Ahogyan felkéklett az Égei-tenger ragyogó kékje az athéni Akropoliszra, ahol Pál apostol történelmi időkre szóló érveit elmondta a költők és a filozófusok istengondolataival szemben az élő Jézus Krisztus bizonyságtévőjeként, egyáltalán nem véletlenül fogalmazta meg a fent Igét. Ugyan nem nyári vakációra, szabadságra ment az ókor szellemi világközpontjába, de mondatai azokhoz is szólnak, akik ma, 2000 év és a Covid-rohamok után tengelyre és tengerre szállva, önfeledt vakációzásra szánják el magukat. Remélhetőleg ebben lesz részük.
Ám milyen különös vezetése Istennek, hogy éppen most, a hónap elején tűnt fel a fenti Ige bibliaolvasó kalauzomban, a Losungban, amit velem együtt 70 nyelven sok száz millióan olvasnak. A nagy Ige egész hónapra szóló tanításként áll előttünk. Az isteni Szó vezetésével próbálok néhány keresztyén nyaralási útravalót megfogalmazni és átadni az érdeklődő Olvasóknak.
Istenben is merítkezzünk meg!
Különös szemponttal ajándékozta meg a világot a népek apostola, Pál, ott az Akropoliszon. Teljesen megfordította a jelenlévő, s vele vitatkozó filozófusok, költők istenképét szavaival. Ők úgy képzelték, hogy az istenek kőben, fában, fényben, vízben, ételben, italban, zenében és magasra szárnyaló gondolatokban, tengerben és hegycsúcsokon lakoznak, vannak jelen. Pontszerűen és helyváltoztatással.
Pál viszont nem a pontszerűen, esetlegesen, a földi létezés és a mindennapiság töredékeiben, részleteiben jelenlévő Istenről szólt, hanem arról, Akiben születésünktől fogva, sőt egyéni létezésünk előtt és földi életünk után is ott lakozunk.
Akibe belemerülünk, Aki nélkül semmit sem cselekedhetünk – ahogyan Jézus mondta magáról. Akiben úgy vagyunk jelen, mint halrajok a tengermélyben, Aki nem lakik emberkéz alkotta templomokban, hanem a világ teremtőjeként, alkotójaként mindenkinek és mindennek életet, leheletet és mindent ad.
Tehát szó szerint Benne élünk, mozgunk, vagyunk. Isten a lételemünk, minden lét és létezés őstengere, láthatóan és láthatatlanul is minden benne él. Nemcsak a biológiai alapszükségletű élő világ, hanem a szellemi és lelki szükségletekre teremtett embervilág is.
Ezért fogalmaz Pál a biosz, a testi, a biológiai élet helyett beszédében a dzóé szóval, az ember szellemi, lelki lényegére és létformájára utalva. Mert mindenki test és lélek, szellem. Egész valónkat hívja, várja Isten, a mindenség foglalata, kitöltője és betöltője. Teológiailag így fogalmazunk évszázadok óta: nem a pantheizmus, a mindenben ott lévő Isten a mi Urunk, a Világ Teremtője, a Mindenség Királya, hanem a panentheizmus Istene, Akiben mindenek léteznek, benne élnek, testi és szellemi valójukban. A vakáció teológiájában, aminek már nagy irodalma van külföldön, ezért az első jó tanács a nyári nagy tengelyre-, és tengerre szállás előtt, alatt: ne csak a tested mártsd meg, úsztasd a tengerben, hanem a szellemedet és a lelkedet is mártsd meg Istenben, hogy ne csak a napbarnítás, hanem a lélekfrissítés is része legyen egész valód felüdülésének. A teljes felüdülésnek, a teljes értékű és hasznos nyaralásnak. Hiszen egész valódnak kell a felfrissülés. De hogyan?
Keresd meg a csend pillanatait és helyeit – a táj lelkét, az erdő, a tenger üzeneteit.
Főként a tömegturizmus szállodai nyüzsgésében, a tengerparton heringekként szinte egymás arcába érő napfürdőzők legfeljebb napkeltekor vagy éjnek évadján jutnak némi pihentető csendhez. Különben hasítanak a hangszórók, a szomszéd rádiója, zeng a Balaton-part, a tengerpart. Hogyan lehet itt megtalálni a beszédes csöndet? Például úgy, hogy beúszunk a mélyre, tengerben vagy folyókban, ahol lehet, s belemerülve, akár fülünket is átengedve a víznek, hallgatjuk a víz beszédét, a hullámok csobbanását. Vagy belemerülve a horizontba, lelkünk beszélget a kitáguló, magába emelő, abban a pillanatban csak nekünk kéklő horizonttal.
Élvezni a teremtett, istenalkotta világ szépségét, a táj lelkét, sajátos arculatát, színeit, formáit, sziluettjét, illatait. Mert amit Isten megteremtett, annak adott valamiféle belső sugárzást.
Az erdőknek is, a vizeknek is. Kőnek formát, kavicsnak alakot, színt. Az anyag nagy festőecsete önmagát díszíti évszázadok, évmilliók alatt. Sajátos arculatot, és bár csak az ember teremtésekor lehelt lelket a sárba, az anyagba, de az anyagon a teremtés végéig ott van alkotó fantáziájának, szépségkedvelő kreativitásának atyai keze nyoma. Az egek hirdetik az Ő nagyságát és dicsőségét – zengenek a zsoltárok szépségalkotó szeretetéről. Szívjuk magunkba úszás, hajnali és esti séták idején az isteni érintés szépséglenyomatait – milliárdnyi apró ujjlenyomatát a Teremtő Isten alkotó szellemének.
Legyünk igazán, teljesen jelen ott, ahol vagyunk
A legnagyobb buktatója és kísértése a nyaralásoknak a megszokásaink rabsága, melyeket cipelünk magunkkal. Így megkötözve érkezünk meg sokszor a legszebb helyekre. Az ellenkezője sem jó, amikor mindent felrúgva, képzelt szabadságunk téveszméjének leszünk áldozatai. Másutt int az apostol: Mindent szabad nékem, de nem minden használ.
Többször van kezünkben, főként gyermekeink esetében a mobil és más kütyü, mint amennyiszer feltekintünk a gyönyörű égre, a változatos tájra. Meg kell tanulnunk, meg kell tanítanunk önmagunkat, egymást, gyermekeinket a gyönyörködés szabadságára, eszköztelenségére.
A híres francia filozófus, Jean-François Lyotard (1924-1998) szinte egész életén át annak is szentelte gondolatait, munkásságát, hogy a csodálkozás művészetére megtanítsa az embereket.
Az onto-esztétikára: a lét és a létezés élményszerű felfedezésére, újrafelfedezésére, a szépség észrevételére, rácsodálkozásra. És ehhez felhasználta a legősibb emberi élményt, az istenélményt.
A felségesről és a fenségességről, az elragadóról, megragadóról, az ámulatba ejtőről, a meglepőről mondott el csodadolgokat (erről majd egy másik cikkben olvashatnak). Arról, hogyan lehet a felségesnek rejtekében lakozni, a Mindenható árnyékában megnyugodni (Zsolt 91,1). Francia Bibliájában, a modern fordításban végigakkordozta a gyönyörűbbnél gyönyörűbb Igéket a fenséges, páratlan létélmény forrásáról, az Örökkévaló Istenről.
Róla, Akinek első „kézmozdulata”, a felfoghatatlan pillanattöredék alatt lejátszott nagy ős-bummban olyan világot, világokat kreált, melyekre csak ezt tudta mondani a Biblia első ősevangéliumaként, ős-örömüzeneteként, az első bibliai Isten-mondattal a Genezis szerzője: „És látta Isten, hogy ez jó” (1Móz 1,10). És hétszer elhangzik a Biblia első fejezetében ez a mondat. Egyszerű, lélekbe mélyülő őshimnusz a teremtett világ páratlanságáról. A páratlan alkotó Isten kreációjáról. S tudjuk, hogy a Biblia görög fordításában, a Septuagintában (LXX), s valószínűleg Pál szóhasználatában is ott volt a kalosz szó, a jó görög fordítása, s ennek többlettartalma, mert ez egyszerre jelent szépet és jót. Isten úgy alkotott, volt és van jelen teremtett világában, hogy az egyszerre lenyűgözően szép és jó, hasznos, célszerű. Embert segítő, boldogító, felüdítő. Próbáljunk igazán jelen lenni mi is az erdőben, ahol a fák égi kupolaként fölénk borulnak, megszűrve a nyári tűző napot, vagy egy tavacska partján, ahol a lágy szellő kórusként hajlítgatja a nádas zöldjét. Legyen a teremtett környezet ökoélménnyé, halljuk meg a madarak párbeszédét, a vizek csobogását, a levelek színének zöldjeit lássuk meg, vegyük tüzetesen szemügyre az apró létcsodákat. Ne „jelenlét-hiányosan” (Pilinszky) legyünk csak ott valahol, tengve-lengve a semmi és az unalom ágán, magunk sem tudva, miért, hogyan. Csak mert ott vagyunk. Ott lenni vagy jelen lenni – ég és föld! Próbáljunk jelen lenni ott, ahol vagyunk. Legyen audiovizuális természetélményünk, s kapcsoljuk ki mobiljainkat. Ne csak a benti vagy titkos tárgyalásokon, előadóterekben, kormányinfón.
Öko-narráció – ki üzen – mit üzen?
A természet, a táj templomában próbáljunk jelen lenni, tisztelettel és az isteni érintettség sejtelmével, minden technikai mesterséges eszköz nélkül. Jelen lenni – benne lenni – ahogyan Pál üzeni: Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Nem csak Strauss, Lehár és mások zenéjében mesél az erdő Bécsben vagy a Bakonyban, a Vértesben vagy a Bükkben.
Mindenütt megvan az a sajátos és gyönyörű idegen nyelv, a mesés nyelv, az ökonyelv, a nem emberi, de érzéki és érzékelhető szavak nélküli nyelv, amit kötelességünk megtanulni és megtanítani.
Az ökonarráció, a táj szava, suttogása, a tenger örök koncertje, hol tomboló fortissimóban, hol szinte hallhatatlan fövenyhez simulásában. Vagy a színek tobzódó nyári kavalkádjában. S mindez nem önmagáról szól, nem önmagáért van – hanem érettünk, és azért, hogy minket kiléptessen a magunkba, szokásainkba zártságból. Kiléptessen mindennapiságunk elszürkítő komfortzónáiból, a felfedezés, a teremtett világra hangolódás, az áthangolódás nyári vakációs többleteként, gazdagító áldásaként… Testestől-lelkestől, gondolkodásban és érzésekben, testi állapotunkban megfrissítő, bölcsen, nem csak okosan felhasznált, szépség és csöndtöbbletekkel megajándékozó vakációt, nyári szabadságot kívánok Mindenkinek!
Ugrás a vízbe – ugrás Istenbe! Szent ámulásokra kész szívvel, imacsendet és Ige-csendet elfogadó Isten-szomjjal…
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
