és énekelni, hanem magyar szívünk szeretete által is. Szeressük és véssük a szívünkbe, lelkünkbe – kellő tisztelettel, méltósággal és nagyrabecsüléssel – nemzeti imánkat, a Himnuszt! És a Szózatot.
