A békeidők arany Prágáját, a császári és királyi Habsburg Birodalom (K.u.K.) szellemi fővárosának számított cseh főváros, meg a világhírű Comenius Egyetem patinás hírnevét idézte fel egyetlen pillanat alatt bennem Jolana Poláková cseh kortárs filozófusnő nagyszerű tanulmánya. „Párbeszéd Istennel és a filozófiával…” címen megírt eszmefuttatását a kristálytiszta logika, a német és angol fordításban is jól érzékelhető fogalmi tisztaság és egyértelműség, valamint a mély, Istennek elkötelezett hit jellemzi.
Olyan nemzetközi remény megfogalmazója és kifejezője Poláková, ami ezernyi romlástól, rovottságtól terhelt közép-európai létezésünk – cseh, szlovák, magyar, lengyel, román, horvát, szlovén – posztkommunista napi küzdelmei közben hozza el olvasóinak azt a túlélési reményt, amit csak a hit, a hívő filozófia adhat meg. Emberiségnek? Európának? Katedrán hirdetve, könyvekben sokszorozva azoknak, akik hajlandók és képesek fellapozni ennek a nagyszerű női filozófusnak civilizációs megmaradásunkért érvelő, párbeszédre, beszédre, beszélgetésre, megértésre fordító, forduló, sürgető bölcs szavait.
Elképedve és hálásan állok magam is e prágai csoda előtt. S miért a mandulavessző asszociációja, kérdezem magam is? Mert Bibliánkban – magyar és cseh nyelven – a mandulavessző a tavasz, a virágba borulás, a terméshozás jelképe.
És azé, hogy Istennek gondja van az ő Igéjére, a Szóra, hogy azt beteljesítse. Jeremiás könyvében olvassuk: „Mit látsz te, Jeremiás? Ezt feleltem: Mandulavesszőt látok. Az Úr pedig ezt mondta nekem: Jól látod, mert gondom van rá, hogy igémet beteljesítsem” (1,11-12). Tökéletesen illik az Ige üzenete Poláková bölcseleti munkálkodására. Meglátta ő is a mandulavesszőt, mint Isten sok-sok megszólított, elhívott gyermeke (Mit látsz te?).
Akinek pedig van önmagán túl szóló, másokat segíteni akaró üzenete, annak előbb kell legyen belső, lelki istenlátása, szívében kihajtó mandulavesszője. És akinek van ilyen belső csodavesszője, annak jó a látása, hiszen maga Isten gondoskodik majd arról, hogy sorsában Igéje, Szava, üzenete beteljesedjen. Mindenkinek ott és úgy, ahová rendeltetése, hivatása, szolgálata szólítja. Jolana Polákovának Prágában, az Istenre figyelő és korunk fénysebességű információterjedése révén párbeszédes filozófiai életműve megfogalmazásával – milliókhoz.
Három út, de csak egy vezet igazán a célhoz
Bernhard Casper német filozófus, Hans Waldenfels katolikus filozófiaprofesszor és sokan mások többször is kifejezték a mai nemzetközi bölcseleti körökben és azokon túl is magasra értékelt filozófusnő munkássága iránti (férfi)tiszteletüket. Casper Poláková „Magaddal ragadtál” (= Betroffen von Dir) című, 2004-ben Münchenben, Zürichben és Bécsben megjelent könyvéről, ami a párbeszédes istentapasztalatokról szól, maximálisan izzó szavakat írt le.
Így fogalmaz: az életmű azért olyan megragadó, mert szerzője egy egész korszak, a mögöttünk maradt évtizedek embereinek, társadalmainak (elfojtott) istenszükségleteiről szól.
Az istenkapcsolatok sokféleségét írja le könyveiben Poláková, a szabadságra jutás korszakos változásainak tökéletlen összefüggés-szövevénye ellenére is tiszta hangon és kristályragyogású gondolatvezetéssel.
Úgy, mint aki a színről színre látás elérhetetlenségével, mégis ennek feladhatatlan vágyával néz szembe kora és környezte, Közép-Európa polgárainak, szegényeinek és módosabbjainak tapasztalataival. És közben velünk is szembenéz, tekintetében az istenkapcsolat mély és elérhető vágyának tüzével.
Az 1951-ben Prágában született bölcselő nő átment mindazon, amin a mai hetvenesek, illetve az utánunk jövők. A prágai tavasz lelkesítő szabadságélményén és leverésének drámáján a Károly Egyetem hallgatóinak ezreivel. Doktori értekezését az európai filozófia kapcsolatáról írta a mítoszokkal és a Logosszal, Isten Igéjével. Aztán a Cseh Tudományos Akadémián dolgozott egy ideig, míg ideológiai összeférhetetlenség miatt kipenderítették onnan. A politikai változásokig csak szamizdatokban jutott szóhoz. 1990-ben visszahívták az Akadémiára, majd tiltott könyveit sorban kiadták.
Legnagyobb hozadéka korstigmás, de azokból gyógyuló gondolkodásának a párbeszédre törekvés filozófia és teológia között, s mindkettőnek az emberi egzisztenciát igazi és méltó dimenzióba emelő élő Istennel, aki a remény mandulavesszőjét a legnehezebb időkben ültette el Poláková személyiségében.
1994 óta a New York-i Tudományos Akadémia tagja. A három út, amelyen járva az emberiség legkiválóbb gondolkodói próbálták szerinte meghatározni helyüket Istenhez viszonyítva, a következő. 1. A monológos bölcselkedés, amely az ember felől próbálja Istent megfogalmazni. 2. Az elcsendesedés bölcselete, amikor a filozófia is elhalkul, csaknem szótlanná szeppen a Teremtő előtt, s hagyja Őt beszélni. 3. A párbeszéd filozófiája, amikor az Istenre figyelés, a Tőle való megszólítottság és a Neki adott válasz teszi ki az emberi lét és gondolkodás lényegét. Ez utóbbival kapcsolatban ismerkedjünk meg Poláková néhány igazán megszólító gondolatával.
A mandulavessző kivirágzik – Ebner és Poláková szellemi hozadéka
Miután végigpásztázta a gondolkodás történetét a marxi ideológia néhány évtizednyire kikiáltott fővárosában, Prágában, írásaiban felaranylik Valaki más. Poláková eljut az Istennel, az örök Te-vel folytatandó párbeszéd, az Isten-dialógus nélkülözhetetlen fázisáig.
Ebben példaképe és tanítója, az 1932-ben elhunyt zseniális „töredékfilozófus”, a fragmentek nagy megfogalmazója, az osztrák filozófus, Ferdinand Ebner (1882–1931). Kiváltképpen a ’20-as években, száz éve írt néhány, eredetiségében páratlan tanulmánya.
Ezek 2002-ben jelentek meg ezzel a címmel: Az Ige és a lelki realitások: pneumatológiai (szentlélektani) töredékek. A töredékek (rész szerinti valóságok, lásd Pál szavait: „Töredékes az ismeretünk, és töredékes a prófétálásunk. Amikor pedig eljön a tökéletes, eltöröltetik a töredékes” – 1Kor 13,9-10 – vö. a mandulavesszőhöz fűződő, fentebb olvasható isteni ígérettel!) történetéről írt ebneri mondatokat vezérfonalként idézi gondolatmenete fókuszában a prágai keresztyén filozófusnő. De miket is?
Teljességfókuszú töredékek – én-magány, önstilizálás, Isten-bensőségességbe merülés
Például az imacsendről, az ima lényegéről: „Csak az imában lehet Isten valóságát ténylegesen elfogadni. Csak az imában lehet Isten nevét méltóképpen kiejteni, Isten teremtő tetteire a jelenben rálátni, ezeket felismerni”. Az imában ébredünk rá Istentől való elszakadottságunkra, az ember és az emberiség mélységes énmagányára, a bűnös és sok alávalóságtól sebzett arcunk önstilizálási kényszereire.
Mert igazi visszatérési igény helyett újabb és újabb hazugságokkal próbálkozunk, hogy egyéni és közösségi bűneinket mentegessük, stilizáljuk, kozmetikázzuk. Mindez semmit sem ér – tanítja a két filozófus, a cseh bölcselőnő és az osztrák gondolkodó.
„Beziehungsglauben” – Isten-kapcsolatból származó megújulás nélkül pedig minden marad a lejtmenetben. Az a kultúra ugyanis, amelyik elszakad, leszakad Krisztus-központú kötődéséből, az stilizált haldoklás – hangzik az ebneri radikalizmus, amit Poláková is átvesz.
A keresztyénség: az élet minden realitásával történő belépés az abszolút istenkapcsolatba és a földi lét, s a személyes létezés szellemi jelentőségének éber tudatával élés gyakorlata. A keresztyénség nem eszme, hanem valóság, és valódi szellemi szintre emelkedés, ami az Isten-ember párbeszédben, beszélgetésben valósul meg.
Jézus teszi konkréttá a keresztyénséget. Az Ő neve a legszemélyesebb szó, név a világon, ami valaha is elhangzott – vallja Poláková és Ebner is.
Jézus szava a konkrét emberi énre irányul, te vagy az Ő célja. Viszonosságot, választ, kölcsönösséget igényel, vár beszéde, Igéje. Ez az isteni Szó, az Ige kegyelme, s az ettől való elzárkózás a legnagyobb önrombolás, emberileg jóvátehetetlen önlefokozás. Minden emberi és emberséges kapcsolat kezdete, hajnalhasadása ez: kapcsolatfelvétel Istennel, Jézussal. Igéjének tanulmányozásában és imában. Túlnövünk-e régi énünkön, túlnövünk-e stilizált önmagukon?
Ez csak az Isten-bensőségességbe, Isten-közelbe, hallásközelbe jutva történhet meg. Jézus kérése: Szenteltessék meg a te neved egyértelművé teszi: Istenről beszélni addig, amíg Ővele nem beszéltünk, amíg nem vagyunk dialógusban, imabeszélgetésben Ővele, valójában nevének a megszentségtelenítése. Aki előbb Ővele beszélget és csak utána szól, ír Őróla, az ontológiai és etikai fordulaton, igazi egzisztenciális dimenzióváltáson megy át. Úton az igazi cél felé. Az ilyen embert nevezhetjük nagyon halkan, de reménységgel eltelve, a mandulavessző kivirágzásnak, azaz keresztyénnek, krisztusinak…
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
