Az 1919. január 1-jei cseh megszállásra emlékeztek Pozsonyban a dómban.
Tavaly sűrűen esett az eső Újév napján, de sajnos idén a megfelelő időjárás ellenére sem volt érdeklődés a dóm tövében. A közelben ténfergő trieszti turista-párnak, akiktől gyertyánkhoz gyufát kértem, igyekeztem németül elmondani jelenlétünk okát. Ott volt még egy helyi, középkorú közelünkben elhaladó szlovák pár, akiket megkértünk, hogy fotózzanak le, nekik pedig szlovákul mondtam el, mire emlékezünk.
Meggyőződésem, hogy a február 12-i megemlékezéshez hasonlóan, emez is hagyománnyá válik (a dómban beléptidíj-szedés is szünetelt, mégis előző évekhez képest, alig lézengtek, s hiába igyekeztünk hallásból magyarokat csípni…).
Egy órát elbeszélgetve Sz. F.-el , mégis nagy átéléssel emlékeztünk legszomorúbb évfordulónkra. Mottónk ez volt: „A história igazsága csak annyit jelent, hogy ami bűnben született, aminek ferdítés, hamisítás, erkölcstelenség vala az alapja, az elmúlik”.
Elérzékenyülve gondoltunk a Kárpátok, galiciai Przemysl és Doberdó halhatatlan magyar honvéd hőseire. Jankovics Marcellre, akit a balos Turczel dilettánsnak jellemzett – Húsz esztendő Pozsonyban c. könyve kapcsán emlékeztünk megjegyezve, hogy ssajnos az Évek tavasz nélkül című könyve nem jelent meg újra! Újabban Szőke József, Popély Gyula, Filep Tamás Gusztáv publikációi közelebb hozzák mindnyájunk számára az itteni végzetes Időt. Amiről még magnetofonra beszélhetett az 1905-ben született Salamon bácsi, aki legutoljára a Liptó utcában lakott és Pozsony gyásznapjai egyikén, február 12-én Huber Karcsival játszott a főpályaudvar-közeli Margit utcában, amikor a gyilkos cseh golyó kioltotta ártatlan, ifjú életét.
Dr. Payer Heidelbergben kelt 1999-ben levelében, 102 évesen írta, mint medikus sítúráról jövet segített a sebesültek kötözésében. Szerinte akár másfél tucat is lehetett a pozsonyi tiltakozók halálos áldozatainak száma, mivel sokan nem merték, félve a cseh brutalitástól, orvoshoz vinni hozzátartozóikat és kezeletlenül szenvedtek ki!
Hosszú élete alkonyán sajnos már nem bízott mottónkban, amihez hozzátehetnénk egy EU-asszisztensnő – Pátriában elhangzott – kvázi letargikus ún. német-francia példasugallását.
Takács Margit (1913 – 2000) nénit sokan ismertük, minden alkalommal élete végéig nem tudott napirendre térni első elemis szörnyű élménye felett, amikor az Ország úti lakásukba zárva sokáig hallatszott a cseh katonák őrjöngése, áldozatok halálhörgése. Örökös, végső kérdése minden alkalommal – tehát még nemrég is a mostani Pozsonyban – szívet repesztett: Mi történt és mi történik velünk? Mennyi, de mennyi sírig tartó fájdalmat, szenvedést okoztak az immár csaknem évszázada velünk történtek.
A Város fölötti hegyen a Szalma kunyhó (közelében nemrég újították fel a 207-es pótzászlóalj 1917-ben állított magyar emlékművét) mögül beszivárgó olasz tisztek mögött dögkeselyűként rontottak le az ellenállást Károlyi parancsára akadályozott védtelen Pozsonyra. És mennyi szörnyűség zúdul azóta is szüntelenül ránk?
Ennyi magyar múlt után, amelyről a dóm története is tanúskodik, s még a nemrég megjelent tízkilós impozáns Halkó-könyv is egyértelműen tudósít!
Minderre legalább Újév napján emlékezzünk, amikor esedékes volt Szent István pozsonyi társaskáptalánját püspökséggé bővíteni, ami 900 évig elmaradt az átkozott csehek miatt.
Nem hagytuk említetlenül Újévkor folytatólagos megalázásunkat, Szent Cirill és Metód ittjártuknak semmivel sem bizonyítható hamisítását, utasításba adva ezen egész évben rovásunkra ünnepeltetni. Ennek papi gyakorlata például, amikor misén nemrég egyik azt magyarázta, hogy milyen lehetetlen a magyar ő,ü magánhangzóinkat és nyelvünket megtanulni. Igen, a magyar védőkar hasznos volt kifejlődésükhöz a történelmi kincseinkből profitálhatnak. Hálát nyelvünk iránt sem engedett kifejlődni a 94 évvel ezelőtt ránk zúdult sáskahad.
Zilizi Tihamér
