Vannak írók, akikről keveset írtak le, s keveset tudunk róluk – ezek az úgynevezett „többiek”, a „kis írók”. Holott köztük sem kell sokáig keresgélni, amíg több gyöngyszemre akadunk, csak éppen a „nagyok” árnyékában bújnak meg. Ilyen Környei Elek, a költő, publicista, az úgynevezett szlovákiai magyar irodalom egyik elfelejtett tagja.
Selmecbányán született 1905-ben, amikor voltak ott még magyarok – ma már ki tudja, akadnak-e. Környei kisebbségi magyarként Szlovákiában tevékenykedett, Komáromban, Pozsonyban, szervezte az irodalmi életet, majd 1945 után, mint oly sok magyar, Budapestre került. És eltűnt a látóhatárunkról. Én sem tudnék róla, ha nem kerül kezembe egy vékonyka kis könyve, amely viszontagságos időkről számol be, és Környei emberi nagyságát hirdeti.
Ez a könyvecske – Isten hegedűje – a második világháború idején, tulajdonképpen még annak elején jelent meg, amikor a legnagyobb szörnyűségek még nem történtek meg, s naplószerűen követi az eseményeket gondolataival. Alcíme (Jegyzetek Európa válságos napjaiban) egyértelműen kifejezi, miről szól.
A könyvet a Litera könyvnyomda és kiadóvállalat adta ki Pozsonyban 1941-ben (az impresszum szerint a könyvnyomtatás feltalálásának ötszázadik esztendejében, ami inkább általános dátum, hiszen Gutenberg első Bibliája 1455-ben készült el). Meglepően éles háborúellenes mondanivalója szinte meghökkenti az embert: ilyen hogyan jelenhetett akkor meg? Akkor, amikor a náci masinéria még győztesen menetelt.
Környei a bizonyíték, hogy mindig voltak éleslátó emberek, az idő pedig (sajnos) őt igazolta. A könyv írója művelt keresztény ember, akinek szent a művészet, az emberség, a keresztényi Európa. Már a könyv mottója is erről szól: a rég elfelejtett író az égieket ostromolva ad hangot vágyának egy dermesztő időben, amely mára oly türelmetlenül aktuális lett. Így szól: „… tudom csalhatatlanul, hogy Isten mégis csak ifjú szívek útján szólaltatja meg egyszer hegedűjét és az ifjúság lesz Isten hangszere, hogy eljátssza azon egy tiszta jövő szimfóniáját.”
Micsoda bizalom éltette Környeit? Vagy csak a puszta hit, a remény szólalt meg általa? Ne feledjük: tombol a háború, az ifjú szívek a harctéren véreznek el, hegedű helyett ágyú szól. Közben pedig a politikusok félrebeszélnek, dúl a propaganda. Ezzel szemben – sajátos az ellentét! – Környei békével kezdi. De micsoda békével! 1918 novemberében, írja, örömmámorban úszik London, mert vége a háborúnak. S mi volt akkor mifelénk?
Amit Környei még nem tudhatott: jóval később, 1945-ben a II. világháború végén is „örömmámor” tört ki – de az is milyen volt? Vége lett egy nagy világégésnek, de hányan nem élték túl? És egy másik diktatúra az előbbit váltotta – mennyi ok ez az örömre? Sajnos tudjuk – az ifjúság még talán nem, de előbb-utóbb majd észreveszi az is, – hogy háborút nemcsak tankokkal lehet vezetni, de késekkel, szavakkal is. És pénzzel.
1939 decemberében a jóakarat jut Környei eszébe, s példálózik egy első világháborús esettel, amikor előfordult, hogy szünetelt a gyűlölet: akadt akkor néhány gavalléros eset. Ma? Karácsony jelent-e még valami mást is az üzleten kívül? Pedig volna valami, ami abszolút érték: a szellem. Amit nem lehet semmi fegyverrel elpusztítani – Környei legalább 1940 januárjában még azt hiszi.
Nem tudta, hogy nem kell ahhoz semmi fegyver, mert mi magunk kezdjük ki éltető szellemiségünket, belülről bomlasztjuk, mivel a szellem alapeleme a hit, az pedig fölösleges gát, útban álló akadály. Mert Európa ma már nem kíván hinni, kész megtagadni keresztényi mivoltát. A német statisztikusok szerint, ha marad a mostani tendencia, a németországi hívők száma néhány éven belül megfeleződik. Mihez kezdünk akkor azzal a hitetlenséggel? Ne értsük félre: nem bármilyen hitet, hanem az Istenhitet bomlasztják, ezzel szemben a pénzhitet egyre fontosabbnak tartják – hogy a szellem birodalmát „békésen” átvehesse a tőke birodalma.
Ha úgy gondolja valaki, ez akkor, 1940 húsvétja idején, még nem volt ennyire egyértelmű, akkor olvassunk bele Környei szövegébe: „… csak sírásók tudnak lenni, ölni, temetni jöttek. Ezért van az, hogy az emberek mintha még a maguk életét is kereszten akarnák látni, mert mindent megfeszítenek. Békét akarnak, de nem tudnak hinni a békében, ha nem építenek tankokat és nem gyártanak bombákat. Élni akarnak, de boldogtalanok, ha nem tudnak gyilkolni. Szeretni akarnak, de unalmas az életük, ha nem tudnak gyűlölni. Kenyeret, munkát akarnak, házakat, városokat akarnak építeni, hogy aztán azokat bombázhassák. Örülni szeretnének, de mintha még az örömet is legszívesebben keresztre feszítenék.” Ne feledjük, ez nem a mai viszonyokról szól: a könyvecske 1941-ben jelent meg. Rettenetes vád az!
Környei fölidézi Máriát, aki tudja, hogy fia halálának megváltás a tétje. De az anya könnyeit mi állíthatná meg? Az éppen dúló háborúba is anyák kísérik fiaikat, azzal a reménnyel, hogy ezután már szebb világ lesz. De miféle remény ez?
Keresztényeknél a hősi halál nem igazán vigasz, sokkal inkább értelmetlen, mint Adynál az Új arató énekben: „Keresztet mért vállaltam ezekért?”. Megrázóan kétségbeejtő a kérdés. Ilyenkor fordulunk apánkhoz, mert ő az öreg bölcs: tudja-e értelmezni a jelent a múlt tapasztalataival? Pedig aligha: a mi gondunk ez, a választ nekünk kell megadni.
S a vádak nem csitulnak. Környei az első nyomtatott könyvet említi – de ma a Biblia helyett az emberek egyetlen érve igazuk bizonyítására a bomba. Shakespeare népe Goethe városát bombázza. Ezt írja 1940-ben! Merész volt, vagy „csak” bolond? Enyhet keres, s talál a zenében a háború valósága ellen, meg a gótikában, amely a belső rendet, a törvényszerűséget testesíti meg, a reményt.
És aztán a harangok, újabb szimbólum és apropó, hogy nem harangok konganak, hanem ágyúk dörögnek, miközben újra-újra a szlovákiai magyarokra gondol, aggódik értük, s rajtuk keresztül egész Európáért. Ilyenkor – 1940 októberében vagyunk – csak az erdőben honol a béke – az erdő itt a béke, a pozitív gondolkodás szimbóluma. „A bombák egyetlen argumentummá vált korában mélységesen sajnálom az emberiséget és tudom, még megkönnyezni sem érünk rá” – írja Környei.
Pedig ha tudta volna, miképp fog ez beteljesülni: mi már nem is tudjuk, hogy könnyezni kéne, hiszen tapsolunk a kivégzésünknek. 1940-ben halottak napján a bombák a sírokat is földúlják: így veszti értelmét az „adj Uram örök békességet” kívánsága. Sokkal inkább nem az élők emlékeznek a halottakra, inkább a halottak emlékeztetik az élőket. „De az Isten csak hallgat…” Azóta pedig újra hallgat, mert megsüketültünk.
Úgy véli Környei, az európai kultúrát mindenek ellenére nem lehet bombákkal elpusztítani, miként az antik kultúra sem pusztult el az évszázados háborúskodások során. S idézi Michelangelo Piétáját – akkor annak még nem esett baja. Csakhogy azóta Európa meghasonlott. Környei az európai háborúról írt, ahol nem két különböző kultúra állt egymással szemben, hanem két – egymásra egyébként eléggé hasonló – politikai rendszer. Mi változott azóta? Az, hogy napjainkban ezt eltérő hagyományok konfrontációja és vallási ellentét is tetézi, ennek nevében ősi kulturális értékeket törnek-zúznak, valamint embereket gázolnak halálra, robbantanak föl és késelnek meg.
Mi a kiút? Mi a remény? Könyve írásakor a II. világháború úgy igazán még el sem kezdődött, a nagy rettenet csak ezután következett. Környei szeme előtt akkor jellemzően keresztényi európai megoldás lebegett. A templomok „falába belekeverték az emberek könnyeit, vérüket” – írja, Isten ölében találkozhatunk, föltéve, ha áhító tekintettel nézünk Istenre.
Ez a vigasz a háborúban, s tulajdonképpen minden válsághelyzetben. E háborúban „az emberiség úgy álmodik ma, mint a gyermek a karácsonyfáról. A mi álmunk karácsonyfája, hogy legyen béke, béke már…” – utal Babits Húsvét előtt című versére. De miről álmodik ma a fiatalság? Isten hegedűje hogyan szólal meg, amikor egy új isten – az anyagiasság és a tőke üdvözítését, glorifikálását hirdetik?
Manapság már nem is álmodunk a karácsonyfáról, ősi szellemiségünk e szimbólumáról, hanem a bőséges ajándékokról, amit alatta találunk.
Hol maradt a szellem, amelyben Környei még bízott?
