A 19. századot szinte teljesen átívelte a kossuthi életút (1802-1894), de ennek csak a kevésbé ismert második felével, főként az 1867 utáni évtizedekkel foglalkozott a VERITAS Történetkutató Intézet, a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Történelmi Társulat által rendezett konferencia.
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc vezéralakja hosszú emigrációjának utolsó évtizedeit 1861-től Itáliában élte le. Az észak-olasz város, Torino nevét Kossuthtal kapcsolatban mindig Turinként emlegetjük, hiszen nemzedékek emlékezete őrizte és örökítette tovább a „turini remete” alakját. Ami a remeteséget illeti, Kossuth nagyon is élénk kapcsolatot tartott fenn a világgal. Óriási levelezése, emlékiratainak több kötete bőséges forrást kínálnak a történészeknek, bármilyen szempontból is vizsgálják az életművet.
Erről szólt Varga Benedek, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója is köszöntőjében, utalva arra, hogy önmagában egy teljes kutatási terület lehetne az is, hogy mikor, melyik korszak mit gondolt Kossuthról, azaz mit gondolt saját múltjáról és saját jövőjéről. Egy tényt tartott fontosnak kiemelni: a 19. században a modern állam megszületése szimbiózisban van a modern nemzeteszmével, s ez utóbbi sorsközösséget is feltételez, amelynek van közös célja. Ezt az egységet talán senki sem látta olyan pontosan, mint Kossuth.
A konferencia vendégei között Boross Péter volt miniszterelnök (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
Hasonló gondolatokkal nyitotta meg Csorba László, az ELTE tanára az első szekció elnökeként az előadások sorát. Arra emlékeztetett, hogy Kossuth, amikor állandó figyelemmel követte az itthoni eseményeket, elvi kérdéseket fogalmazott meg, újragondolva az új politikai körülmények között haza és haladás, nemzeti ébredés és polgári reformok viszonyát. Ehhez felhasználta azt az ellentétet, amely a kiegyezés párt és a Kossuth-kultuszt ápolók között feszült.
A bonyolult hazai pártviszonyokra világított rá Kovács Emőke történész, az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő szakmai vezetőjének előadása is Kossuth és régi barátja, Irányi Dániel kapcsolatát elemezve. A toporci születésű, Eperjesen jogot végzett „márciusi ifjú”, 1849-ben a Felvidék egyik kormánybiztosa, emigrációs éveit Párizsban töltötte újságíróként. Az 1867-es kiegyezést követően számosan térnek haza az emigrációból, Irányi is közéjük tartozik.
„Mindinkább úgy rémlik előttem, hogy nem lennék fölösleges odahaza…” – írja Kossuthnak, aki Irányi esetében nem ítéli el ezt a lépést, mert azt várja tőle, mint az itthoni maroknyi 48-as, szélsőbal csoport vezetőjétől, hogy szövetkezzék a balközép párttal, és együtt döntsék meg a rendszert. Levelezésükből kibontakozik az ellentét Kossuth elképzelései és a hazai realitások között, amely úgy foglalható össze, hogy „aki hazamegyen, lemond a 49-es zászlóról” – vallja Kossuth, míg Irányi úgy gondolja: „Idebenn többet tehetek a közügyekben, mint amennyit tehetnék még odakünn.”
Varga Benedek köszönti a konferenciát (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
Míg a 49-es álláspontjától a változó időkben nem tért el Kossuth, nemzetiségi kérdésben Saulusból Paulus lett – erre utalt címében is Nagy Noémi, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem adjunktusának előadása. Kossuth a szabadságharcig a francia példát követve a nemzetállam és a magyar államnyelv kizárólagosságának híve.
Az emigrációs évtizedek alatt több alkotmánytervet is kidolgozott, legismertebb a Dunai Konföderációról szóló, ezekben a többség nyelvét, mint államnyelvet változatlanul szükségesnek tartja, de a községekben, megyékben a többség határoz a helyi hivatalos nyelvről, a parlamentben pedig minden képviselő az országban dívó nyelvek bármelyikét használhatja, a törvényeket pedig minden nyelven közzé kell tenni.
Látja a magyar nyelvet fenyegető veszélyeket is, ezt bizonyítja 1877-ben folytatott levelezése a Mezőség visszamagyarosításáról. György Aladárnak, Hermann Ottónak és Szathmáry Györgynek a partiumi iskoláztatás, a gazdaság és az anyák szerepének fontosságát hangsúlyozza. Gyáralapítást, a családalapítóknak házhelyek biztosítását, és a telepre magyar tanító alkalmazását javasolja. 1882-ben Mocsáry Lajosnak írt leveléből azt tűnik ki, hogy a nemzetiségi kérdést nem látja megoldhatónak sem belügyi intézkedéssel, sem engedményekkel.
Nagy Noémi (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
Külpolitikai kérdésekkel is rendszeresen foglalkozik a „turini remete”. Ligeti Dávid, a VERITAS tudományos munkatársa szelíd iróniával jegyzi meg, hogy a történészek szerencséjére Kossuth grafomán volt, ezért jól lehet követni nézeteinek változását, de azt is, hogy befolyása hogyan gyengül a hazai közéletre. Hiába a hatásos Kasszandra-levél a kiegyezés ellen, itthon már új nemzedék lép színre. Ligeti előadása Kossuthnak a Balkánnal kapcsolatos álláspontját elemezte, azt, hogyan látja az orosz befolyás növekedését, a pánszlávizmus veszélyét, amely az osztrák hatalmat is elsöpri, de Magyarország halála is lesz. Ezért a törökkel való szövetséget javasolja.
A konferencia két előadása foglalkozott Kossuthnak a hajdani nagy ellenfeleiről szóló írásaival. Csorba László arra mutatott rá, hogy Kossuth látva az általa egykor „a legnagyobb magyar”-nak nevezett Széchenyi-kultuszt, nem emlegette a tőle kapott sértéseket, bár sosem felejtette el azokat. Leveleiben ő is méltatta a nemzet nagy halottjának érdemeit, hangsúlyozva azokat, amelyekkel saját nézeteit tudta alátámasztani. Jósika Miklóst azonban figyelmeztette, hogy Széchenyi dicsőítése ne tűnjék a 49-es eszmék megtagadásának.
Az élőkkel szemben kevésbé vagyunk méltányosak – jegyezte meg Hermann Róbert, a VERITAS kutatócsoport vezetője, a Magyar Történelmi Társulat elnöke, aki Kossuthnak Görgeiről szóló kiadatlan vitairatáról tartott előadást. Görgei 1849 őszén kezdi el megírni az emlékiratait, amely 1852-ben Lipcsében jelenik meg németül, majd Londonban és New Yorkban angolul, Torinóban pedig olaszul.
Kossuth politikájának a vezércsillagai (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
A magyar szabadságharc szereplői közül az ő emlékirata kapja a legnagyobb nyilvánosságot. Kossuth 1849. szeptember 12-én írta meg híres vidini levelét, amelyben árulónak nevezte Görgeit, s ezzel hosszú évtizedekre meghatározta a szabadságharc vezető tábornokáról kialakult igaztalan képet. 1880-tól jelennek meg Kossuth Irataim az emigráczióból, kötetei, melyek fő célja a Deák Ferenc politikájával szembeni alternatíva felmutatása. Görgeiről is többször ír benne, de cáfolja, hogy pénzért árulta volna a hazát, hatalomvágyát okolja és kétségbe vonja erkölcsi integritását. Görgei beszáll a vitába, Kossuthot is erre biztatják barátai. Hozzá is kezd egy nagyobb értekezéshez, érezhető, hogy küzd az anyaggal, mely nincs befejezve.
1879-ben hosszú képviselőházi viták után született meg a magyar állampolgárság átfogó rendezéséről szóló törvény, amelyet Ferenc József szentesített. Lajtai László, a VERITAS tudományos munkatársa alapos elemzést adott a törvény szükségességéről, amely azonban Kossuth magyar állampolgárságának elvesztéséhez vezetett. A törvény ugyanis kimondja, hogy azon magyar állampolgár, ki a magyar kormány vagy osztrák–magyar közös miniszterek megbízása nélkül tíz évig megszakítás nélkül a magyar korona területének határain kívül tartózkodik, elveszti magyar állampolgárságát. A törvény nem vonatkozott azokra, akik valamelyik osztrák-magyar konzulátuson tartózkodási engedélyt kérnek. Ezt Kossuth nem tette meg, mert mint hívének, Helfy Ignácnak írta: „ez annyit tenne, mint magamat osztrák–magyarnak vallani, ami soha életemben nem voltam, nem vagyok és soha nem is leszek semmi feltétel alatt, semmi áron”.
Kossuth Lajos 1894. március 20-án bekövetkezett haláláról, temetéséről rengeteg fénykép, leírás maradt fenn, a hazahozatal és búcsúztatás politikai hátteréről is hangzott el előadás. Marinovich Endre, a VERITAS főigazgató-helyettese, aki köszönetet mondott a Magyar Nemzeti Múzeumnak a konferencia helyszínéért, utalt arra, hogy 2016-ban Ferenc József halálának 100. évfordulóján is itt tartották a konferenciát. Hozzátette, hogy a 19. század második felének két meghatározó személyiségéről van szó, akiknek utolsó – jelképes – találkozását Lyka Károly művészettörténész jegyezte fel, aki fiatal tudósítóként volt jelen 1894 nagypéntekén Torinóban.
A kiegyezés ellenfele (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
„A Kormányzó holttestét különvonat vitte haza, ennek én is utasa lettem. Az első kocsiba helyezték a koporsót…A többi kocsi megtelt magyarokkal. …a különvonat csak éjfélkor futott be a milánói pályaudvarra. Ebben nem volt semmi világítás, de a sötétben mégis észrevehető volt egy csoport: feketébe öltözött cilinderes férfiak, akik hatalmas babérkoszorúval közeledtek. A milánói szabadkőművesek voltak, akik némán intettek búcsút nagy társuknak.
Reggelről fogva minden állomáson, a legkisebben is, vörösinges vén garibaldisták sorakoztak, hol ketten-hárman, hol sokan, aszerint, hogy hányan maradtak meg az olasz szabadságharcból. Feszes állásban tisztelegtek, s meghajtották tépett zászlójukat a kormányzó kocsija előtt.
Egyszer nyílt pályán hirtelenül megállt a vonatunk. Nem tudtuk, miért. Jó messze csillogott a napfényben egy sínpár, amely a mienket keresztezte. Nemsokára rövid vonat robogott azon, és eltűnt a messzeségben. Megtudtuk, hogy Ferenc Józsefet vitte Abbáziába tanácskozni Vilmos császárral és az olasz királlyal, a Hármas Szövetség uralkodóival. A holt kormányzó és a császár így találkozott utoljára.”
Képek a konferenciájáról: https://www.veritasintezet.hu/hu/esemenytar/2802-kossuth-emlekkonferencia
