Idén november 12-én 70 éve annak, hogy Pauler utcai lakásában – nem sokkal 75. születésnapja után – elhunyt a felvidéki magyar irodalom egyik méltatlanul elfeledett alakja, dr. Jankovics Marcell (1874 – 1949) író, költő, irodalomszervező, politikus, ügyvéd, éremgyűjtő és alpinista.
Ő volt az egyik utolsó ember, aki Kossuth Lajossal találkozott, beszélt, s hosszabb időt töltött együtt.
Jankovics Marcell 1874. november 3-én született a Somogy megyei Nemesvid-Gárdospusztán, és édesapja, fia születése előtt pár hónappal, agyhártyagyulladásban meghalt. Az édesanya, Meszlényi Eugénia a szüleihez költözött a Somogy megyei Nemesvidre, a gárdospusztai tanyai házukba, melyben édesapja, Meszlényi Jenő lakott feleségével Kofler Jozefinával és lányukkal. Meszlényi, az öreg nagyapa, a katona, aki a nagy Kossuth Lajos sógora volt, apja helyett apja lett a fiúnak. Esténként mesélt neki hősökről, dicsőségről, csatákról, majd a gyászos bukásról, a családjuk és a haza történetéről, a magyar szabadságharcról.
Jankovics Marcell a Pozsonyi Királyi Katholikus Főgymnasium diákja volt, a gimnázium elvégzése után jogot tanult, 1897-ben jogból doktorált, 1900-ban pedig ügyvédi oklevelet szerzett. Ezután Pozsonyba költözött, ott nyitott ügyvédi irodát. Felesége a szlovák-lengyel származású Jamnicky család tagja volt.
1892-ben Kossuth Lajos két ízben is meghívta magához a nyári szünet alatt. Kossuth Ferenc és Jankovics édesanyja levelezésük során megegyeztek, hogy a fiú látogathassa meg Kossuthot Turinban (Torino). A 90 éves aggastyán 1892-ben és 1893-ban Jankovicsékhoz üzent, és azzal hívta magához, hogy látni akarja, és meg akarja áldani a fiatal rokont. Az akkor 17-18 éves Jankovics megtartotta, és egész élete során dédelgette akkori naplóját, amelyben esténként feljegyezte Kossuth Lajos minden szavát, miután éjféltájt dolgozószobájának a küszöbét elhagyta.
1905-ben országgyűlési képviselővé választották a Füleki kerületben, s két cikluson át viselte ezt a tisztséget, és egyben Kossuth Ferenc tanácsadója is volt. 1914-1920 között a Magyar Turista Szövetség társelnöke lett; 1918-1927 között a Magyar Hegymászók Egyesülete elnöki tisztét töltötte be. Trianont követően ő szerkesztette az Új Auróra című irodalmi almanachot, mely a Toldy Kör, ill. annak keretében a Magyar Ifjak Pozsonyi Szövetsége (MIPSZ) néven tevékenykedő baráti kör kiadványaként indult 1922-ben; 1932-ig 11 száma jelent meg. (Az 1. számot Dobai János és Somoskeőy István szerkesztették, a továbbiakat felváltva Dobai, Somoskeőy, Jankovics Marcell, Reinel János és Tamás Lajos.)
Jankovics és társai 1919 februárjában tiltakozó jegyzéket szerkesztettek Pozsony már érezhető elcsatolása ellen, melyet Jankovics Marcell fordított le több világnyelvre. 1925-1938 között a pozsonyi Toldi Kör, a Szlovenszkói Magyar Közművelődési Egyesület és a Szlovenszkói Magyar Kultúrtanács elnöke volt. Beszélt és írt magyar, szlovák, német, francia, olasz, angol nyelven, és latinul is tudott.
Jankovics a két világháború közti felvidéki magyar irodalom újraszervezésével kapcsolatos vitákba is bekapcsolódott, melyről Fábry Zoltán és Sziklay Ferenc levelezéséből is tudomást szerezhetünk.
A trianoni békediktátummal és Budapest „elcsatolásával” a felvidéki területek irodalmi központ nélkül maradtak, így ennek hiányában és azért, mert sok művelt ember elköltözött az elcsatolt területekről, újra irodalomra kellett szoktatni a felvidéki magyarságot.
Jankovics és Fábry különbözően látták ennek a módját. Jankovicsék, azaz a Toldy Kör illetve az annak keretében működő Magyar Ifjak Pozsonyi Szövetsége (MIPSZ) baráti társaság 1922-ben irodalmi almanachot jelentetett meg, melyet 1932-ig még tíz kötet követett. Minden kötetet más neves írónak/költőnek ajánlottak a szerzők, egészen 1927-ig. Az almanach lapjain nemcsak csehszlovákiai, hanem erdélyi, kárpátaljai, délvidéki, sőt budapesti és észak-amerikai írók is teret kaptak. Fábry Zoltán szerint a magára maradt felvidéki magyarságnak szerinte fel kell ismernie saját értékét, a testvértelenségből nyert erejét, az akaratát és azt, hogy igenis saját irodalmat kell alkotnia, de csakis olyat, mely a változások, új ötletek, új meglátások ellenére is beolvasztható az egyetemes magyar irodalomba. Szerinte minden, ami régi, minden, ami megszokott, nem adhat ma életet.
Jankovics szerint céljuk azonos Fábryval, de Jankovics, Dobay, Sziklay és a többiek a nehezebb utat választották, mivel ahelyett, hogy csak az aktuális irányzatokat erőltetve, csupán újat és modernet adtak volna a közönségnek, az alapoktól próbálták kezdeni az irodalom újbóli megszerettetését a felvidéki magyarsággal, melynek nagy része nem lett volna vevő az új dolgokra, modern irányzatokra. Sziklay Ferenc okfejtése szerint 1 000 000 magyar közül, aki a Felvidéken él, 2 000 ember vette meg Mécs László kötetét. Ez a legnagyobb példányszámban eladott saját kötet. Azaz minden ezer emberből kettő.
Győri Wallentiny Dezső példáját hozza föl, aki 500 kötetet adott el csupán, ami minden kétezer emberből egy. Ez a Fábry-féle út eredménye Sziklay szerint, aki azt szerette volna elérni, hogy minden ezer emberből legalább 10 emberhez kerüljön házhoz az irodalom.
Jankovics a saját korában nagy tiszteletnek örvendett, s főleg az 1920-as és 30-as években volt igen népszerű a felvidéki magyar értelmiség körében (1939-ben el kellett hagynia Felvidéket). Volt, hogy több száz kilométert utaztak azért, hogy egy-egy szónoklatát meghallgassák.
Két később betiltott könyve, a Húsz esztendő Pozsonyban és az Egy század legendái nagyon népszerűek voltak, és ezek azok a művek, melyeket ma kötelező olvasmánnyá kellene tenni a felvidéki magyar iskolákban, mivel ez a két könyv igaz hazaszeretetre nevel, olvasmányos, tényszerű, ugyanakkor az író emlékei által egy teljesen szokatlan és ismeretlen szemszögből közelíthetjük meg a két világháború közti Pozsony és Felvidék levegőjét, mindennapjait, igazságát.
„Mi ez a könyv? Nehéz volna műfaját meghatározni. Nem életrajz és nem történelem. Nem akar sem politika, sem irodalom lenni. A közélet emberének, az üldözötteket védő ügyvédnek, a finom lelkű lirikusnak, a több nyelvet beszélő européernek édes-bús visszaemlékezése, Pozsony igazi lelkének dicsérete, a szép magyar írás cello-hangján. A könyv a forradalomtól a független Szlovákiáig rajzolja Pozsony lelki életét: egy igaz férfi hajol élete elmúlt, legszebb és legfájóbb évei felé, szíve gyökeréig fájja, hogy akiket szeretett, akikért küzdött, eltűntek az életéből” – írja Térey Sándor a Húsz esztendő Pozsonyban-ról.
Az Egy század legendái c. családregény Jankovics másik fontos műve – ha nem a legfontosabb -, melyről Nyisztor Zoltán a következőket írja:
(…) egy család életét akarja megmutatni egy mozgalmas évszázad tükrében, de tulajdonképpeni története mégis több lesz, mint családi történet, és széles epikájában, mesteri elemzéseiben, történeti megállapításaiban benne izzik a század minden problémája és az író minden ítélete a múltról vagy vallomása az életről.
Néha az a benyomása az embernek, hogy a regényes és a nagy végletekbe merülő családi történet csak azért kellett az írónak, hogy meglátásait és megérzéseit összefoglalhassa s az utolsó száz év európai és magyar életének nagy tanulságait a történés és az átélés bensőségével átadhassa.
Erre a nehéz feladatra a szerző különösen alkalmas volt. Széles és igazi nyelvtudáson alapuló európai kultúrája van, s ebből a szempontból erősen emlékeztet az angol írókra. Nagy benne a bölcseleti hajlandóság s a történelemkutató érzék, élettapasztalata olyan bő és finoman rétegzett, hogy az eseményekkel kapcsolatban szinte hullanak belőle a feljegyzésre méltó aranyigazságok s a mellett fáradhatatlan mesélő, színező, tájak és emberek, korok és népek, testi és lelki történések nagyszerű megfigyelője, és eleven leírója, aki ebbe az egy regénybe is annyi színt és hangulatot tudott belezsúfolni, amilyen másoknál egy egész élet termékenységét foglalná le. Nagy kulturáltságát és fölényes úri ízlését még egy dolog dokumentálja különösen: nem űz propagandát, eszméi mellett, hanem csak megcsillogtatja azokat.”
1939-ben, mikor kiderült, hogy Pozsony nem tér vissza Felvidékkel együtt a csonka Magyarországhoz, Jankovicsnak el kellett hagynia szeretett városát, s ekkor Budára, a Pauler utcába költözött, ott élte át Buda bombázását és itt is halt meg, 1949. november 12-én.
Jankovics Marcell is azok közé a felvidéki magyar írók közé tartozik, akiknek évtizedekig elhallgatták, elhallgattatták s ezáltal elfelejtették munkásságát, ezért a szerző újrafelfedezése rendkívül aktuális.
A pozsonyi ügyvéd, író és kultúraszervező igyekezett felkarolni a kisebbségi sorba került felvidéki magyarságnak az első világháború utáni törekvéseit a sajátszerű és autonóm magyar kulturális intézményi közélet kialakítására, a szellemi önszerveződés kereteinek a megteremtésére, az irodalmi irányzatok és csoportosulások regionális vagy tágasabb hatósugarú reprezentációinak a gazdagítására és egészséges, természetes kifejlesztésére.
Az alapvetően konzervatív ízlésvilágú Jankovics Marcell tevékenységének a jelentőségét a második világháború utáni utókor emlékezete ellentétes ideológiai szempontok miatt is kisebbíteni igyekezett, de most már éppen ideje végre a reális és elfogulatlan szemlélet szerinti történelmi, kulturális, esztétikai rehabilitációnak, annál is inkább, mivel műveiben leírt erkölcsi útmutatása, írásait formáló kivételes tudása, olvasottsága és nyelvtudásával kialakított világképe, s legfőképp korunk embere számára tolmácsolt üzenetei olyan értékek, melyekre nagy szükségünk van mai világunkban, melyben a Nemzetnek, a Hazának és a hagyománynak egyre kevesebb szerep jut.
