Tavaly novemberben volt 70 éve , hogy dr. Jankovics Marcell budai otthonában visszaadta lelkét a teremtőjének. Az életműve két legfontosabb művét, mind a Szálasi-kormány, mind pedig a kommunisták betiltották. Így például a Húsz esztendő Pozsonyban című emlékirat csak 2000-ben, az első kiadás (1939) megjelenése után 61 évvel jelenhetett meg újra.
Jankovics Marcell Voinovich Gézának 1947. április 6-án írt levelében, mikor egy „képzeletbeli búcsúkézszorításra keresi fel őt”, meg is állapítja, hogy nevét már kitörölték az írók vagy úgynevezett írók névsorából. Mindez valószínűleg azért történt, mivel 1941-ben Horthy Miklós kormányzó magyar királyi kormányfőtanácsosi címmel tüntette ki, melyről hivatalos értesítést Bárdossy Lászlótól kapott.
Történt mindez azután, hogy Jankovicsnak 1939-ben – miután a volt koronázóváros nem került vissza a Magyar Királysághoz – el kellett hagynia szeretett városát, ahova édesanyjával és nagyapjával, Meszlényi Jenővel, Kossuth Lajos sógorával 1883-ban költözött.
A Nemesvid és a Simonyi-malom közötti Gárdos-pusztáról költöztek a koronázóvárosba, mivel a kis Marcell gyenge tüdejű, vézna, beteges kisgyerek volt, és az orvosok a Kárpátok levegőjét javasolták neki. Jankovics a klarisszák temploma melletti Királyi Katholikus Főgymnasium diákja volt, annak elvégzése után jogot tanult, 1897-ben ebből doktorált, 1900-ban pedig ügyvédi oklevelet szerzett, és itt is nyitott ügyvédi irodát. Felesége a szlovák-lengyel származású Jamnicky család tagja volt.
Jankovics a saját korában nagy tiszteletnek örvendett, s főleg az 1920-as és 30-as években volt igen népszerű a felvidéki magyar értelmiség körében, ekkor egyesek akár több száz kilométert is utaztak azért, hogy egy-egy szónoklatát meghallgassák.
Két később betiltott könyve, a Húsz esztendő Pozsonyban és az Egy század legendái nagyon népszerűek és olvasottak voltak megjelenésük után, és ezek azok a művek, melyeket ma kötelező olvasmánnyá kellene tenni a felvidéki magyar iskolákban, mivel
ez a két könyv igaz hazaszeretetre nevel, olvasmányos, tényszerű, ugyanakkor az író emlékei által egy teljesen szokatlan és ismeretlen szemszögből közelíthetjük meg a két világháború közötti Pozsony és Felvidék levegőjét, mindennapjait, igazságát.
A 100 perc című kiadatlan művet a hagyatékban találtam meg, melyet Jankovics 1945-ben, a már lebombázott Pauler utcai otthonában fejezett be. Művének utolsó részében beszámol Buda ostromáról, arról hogyan rombolták le a nemzet fővárosát, s hogyan vészelte át a bombázást az akkor 70 éves ügyvéd, költő, író, irodalmár, a Függetlenségi és 48-as párt volt országgyűlési képviselője hosszú napokon keresztül pincékbe bújva…
A művet egyelőre még csak a rokonok és én olvastam, így az unoka, Jankovics Marcell (1941-) engedélyével most a kedves Olvasót is elhívom egy hosszú kalandos útra, melynek során oldalról oldalra, novelláról novellára követheti végig velem együtt dr. Jankovics Marcell életútját és az általa kiválasztott 100 percet, mely életének 100 fontos percét, száz említésre méltó eseményét, történetét meséli el. Kérem, tartsanak velünk!
Dr. Jankovics Marcell rajza a kézirat előlapján
Kezdjük az előszóval:
100 …
Száz perc… Csak kevéssel több, mint másfél óra az én életemből. Talán nem szerénytelenség, ha a magam életéből száz percet jegyzek föl másoknak. A többi kerek harmincnyolcmillió percet megtartom magamnak és csak annyit árulok el az elillant percekről, hogy mikor így visszapillantok rájuk, valamennyit ragyogónak látom. Szenvedések, csalódások, keserűségek végefogyhatatlan napokká, talán évekké tömörült perceit is. Ez azért lehetséges, mert megáldott az Isten azzal, hogy akadtak életemben, akiket mindenekfölött szerettem és akadt életemben egy adottság és egy törvény, melyeket nem végzetes kényszerből, hanem boldog meggyőződésből tudtam szolgálni.
E gyönyörűséges adottság – magyarságom. A mélységes törvény – a becsület.
Az itt feljegyzett száz perc, akár más ember szólt hozzám, akár a sors titkos szava – e száz perc, akár esemény vetülete, álmodott jövő délibábja vagy köznap jelentéktelensége, nekem mindig forduló volt.
Egy-egy szerpentinforduló fölfelé. Nem a penzióban vagy kitüntetésekben kifejeződő fölfelé fogalmát értem, ilyenekben – Deo gratias – sosem volt részem. Fölfelé volt, a gondolatok panorámájában. Néha talán egy-egy ilyen perc lépés is volt, mely jól megzökkentett. Utána csak annyit gondoltam: menjünk tovább!
Emberek, akik emlékiratokat, önéletrajzokat írnak, szeretnek a legjobb tükör elé állni. Olyan elé, mely karcsút mutat. Vagy ha ez a tükör már kissé foltos, olyan elé, melynek kerete csupa velencei csillanás. Én azonban még gyermekkoromban megláttam, hogy árva kis somogyi pusztánk ősemberei, szegény legények, pásztorok, a Maglaj felé induló huszárok beérték egy-egy eltörött tükörcseréppel. Fölemelték a földről és büszkén belenéztek. Ez a kis cserép is híven mutatta nekik nemcsak igazi ábrázatukat, amilyen éppen volt, hanem híven mutatta nekik parányi fényében az óriás napot és a legsietősebb villámot is…
Ez a száz perc is mind ilyen nyúzó tükörcserép. Belenézek. Meglátom mindegyikben magamat, gyerekarccal, barna fürtökkel, szürke fejjel, de meglátja mindenki azt a kort is, melyből azt a percet kiragadtam, és kérve-kértem: ne menj el a süllyedő végtelenbe, maradj velem!
Budapest, 1945. november 3. J.M.
