A kassai magyarok február 15-én ünneplik a Kassai Magyar Kultúra és Történelem Napját, melyet 2013 óta tartanak Kolár Péter ötlete nyomán, mivel ezen a napon volt a városban a Bánk bán ősbemutatója.
Berzeviczy Vince háromnyelvű emléktáblája előtt gyülekeztünk a kassai Főutcán, mely a Semsey- vagy Szirmay-palotát díszíti 2014 óta. Az egybegyűlteket Hanesz Angelika, a Csemadok Városi Választmánya elnöke üdvözölte, majd Duncsák Mária alelnök tartott „rendhagyó történelemórát”.
Az emléktáblán két név szerepel, Katona Józsefé és Berzeviczyé – kezdte beszédét. – Az előbbi művének Kassán volt az ősbemutatója, az utóbbi színidirektor volt. Különböző sorsuk ellenére a színjátszás iránti elkötelezettség kötötte őket össze.
Katonát, az egyszerű kecskeméti takácsmester fiát pesti joggyakornokként az 1810–20-as években sokkal inkább vonzotta a színház és drámaírás, mint a jogi pálya, miközben beleszeretett Déryné Széppataky Róza színésznőbe.
„1814-ben az Erdélyi Múzeum c. lap pályázatára, a kolozsvári Nemzeti Színház megnyitására írta meg a Bánk bánt, mely akkor visszhang nélkül maradt.
Csalódottságában úgy érezte, mind drámaíróként, mind színészként kudarcot vallott, az ünnepelt színésznőnek sohasem merte bevallani érzelmeit.” Szülei kérésére hazaköltözött, ahol Kecskemét főügyészeként 39 évesen, 1830-ban szívroham végzett vele. Amikor nagy részvét mellett temették, senki sem tudatosította, hogy az idő előtt elhunyt jogtudós a magyar irodalom legnagyobb tragédiaköltője. Ezt a munkáját azonban sohasem láthatta színpadon.
Halála után három évvel, 1833. február 15-én került színre először a kassai színházban, melynek direktora akkor éppen Berzeviczy volt. Melinda szerepét a 40-es éveiben járó Déryné játszotta, akinek a szerző titokban a szerepet szánta. Ennek most 190 éve.
Ez az a pont, ahol a két életpálya találkozott, bár a dúsgazdag nemesi család sarja vélhetőleg sohasem találkozott személyesen a Bánk bán szerzőjével.
Kassán, a magyar reformkor kezdetén a nemesség magyar, de a polgárok többsége német ajkú volt. Déryné visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy még az úriasszonyok is nemcsak a személyzettel, de egymás között is tótul beszéltek. A hajdani színidirektor bátorságára vall, hogy lelkesen, anyagilag is előmozdította városunkban a magyar színjátszás ügyét.
Az ősbemutató után lassan, de megkezdődött a Bánk bán diadalútja, ám néha elítélő fogadtatással is találkozott. A cenzorok „gyanús darabként” kezelték. Még Széchenyi István is „esztelenségnek, rossz, veszedelmes tendenciának” tartotta e mű 1839-es előadását a Nemzeti Színházban. Vörösmarty Mihály elmarasztaló kritikát írt róla.
Végre 1848-ban sikerdarabbá vált, ám amikor március 15-én Pesten színpadra került, a eufórikus forradalmi hangulatban az előadás félbeszakadt, csak március 23-án adták elő teljes terjedelmében.
Erkel Ferenc 1861-ben dolgozta fel operává, miután Egressy Béni szövegkönyvet írt a drámából.
„Berzeviczy Vincét ma már joggal tartjuk a kassai magyar színjátszás megteremtőjének.” Halálának 180. évfordulója alkalmából került a palota homlokzatára a márványtábla. „Megérdemli, hogy neve nemcsak a kassai, de az egyetemes magyar színháztörténetben is az őt megillető helyre kerüljön.”
Duncsák végezetül köszönetet mondott mindazoknak, akik őrzik, ápolják városunk történelmi hagyományait és azoknak is, akik alkotó munkájukkal gyarapítják kulturális örökségünket.
A megkoszorúzott emléktábla (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
Illés Oszkár színművész felidézte, hogyan is került ez az emléktábla erre az épületre. Kolár Péter eredetileg az egykori Nemzeti Színház falán szerette volna látni, hiszen Berzeviczynek ott volt már 1945-ig egy emléktáblája. De ebbe az illetékesek nem egyeztek bele. Akkor felmerült az a lehetőség, hogy a Thália Színház adminisztratív épületére kerüljön. Ebbe viszont az egyik családtag, Berzeviczy Etelka nem egyezett bele, mondván, ott cselédek laktak egykor, ez szóba sem jöhet! Így került végre a házra, ahol fiatal éveit töltötte.
Illés még elmondta, abban az időben Szegeden azzal utasították el a színházépítést, hogy aki operát akar látni, az látogasson Budapestre, aki színházat, az menjen Kassára!
Majd előadott egy rövid részletet Madách Az ember tragédiájából, a mű végéről az angyalok karát idézve: „Szabadon bűn és erény közt / Választhatni, mily nagy eszme,/ S tudni mégis, hogy felettünk/ Pajzsul áll Isten kegyelme./ Tégy bátran hát, és ne bánd, ha/ A tömeg hálátlan is lesz,/ Mert ne azt tekintse célul,/ Önbecsét csak, ki nagyot tesz,/ Szégyenelve tenni másképp;/ És e szégyen öntudatja/ A hitványat földre szegzi,/ A dicsőét felragadja, -/ Ámde útad felségében/ Ne vakítson el a képzet,/ Hogy, amit téssz, azt az Isten/ Dicsőségére te végzed,/ És ő éppen rád szorulna,/ Mint végzése eszközére:/ Sőt te nyertél tőle díszt, ha/ Engedi, hogy tégy helyette.”
Ezután került sor az emléktábla megkoszorúzására. Az ünnepséget a Csemadok kassai szervezete rendezte a Kassai Polgári Klubbal és a Thália Színházzal.
A rendezvényt megtisztelték jelenlétükkel a kassai Magyar Főkonzulátus munkatársai, élükön dr. Hetey Ágota főkonzullal, aki szintén megkoszorúzta az emléktáblát.
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
