Az egyik Kassán járt csoport itt felejtette szlovákiai útikönyvét az egyik múzeumban. Mielőtt visszajuttattam jogos tulajdonosához, belenéztem, mit is írnak erről az országról és annak történelméről. Meglehetősen botrányos dolgokat. De haladjunk sorjában!
A Cartographia kiadóvállal útikönyvsorozatának Szlovákia című félresikerült darabját Horváth Tibor írta. Elsőként a térképekre voltam kíváncsi, hiszen a kiadóvállalat neve erre hívja föl a figyelmet. A borító belső és utolsó előtti oldalán Szlovákia térképe két részben található. A helynevek nincsenek feltüntetve magyarul, a földrajzi nevek viszont zömmel tükörfordítások. Kivéve a folyóneveket. Hogy miért ilyen vegyes „felvágottra” sikerült, nem értjük. A 66-67. oldalon található térkép azt hirdeti, hogy ez Szlovákia nyugati része, miközben Közép-Szlovákia is rajta van. Ilyeneket olvasunk a kötetben: „Dél- és Kelet-Szlovákia (a zahorei, Duna menti és kelet-szlovákiai síkság)” (6.). Itt nyilván Záhorie-ra gondolt a szerző. Ennek a területnek magyar neve Hegyhát. A másik két fogalom sem egyezik magyar földrajzi elnevezésekkel. A Kisalföld, vagy Kis Magyar Alföld része a Csallóköz és nem Duna menti síkság, mely mintegy 60 km hosszú és 10-15 km széles terület Kiskunlacháza és Szakmár között az 51. sz. főközlekedési út, valamint a Duna-völgyi csatorna által közrezárt területen. A kelet-szlovákiai síkság viszont a Nagy Magyar Alföld északi része, mely nagyjából Bodrogköz északi részét jelenti. Szlovák Érchegységről is olvasunk (6., 37.) Szepes-gömöri Érchegység helyett és Szlovák Paradicsomról (6., 10., 38., 108.) meg Szlovák-karsztról (6., 93.). A Felvidéki Paradicsom, ill. Gömör-tornai Karszt kifejezést ugyanúgy ignorálja mint a tájegység eredeti magyar elnevezéseit is (108). Így szlovákosítanak a magyarországi könyvek. Megköszönjük ezt az agymosást?
„A Kassától északra fekvő városok (Sáros és Szepes megye)…” (16.) Sáros Kassától északra fekszik, de Szepes inkább északnyugatra.
Szerzőnk a földrajzi fogalmakkal hadilábon áll. Felső-Magyarországot azonosnak hiszi a Felvidékkel (11.) Majd ebben a hibás értelemben használja más alkalommal is (16., 17.), miközben egy alkalommal helyesen mond Észak-Magyarországot (14.). Önellentmondásba keveredik, amikor alsó-magyarországi bányavárosokról (Selmecbánya, Körmöcbánya, Bakabánya, Libetbánya) és felső-magyarországiakról (Gölnicbánya, Szomolnok, Rudabánya, Jászó, Telkibánya, Rozsnyó, Igló) beszél (14.). Nem tisztázza a fogalmakat és a félretájékoztatott, elbizonytalanított olvasó nem tud mit kezdeni ezekkel az információkkal. Felső-Magyarország alatt egykor az ország keleti, Alsó-Magyarországon a királyság nyugati felét értették. Később ezek a fogalmak a töröktől el nem foglalt területekre szűkültek, majd a 19. sz. folyamán elhomályosultak. De azért nem annyira, hogy nem tudhatnánk egykori kiterjedésükről.
A nemzeti parkok között említi a Poloninyt (10. o.), mely kiterjed Lengyelországra és Ukrajnára is. Ezt viszont magyarul Beszkidek Nemzeti Parknak hívjuk.
A Bevezetésben azt olvassuk, hogy „Szlovákiát járva, lépten-nyomon az ősi szláv-morva birodalom feltárt emlékeibe is ütközünk. Árpád-házi királyaink a szláv várak és erődítések helyén építették ki az uralkodás szimbólumait – erődítményeiket, palotáikat és templomaikat.” (5.) Kösz! A későbbiekben az ősi szláv-morva emlékekről egy szó sem esik. Vajon miért? A várak, erődítmények és egyéb épületek csak uralkodói szimbólumok lettek volna? Nem gyakorlati okokból építették őket? A szerző „Cirill és Metód e területen is végzett munkásságáról.” (8. o.) vél tudni. Erről a későbbiekben megintcsak többet nem hallunk, ami természetes, hiszen a keleti rítusú szertartás a felvidéki szlávok körében nem terjedt el, ennek semmi nyoma nem mutatható ki. Egyszerűen azért, mert Szent István idejében vették föl a keresztyénséget. Habár a szlovák történészek vehemensen elutasítják, de Cirill és Metód – Szirmium püspöke -, több mint valószínű, hogy ezen a területen nem járt, ahogy Pribina sem székelt Zalavárott. „Pribinát… Nyitráról elűzték… és népe Zala vidékére vándorolt.” (11.) Inkább a mai Ausztria területére.
„Körmöcbánya melletti Kraluhe-magaslaton [!] van Európa geográfiai középpontja” (6.) Mi úgy tudjuk, hogy 1887-ben az Osztrák-Magyar Monarchia Térképészeti Intézete határozta meg Európa közepét. Ez az obeliszkkel megjelölt hely Kárpátalján, a Tisza partján, Aknaszlatina és Rahó között Terebesfehérpatak határában van. De a lengyel Piatek és Tállya is azt állítja, Európa mértani közepén áll. Ennek a Körmöcbánya melletti Krahulenak a neve magyarul Kékellő, amely mellett található az a magaslat, ahol egy Keresztelő Szent Jánosnak szentelt templom áll, melyet a környező falvak közösen építettek (Kékellő, Kunosvágása, Hegybánya, Alsó- és Felsőturcsek), mindegyik településtől nagyjából egyforma távolságra. A hagyomány szerint arra a helyre, ahol Európa közepe található.
„A magyar nemzetiségű lakosok zömében a magyar határvidéken…, a Duna-síkság táján, valamint Kassa körzetében élnek.” (8.) A magyarokról ezután már alig hallunk valamit. Viszont azok zöme a Csallóközben él, valamint a Bodrogközben. A Kassa körzete meglehetősen homályos és rugalmas elnevezés, így használhatatlan.
„Németek a Szepesség vidékén, a korábban csaknem kizárólagos lakóterületükön találhatók, ruszinok és rutének Kelet-Szlovákia lakói között”’ élnek. (8. o.) Ez is ellentmond a tényeknek. A németek minden nagyobb városban, főleg a bányavárosokban éltek, de több régióban tartották magukat 1945-ig, kitelepülésük – melyről egy szó sem esik a könyvben – tett lényegében pontot több évszázados felvidéki létezésükre. „Az ide települt és telepített németség a protestantizmus eszméit hozta Szlovákia földjére….” (8. o.) Hol volt még Szlovákia akkor, amikor a protestantizmus eszméi idáig jutottak 1530 táján? A németek jóval korábban települtek be, mint ahogy a protestantizmus eszméi megfogalmazódtak. Mivel a városok fiaikat külföldön iskoláztatták, sok esetben német egyetemeken, azok megismerkedtek Luther, majd Kálvin tanaival és azokat magukkal hozták. Arról szó sem lehet, hogy „tovább élő huszita eszmék”-ről (9. o.) ábrándozzunk. A szerzőnek több esetben akadnak kronológiai problémái.
Az előző bekezdés elején idézett mondat második felében a szerző ruszinokat és ruténeket emleget, holott ez a megnevezés ugyanazt a népességet jelöli. At ő sorsukról sem tudunk meg semmit. De ha a németek a Szepességben éltek szinte kizárólagosan, akkor hogyan lehetséges, hogy ott „cseh és lengyel művészek értő keze munkája is fellelhető.” (14.) A németeké, magyaroké nem? Lőcsei Pál mester úgy látszik nem létezett, mégha Lőcsén teret neveztek el róla (113.).
Újabb kronológiai kérdés. Az első világháború kitöréséről van szó a következőkben. „A mi szempontunkból igen fontos, hogy Szerbia volt a megtámadott fél, tehát szláv, a szlovákkal testvérállam.” (33.) Milyen testvérállama volt a szlovákoknak 1914-ben?
„Spišská Sobota (Szepesszombat) már Poprád járás területén van.” (112.) A valóság az, hogy ezt a gyönyörűen helyreállított városkát 1945-ben csatolták Poprádhoz és német lakosságát deportálták.
A történelmi áttekintésben vajmi keveset tudhatunk meg a Felvidék történetéről. Azt olvassuk, hogy az „1241-42-ben pusztító tatárdúlás a Felvidéket a harcoktól ugyan megkímélte, de a katonai ügyekben járatlan IV. Béla muhi csatavesztése nagy vérveszteséget jelentett az ország északi részének is.” (12.) Elkerülte a harc, de valamilyen rejtélyes módon mégiscsak vérveszteséget okozott. Vajon akkor a szepesiek miért menekültek a Lapis refugii-ra, a Menedékkőre? A tények és a költő is cáfolja Horváth felemás megállapítását: „Midőn honunkra rontva a tatár,/ Határban gyilkolt és égetett:/ Vidéke megrémült lakóinak/ E rejtett zárda nyujta menhelyet,/ S innen vevé nevét.” (Tompa Mihály: Memedékkő) Szekeresfalva lakosai is akkor menekültek a Szepesség rengetegeibe, s mire visszatértek, a Szepsi nevet vette föl újjáépített településük, jelezve a területet, ahonnan érkeztek.
A tározók megnevezése sem nyerte el tetszésünket. Nagy-Domašaról, Liptovská Maráról (37.) olvasunk Nagydomásai és Liptószentmáriai Tározó helyett.
Megintcsak értetlenül állunk meg, ha a szerző Nyugat-Szlovákia területére teszi Selmecbányát (zárójelben van magyarul a város magyar neve). (55.) Pedig a zárójelek börtönre emlékeztetnek. Büntetni kell a magyar elnevezést!? Banská Belá (Bélabánya) (57.), Kremnica (Körmöcbánya) (69.), Levice (Léva) – szlovák neve nőstényoroszlánokat jelent (70.), Martin (Turócszentmárton) (71.). Felsorolja az 1996-os közigazgatási reform kerületi központjait. Ki tudja miért, csak szlovák nyelven. (5.) Podunajskáról olvasunk (Duna Mente – Lőrincze Lajos csókoltatja a szerzőt!), melyhez Érsekújvár, Komárom, Dunaszerdahely (75.) tartozik. Ez nyilván a szlovák Podunajská nížina, rovina (Dunamenti Alföld) csonkult használata; majd jön Trencsén, Nagyszombat, Zsolna. Besztercebányán az Alsó utcát nyilván Dolná ulicának hívják (88.) újmagyarul. Hermanec (88.) magyar neve Hermánd! Podbiel magyarul Podbjel, Zuberec Bölényfalu (92.). Megkérjük a szerzőt, ezt senkinek sem árulja el! Liptóújvárott Hrádocké arborétumról olvasunk (Vár-erdő) (99.). Ez a Liptóújvári Arborétum. Čertovica, Podbrezová, Červená Skalánál (100., 103.) olvassuk. Ördögvágását sehol sem említi, Zólyombrézót lejjebb már igen. Vereskőt nem. Még a névmutatóban sem.
A szlovák vagy magyar helységnévhasználat esetleges. Az egyik kép felirataként Spišské Hanušovce (25.) szerepel Hanusfalva helyett. Másutt Vágzsigmondháza (86.) szerepel nagyon helyesen, de ennek szlovák nevét sehol sem közli. Imrikfalvi-tó helyett Dedinky-tó (109.) szerepel. Spišká Kapitula (116.) a szerző szerint Szepesi Káptalan (117., 118., 191.) a helyes Szepeskáptalan. Sok helyütt viszont helyesen jár el: Málinó (Malinné) (98.) Sztracena (Stratená), Szepestamásfalva (Spišké Tomášovce) (108.) Sátoraljaújhely kettévágott, Szlovákiához csatolt részét nem Slovénské Nové Mesto határátkelőhelynek (159.), hanem Slovenské Nové Mestonak, magyarul Kisújhelynek hívják.
Egyből benne vagyunk a történelem sűrűjében, ahol könnyen el lehet tévedni. Horváth Tibor Károly Róbertet (13.) emleget, ami sajnos nagyon elterjedt ragály, de Carobertot I. Károlyként koronázták magyar királlyá és mindig így használta nevét, így a másik megnevezés hibás. (Pesten van még egy hibásabb utcanév is: Róbert Károly körút!)
Akut kronológiai zavarokra utal a következő mondat is: „A Zsigmond által kezdett budavári építkezés ekkor jutott csúcsára… A felvidéki reneszánsz, a pártázatos homlokzatok…. kora volt ez.” (15.) Zsigmond 1387-ben lett magyar király és szinte rögtön megkezdte a budavári építkezéseket. A felvidéki reneszánsz kora viszont a 16-17. századra esik. Ez halált megvető időugrás. Még egy hasonló zavar. „A huszita korszak óta a szlovákok is a cseh bibliafordítást használták….” a Kralicei Bibliát (22.).. Nem beszélve róla, hogy a huszita Biblia magyar nyelven a 15. sz. első felében készült el. Szlovákok még akkor nem léteztek, tehát nem használhatták. De a felvidéki szlávok sem tudták volna a huszita korszak óta, mely legjobb tudomásunk szerint, a 15. sz.-ra esett, viszont a Králicei Bibliát 1579-ben adták ki. Ennek tehát a huszitákhoz aligha volt közvetlen közük, tehát „tovább élő huszita eszmék”-ről (9.) nem tudunk beszámolni. A protestáns felvidéki szlávok a Kralicei Bibliát viszont használták, de a katolikusok nem.
A Fuggereket „Rokoni szálak fűzték a Thurzó családhoz” (16.). Így igaz. Thurzó György Fugger Annát vette feleségül.
„Ján Amos Komenský emléktáblája Eperjesen” (17.), olvasom a kép fölött. Nem tudom miért nem lehet a magyar származású püspököt Comeniusnak nevezni, ahogy ez másutt szerepel (113., 155.)?
Bocskai, Bethlen, I. Rákóczi György felvidéki szerepléséről a szerző nem emlékezik meg, a 17. sz. említése után rögtön Thököly következik (18.). Egy újszerű adat ragad meg tüstént. Fotó fölött olvasom: „A késmárki református templom, kriptájában nyugszik Thököly Imre“ (32.) Persze, az új evangélikus templom látható a fotón. Majd egy teljesen korszakalkotó dolgot tudhatunk meg, ha hiszékenyek lennénk. Thököly „Feleségül vette I. Rákóczi György özvegyét…” (uo.) A fejedelem özvegye Lorántffy Zsuzsanna 1600 körül született, Thököly 1657-ben született és 1682-ben nősült. A menyasszony 1660-ban hunyt el. Aligha lehet szó nekrofíliáról, mert a valóságban unokájának özvegyét vette el, dehát a dolog így is, úgy is családban marad. Egy kis túlzás meg sem kottyan: „Kassa szegedi menekülőkkel telt meg”. (21.) Ezidáig úgy látszik üres volt. Szegedről a patrícius családok menekültek Debrecenbe és Nagyszombatba is. Tehát ez a megállapítás szerintünk túloz úgy mint az is, amely „Belgiojoso kassai főkapitány és ezredei”-ről (21.) vél tudni. Egy városban, amelynek vagy 5000 lakosa volt akkor, ezredekről szó sem lehetett.
A következő gond, hogy a 17. sz. végén szlovákokat emleget (21., 22.). A 18. sz. végéig a felvidéki szláv népességnek fogalma sem lehetett, hogy ő szlovák. Ha most netán feltámadnának, nem tudnának mit kezdeni ezzel a fogalommal. A szlovák népesség gyarapodásáról írva elismeri: „Önálló nemzeti tudatuk lassabban alakult ki, mint a többi kisebbségé….” (23.) De ennek részleteiről nem tájékoztatja az olvasót, aki ha már majd 2,5 ezer forintot adott ki e kiadványért, megérdemelné, hogy a szlovákok etnogeneziséről valamit megtudjon.
Majd megint egy, a tényekkel teljes mértékben ellenkező állítás következik. „Protestánsok részére nem engedélyezték templomok építését. Ezt a késmárki evangélikusok ma is látható kiváló építménnyel «játszották ki».” (22.) Erről többet szeretnék tudni, mert a késmárki templomot artikuláris templomnak hívják. Nem azért, mert egy latin kifejezést szeretnének használni, hanem azért, mert a soproni országgyűlés artikulusai 1681-ben a templomépítést a protestánsok számára – bizonyos megkötésekkel – engedélyezték.
A Rákóczi-szabadságharcról szóló néhány sorban több szó esik Ocskay Lászlóról és Bottyán Jánosról, mint a harc felvidéki eseményeiről és magáról a fejedelemről (23.). „A Rákóczi vezette szabadságküzdelem után a magyarországi várakat felrobbantották a császáriak. A Felvidéken csak Krasznahorka menekült meg….” (23.) Vajon Árva vára, Késmárk, Trencsén, Szepes vára és a többi miként menekült mégis meg, ezt a könyv elhallgatja.
A selmecbányai bányászati főiskoláról írva, azt olvassuk, 1918-at „követően került Sopronba a képzés.” (24.) Így van, csak miért nem írta meg, hogy az intézménynek menekülnie kellett a cseh megszállás miatt?
Juraj Sklenárról (26.) olvasunk Szklenár György helyett. II. József „A felvilágosult király halálos ágyán, 1790. január 26-án mindezeket [rendeleteit] visszavonta, majd február 20-án elhunyt.” (27.) Felvilágosítjuk a szerzőt, egy rendeletét kivéve. De nem áruljuk el melyiket. Olvasson utána!
„Az 1792 óta tartó küzdelem vége a magyar nyelv diadala volt, de a nemzetiségeknek vereség.” (28.) Ez már mai látásmód. Akkoriban a nemzetállami koncepció diadalmaskodott szinte mindenütt, de Magyarország példát mutatott a nemzetiségi törvény megalkotásával. „A Felvidék szlovák nemzeti mozgalmát nehezítette, hogy a szlovákok nem rendelkeztek saját nemességgel, a szlovák ajkú nemesek a magyar nemzet részének tekintették magukat.” (28.) Nagyon felületesen tárgyalja a kérdést. Horváth rejtett aknának tartja: a magyar politikai nemzet fogalmát (30.). Dehát a kor képtelen volt másképp szemlélni ezt a kérdést. Csak az első világháború után esett szó a nemzeti kisebbségek védelméről nemzetközi porondon, de ez is csak deklaratív formát jelentett.
A szabadságharc felvidéki eseményeiről semmit sem tudunk meg (30,) csak a szlovák politikai követelésekről esik szó (uo.). „Az 1848-49-es testvérharcok után” (33.) szófordulatot sem értem. Úgy a magyar, mint a szlovák népesség java a szabadságharc oldalán állt. A császári udvar manipulatív magatartásáról és a nemzetiségek közötti tudatos ellentétek szításától viszont az olvasót a szerző megkíméli. Ugyan már, miért ismerje meg a valódi mozgatórúgókat? Lehet, hogy akkor nem tudna nyugodtan aludni? Ebben az esetben is csak Lenin jelmondatát tudjuk idézni: Tanulni, tanulni, tanulni!
Štúr nem a Slovenskoje Národnje Novini-t (28.) adott ki, hanem a Slovenskje národňje novini-t.
„1906. október 27-30. között fényes külsőségek közepette hozták haza II. Rákóczi Ferenc és családtagjainak, valamint Thököly Imrének a hamvait száműzetésük helyéről, Törökországból…” (32.) Valóban? A hamvak Isztambulból október 24-én indultak útjuknak. Most tudtam meg, hogy a fejedelem rokona volt Sibrik Miklós, Esterházy Antal, Bercsényi Miklós és felesége Csáky Krisztina is. Nem vitatom, mert Ádámon és Éván keresztül bizonyára.
A fürdők között említi Trencsént, Bártfát (32.), holott Trencsénteplicről ás Bártfafürdőről van szó.
A szlovák értelmiségiek által vezetett emberek, de nemritkán spontán tüntetők közé is lövettek a hatóságok. (33.) Vajon mikor? Itt kellene elfogulatlanul Csernováról (98.) szólni, de alig tudunk meg valamit, pedig illene.
A turócszentmártoni nyilatkozat után egy nappal „A szlovák politikusok nagy része addigra elfogadta a csehszlovák államegység gondolatát.” (33.) Nyilván megvilágosodás útján.
A Vix jegyzék nyomán elrendelték „a magyar haderők kivonását a szlovákok lakta területekről.” (33.) Akkor a magyar többséggel rendelkező városokat (Pozsony, Galánta, Léva, Rimaszombat, Losonc, Rozsnyó, Kassa, Királyhelmec, Nagykapos) vajon miért ürítették ki? Nem inkább a demarkációs vonalról volt szó?
Szlovákia a Csehszlovák állam részeként c. fejezetben már a valóságtól teljesen elrugaszkodott összefüggésekről olvasunk. „Csehország a fejlett ipar, a német-cseh kulturális kapcsolatok és hagyományok nyomán kedvezőbb és stabilabb demokratikus berendezkedést nyújtott állampolgárainak, mint Kelet-Európa egyéb országai. Ez természetesen Szlovákiára is hatással volt. Városaik virágoztak, de a gazdasági élet ebben az időszakban még nem épült be szervesen az új államalakulatba az eltérő fejlettségi fok miatt.
A Szlovákiában maradt kisebbség itt kapott igazán első ízben leckét demokráciából: magyar lapok sora jelent meg, az irodalom és a könyvkiadás magyar nyelven is virágzott. Öntevékeny együttesek szerveződtek, hatszáznál több magyar nyelvű elemi iskola működött.” (34.) Nincs arra tér, hogy a hajmeresztő csúsztatásokat részletesen elemezzük. Ezt akár egy cseh nacionalista is írhatta volna. A fejlett csehországi iparral tették tönkre a szlovákiait. Tudatosan. A német vidékeken emelkedett a munkanélküliség és a cseh politikai ignorancia kergette Hitler karjaiba a szudéta-németeket. A szlovákiai városok úgy flóreáltak, hogy Csehszlovákiában mindegyik státuszát degradálták. Kassa szabad királyi városból pl. járási székhely lett. Az önkormányzati képviselők egy harmadát kinevezték, amivel mindig biztosították a kényelmes kormánypárti többséget. Szlovákiában statáriumot hirdettek, hogy a lakosságot belekényszerítsék az új helyzetbe. Hogy milyen leckét kaptak a kisebbségek demokráciából, elég legyen egy rövid részlet idézése Lelley Jenő parlamenti képviselő interpellációjából: (1920): „A parlamentben s a parlamenten kívül is állandóan hangoztatott panasz volt az már a múltban, hogy a szlovenszkói közigázgatási hatóságok és katonai parancsnokságok sűrűn visszaélnek az őket megillető jogokkal és a törvények rendelkezéseit nem respektálva tömegesen, minden ok nélkül, teljesen indokolatlan gyanú, sűrűn, minden tárgyi alapot nélkülöző, sőt abszolúte megbízhatatlan, egyének egyszerű feljelentése alapján tartóztatnak le békés polgárokat, őket ugyancsak a törvény határozott rendelkezése dacára heteken, sőt hónapokon keresztül minden kihallgatás nélkül tartják fogságban majd hónapok múltán azon kijelentéssel bocsájtják szabadon, hogy letartóztatásuk tévedés volt csupán.
A panaszoknak, amelyek általánosságban, majd konkrét esetekből kifolyólag részletesen is az illetékes helyekre terjesztették, eredménye alig volt. Az alaptalan letartóztatások tovább folytak s a polgári s katonai bíróságok az ártatlanul szenvedőket 8—10-es turnusokban voltak kénytelenek egy-egy vádtanácsülésén szabadlábra helyezni.
Hogy a letartóztatottak, akik ellen szinte kivétel nélkül katonai összeesküvésben való részesség, kémkedés és felségárulás volt a vád, mennyire voltak bűnösek, annak legkiáltóbb bizonysága az, miképpen majdnem kivétel nélkül — igaz: egyesek 8—10 hónapot is meghaladó fogság után — felmentve szabadultak ki.
A polgárság ökölbe szorított kézzel tűrte az állapotokat, de felszólalni, az egyes kiáltóan igazságtalan eseteket tárgyalni senki sem merte, mert ily esetekben bárkit is hasonló sors várhatott.
A legbékésebb polgár, különösen ha magyarnak teremtette balvégzete, soha sem feküdhetett le azon aggodalom nélkül, hogy a hajnali órákban nem jelenik-e meg lakásán egy-két titkosrendőr, vagy szuronyos katona s nem tartóztatja-e le ismeretlen törvény alapján, nem hurcolják-e el titokzatos helyre, ahonnét talán csak hónapok múlva szabadul.
Ezzel szemben azonban a közönséges bűntettesek a legteljesebb bátorsággal és szabadsággal végezték munkájukat.” A szerzőhöz bizonyára nem jutott el az a sommás és igaz megállapítás, amelyet Szvatkó Pál, neves felvidéki publicista fogalmazott meg. Csehszlovákiában a kisebbségek alulról szagolták a demokráciát. Hiába, a trianoni határok a fejekben még léteznek!
„Csehország és Morvaország német protektorátussá süllyedt, élén német helytartóval.” Így van, de azután meglepődve azt olvassuk, hogy „Szlovákia Magyarországgal és Csehországgal kevés időeltéréssel, belépett a háborúba a Szovjetunió ellen, Németország oldalán.” (35.) Csehország nem léphetett be, mert protektorátus volt. A cseheket a németek nem tartották megbízhatóaknak, így a fronton nem kellett harcolniuk. Szlovákia a náci Németország oldalán támadást intézett Lengyelország ellen. Így a háború kirobbantásának részese lett. Magyarország a kassai bombázás (1941.06.26.) miatt támadta meg a Szovjetuniót. De erről a körülményről egy sor sincs a kötetben!
„Szlovákia népe azonban hazaszeretetből és bátorságból jelesre vizsgázott, amikor a Szovjetunióban megszervezte a szlovák légiót a fasizmus elleni harcra, de különösen a Szlovák Nemzeti Felkeléssel. Ennek kezdetét és a kezdés helyét ugyan nehéz meghatározni, mert kisebb gócok több helyen működtek az 1943-ban megalakult Szlovák Nemzeti Tanács által meghirdetett ellenállás részeként, de a szervezés és a fegyverekkel történő ellátás ténylegesen Besztercebányán, 1944. augusztus 29-én kezdődött.” (35.) Megintcsak felháborító felületesség árad e sorokból. A Szovjetunióban semmilyen szlovák légiót nem szerveztek. Csehszlovák alakulatokat viszont igen, melyek nem a fasizmus (tehát Mussolini), hanem a nácizmus ellen harcoltak. A szlovák nemzeti felkelés (ezt így írjuk!) augusztus 29-én robbant ki. Kényszerből, mert az oroszok által irányított partizánok fittyet hánytak a koordinációra és így nem az optimális időpontban kellett azt megkezdeni. A szovjeteknek ez az akció nem állt érdekükben. Nem sokat tettek annak sikeréért.
„A prágai felkelés és a Szlovák Nemzeti Felkelés a későbbiekben a 2. világháborút lezáró béketárgyalások során olyan értékelést nyert, hogy Csehszlovákia a győztesek között foglalhatott helyet. Ez természetesen a «bécsi döntések» eltörlését is jelentette.” (36.) A két felkelésnek ebben nem volt meghatározó szerepe, hanem Benešnek. Sőt a prágai felkelés a kommunisták szemében szinte bűnnek számított. Beneš saját ambíciója volt, hogy Csehszlovákiát elismertesse, és mindaz, ami 1938 és 1945 között történt, a meg nem történt események tartományába kerüljön. Csehszlovákia így ab ovo a győztesek között találta magát. A két felkelés viszont hivatkozási alapnak jól jött, de nem volt elsődleges szempont. Csehszlovákiára csupán az első bécsi döntés vonatkozott. A második Romániára.
„1969-ben a két országrész föderációs kapcsolatra lépett, mely a prágai «bársonyos» forradalom révén 1989-ben immár mint szabad, demokratikus államok föderációja folytatódott.” Milyen szép, konfliktusmentes idill! A szerző reménytelenül tapintatos. Nem közli az olvasóval – már nehogy annak emésztését megzavarja -, hogy a föderációról szóló törvényt meghamisítva fogadták el. Amúgy is a kommunizmus korszakában nem érvényesülhetett korrekt módon. Majd az 1989-es változások után államjogi kamaszútra indult, ami az ország kettéosztásához vezetett annak ellenére, hogy a lakosság nagyobbik része ellenezte a szétválást.
A kötet megemlíti Emil Boleslav Lukáč (57.) selmeci diák nevét, de egy szó sem esik arról, hogy költő volt, magyar versek avatott tolmácsolója. (A Szlovák Állam idején képviselő, aki ellentétben Esterházy Jánossal, megszavazta a zsidók deportálásáról szóló törvényt. Ezt később azzal indokolta fehér asztal mellett, hogy a szlovák nemzet érdekében az ördöggel is össze kell fogni. Szép önvallomás egy teológiát végzett személytől.) „A Főtérről eltávolított 1849-es honvédszobor”-ról olvashatunk (57.), de ott a Szentháromság szobor állt, nem Tóth András alkotása. Pozsony térképén (60.) Piribinova utca szerepel. Nyilván Pribináról van szó, akinek nevét a latin törvénytelen gyermek kifejezéstől kapta (privignus). „A szlovák kultúra sok ismert alakja is Pozsonyhoz kötődött, többek között František Palachký….” (59), Nem baj, hogy cseh történész volt világéletében és Palackýnak hívták? A „Szt. Mihály kapu (Michaľská veža)” (59.) szlovákul brána svätého Michala. A Mihály-torony Michalská veža. Az „Akadémia Istropolitana [Dunai Academia]” (59.) viszont Pozsonyi Akadémia. Az Istro-polis Duna-várost jelent szó szerint!
Mivel a szerző elhallgatja az utcák magyar nevét (másutt is), így ilyen magyartalan szófordulatokat olvasunk: a Venturska végén, Panská ulica (59.) a Ventúr utca és egykori Hosszú utca helyett.
Borostyánkő vára is szóba kerül (Pajštún) (63.), de azt pontosabban Pozsonyborostyánkőnek hívják. Borostyánkő Vas megyében volt található, ma Bernsteinnek hívják. Vajon az utóbbi melyik országban lehet? Szlovákiában biztosan nem.
A 76-77. oldalon egy szép felvételt látunk, de nincs odaírva, hol készült. A Vártúrák fejezetben Lednica mellett Ledniczről olvasunk (83.) Lednic helyett.
Közép-Szlovákia területe is meglehetősen homályos kiterjedésű terület. Az inkább kelet-szlovákiai Vörös Kolostor (90.) után Alsókubin (91.) következik, majd Árva vára (92.) és Domica (93.), Losonc és az Alacsony-Tátra (95.).
Szabadságbarlang, Béke-barlang, Jégbarlang megnevezések utána zárójelben szlovákul szerepel nevük (102.), amit a többi esetben is következetesen illene alkalmazni, de Železné (102.) miért nem lehet magyar szövegben Zseleznó?
A Szepesség „név több, mint egy régi vármegye neve, több, mint egy tájegység, több, mint települések összessége, a Szepesség nem közigazgatási fogalom.” (109.) De bizony az. Szlovákiában ugyanis a szlovákok is a régi megyerendszer szerint tartják magukat számon. A zempléniek, árvaiak, nógrádiak számon tartják egymást. A Szepesség viszont műemlékekben és természeti szépségekben kimagaslóan gazdag terület. Az itt lakók erre büszkék.
Csütörtökhelyen Zápolya-kápolnát említ, (120.), holott az a legújabb kutatások szerint, a Thurzók építették.
A kötet zömmel valóban szép felvételeket közöl. De a Kassán készült fényképek késődélután készültek (150., 151., 152.), így minőségük megkérdőjelezhető. Néha a fényképeken dőlnek a tornyok (112., 114.), néha az egész épület nem fér a képre (74.). A kassai Orbán-torony csak félig látszik a fotón (152.). A kötet átveszi azt a hibás adatot is – talán Bayer Zsolt nyomán -, hogy Bethlen Gábor a Fekete Sasban tartotta menyegzőjét Brandenburgi Katalinnal (151.). A nevezetes eseményre a Lőcsei Házban került sor. A Hóhér Bástya a „Stara Baštova ulicán (Öregbástya utca)” található, de annak neve magyarul Óbástya utca (151.). Majd azt tudjuk meg, hogy „Evangélikus, zsidó és görögkeleti templomot is találunk a városban.” (151.) A szerző valahogyan Jeruzsálemet tévesztette össze Kassával. Ha Makó messze is van Jeruzsálemtől, akkor Kassa szerinte azonos vele. Ugyanis a zsidóknak csak egy templomuk volt. A jeruzsálemi. A többi csak zsinagóga lehet. Majd „Košické kúpele (Kassafürdő)” (152.) említése következik, amit így senki sem hív.
Eperjesen az „evangélikus templom csak pár méterre áll a katolikustól, 1642-ben épült. Ide helyezték a Caraffa-vérengzés áldozatainak csontjait 1930-ban.” (154.) Ez így pontatlan. A templom 1642-47 között épült, ahová a vérengzés áldozatai közül négyet temettek el. Az épület „Sarkán emléktábla látható, amelyen Caraffa áldozatainak neveit is felsorolják magyar nyelven.” (154-55.) másutt azt olvasom, „Caraffa vérfürdőjének áldozataira emlékeztető sarokszobor Eperjesen” (19.) Mindkét megállapítás pontatlan. Caraffa emlékművét 1908-ban Markup Béla készítette. Tehát az emléktábla egésze magyar nyelvű, nem csupán az áldozatok nevei. „A 10.-ből nézte végig Caraffa mindmáig emlékezetes bűntettét, a polgárok kivégzését.” (156.). A szerző a 115-ös számú házra gondolhatott, ahonnan az olasz zsoldosvezér végignézte áldozatainak megkínzatását is. Kossuth Lajos az evangélikus kollégium növendéke volt, nem a gimnázium tanulója (154.). Eperjesen nincs „Jerkova (Árok)” utca (156.), hanem Jarkova. Majd arról olvashatunk, hogy Siroka mellett „1848 telén Guyon tábornok vörös sipkás honvédei gyilkos ütközetben itt győzték le a császári sereget.” (156.) A szerző sajnos nem nézett utána, hogy a híres kassai vörössipkások sohasem harcoltak Guyon parancsnoksága alatt és természetesen a téli hadjáratban sem vettek részt. Így Branyiszkónál nem ők győztek. Egy kép fölött azt olvasom, hogy „Az 1849-es branyiszkói csata emlékműve a hágó tetején“ (29.) Kinézem a szememet, de ott csak keresztet látok és egy kis építményt Chvalabohu (Istennek hála – hogy följutottam a meredélyen) felirattal. Az emlékmű a szepesváraljai temetőben található. S ilyenkor jut eszembe. Nem lett volna hasznos a szerző számára végiglátogatni az egyes helyszíneket?
Fontos tájékoztatást hivatott nyújtani a Jó, ha tudjuk rész. Itt arról szereztem tudomást a Borravaló fejezetben, hogy az „Csehszlovákiában nem volt szokás.” (170.) Á, dehogy! Úgy látszik a szerző elmulasztotta az egykori vicclapot, a Roháčot lapozgatni, mely számos alkalommal gúnyolta ezt a „burzsoá” szokást. Az alapvicc a következő: Kiírják: Ne sértsenek meg minket borravalóval. Valaki hozzátesz egy szót: Ne sértsenek meg minket alacsony borravalóval.
A Nyelvhasználat, kisszótár fontos. De nem így! A lágy l-t – „ľ = lj“-nek javasolja ejteni. Pedig érthetőbb ha valaki keményen ejti a lágy l-t, mintha a javasolt módon teszi. Mert kitörheti a nyelvét az, aki velkí (nagyok) helyett veljkít, lugyja (ľudia = emberek) helyett ljugyjat ejt, stb. A csúcs = štít e szótár szerint. Igen, de csak a hegycsúcs. A Jó napot nem „Dobr deň“, hanem dobrý deň, a kávéház nem „kaviarenš“, hanem kaviareň, az oszlop nem stíp, hanem stĺp. Itt kell megemlítenünk, hogy a hosszú l-t (ĺ) és az r-t (ŕ) valamilyen oknál fogva nem említi. A tegnap nem včer, hanem včera, ahogyan a tó nem jezero (180), hanem jazero. A Szabad? nem Možeme? (Lehet?; 182.) hanem esetleg Môžeme, de inkább Dovolíte? A csütörtök nem štvortok (183.), hanem štvrtok. Az előétel nem prejedlo (184.), hanem predjedlo.
A kötetben azt olvasom, hogy második, átdolgozott kiadás. Vajon milyen lehetett az első?
A Cartographia kiadó ezzel a kötettel nem a hírnevét mélyítette el. De azt elérte, hogy ezentúl kiadványaival szemben gyanút érezzek.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma