Mács József üzenete a felvidéki zárt osztályról – a kommunizmus végóráiban

Mács József 36 éve fejezte be a Temetőkapu című regényét, amely olyan kérdéseket fogalmazott meg, amelyekre igazán máig nem kaptunk választ, mert a kollektív bűnösség bélyegét a regnáló hatalom máig nem óhajtja eltörölni. Ő már ott pihen a bátkai temetőben, írásai viszont még mindig vérlázító eseményekre világítanak rá, olyanokra, amiket még mindig titkolni szeretne a hivatalos történetírás. Fél, mint tolvaj a leleplezéstől.

Mács József Temetőkapu c. könyve. (Fotó: Mihályi Molnár László gyűjteménye)

Ki nem mondott titkokat, megválaszolatlan kérdéseket és további tévelygéseket hozhat magával az a gyötrelem, amit  egy akarata ellenére megesett, jóhiszeműen kihasznált és megerőszakolt leányanya sajátosan dacos fogadalommal próbál ellensúlyozni, hogy elviselje a gyalázatot, az előítéletté átalakuló bűnösség bélyegét, és valahogy igazolja ártatlanságát: a főhős kizárja az életéből a férfiakat. (Kicsit előrevetítve: a közösségünknek úgy kellene élnie, hogy nem veszünk tudomást a minket meggyalázó csehszlovák vagy szlovák hatalomról.) Közben a felvidéki magyar falu (a regényben Jajhalom) megéli a visszacsatolást, a háborús hadak átvonulását, a szovjet megszállást, a beneši dekrétumok végrehajtását, a kommunista államcsínyt és a szövetkezetesítést is egészen 1961-ig, Gagarin űrutazásáig.

Már-már érthetetlen a főhősnek, Boriskának a magatartása, a másik nemnek gyűlöletté fajuló elutasítása, s talán azt a kérdést is felidézi az összegező olvasóban, hogy a felvidéki magyarság vajon jól dolgozza-e fel a rajta esett erőszakot, gyalázatot, az elszakítást, a csehszlovák megszállást, a rendszerváltogatásokat, azt, hogy a temetőkapuból nézhetjük népünk sorsát, s csak egy lépés választ el attól, hogy az élők vagy a holtak sorsát vállaljuk, ahogy a népdal is üzeni:

„majd meggyógyít a koporsó négy deszkája, mikor a főd zuhog az ódalára”.

Felmerülhet a kérdés, hogy esetleg a jóhiszeműségünk áldozatai vagyunk-e, avagy gyűlölnünk kellene-e a szlovákokat csak azért, mert nagyhatalmi döntéssel a nyakunkra ültették őket, hiszen ebben ők is áldozatok, egy ővelük is elhitetett hazugság áldozatai?!  És el kell-e utasítanunk minden szlovákot, akkor is, ha jóindulattal közelednek felénk… de az is lehet, ki tudja, hátha csak naivitásunkra, jóhiszeműségünkre, lojalitásunkra számítanak? Szüzességet, történelmi tisztánlátást vagy házat, nyelvet, otthont, hazát veszíteni, s mindezt ép ésszel túlélni… ?! Megannyi kérdés, amelyekre botladozva, dadogva, indulattal vagy behódolva, harsányan vagy szótlan magunkba fordulással keressük a választ. Amikor a valóság teljesen illuzórikussá válik, kényszerképzetekké deformálódik, majd ezek a tévelygések fertőzik meg (árnyékolják be) a valóságot, avagy  később a rémálom válik valósággá.

Amikor nem az a lényeges, hogy mi van, hanem az, hogy miként és hogyan érezzük, éljük meg, és milyen lelki kényszerek befolyásolják döntéseinket. Soha fel nem dolgozott traumák tüskéi sebzik a talpunkat, tenyerünket és a lelkünket. Mégis reménységgel szeretnénk a jövőbe nézni, és népünk ilyenkor mindig nagyjainktól, íróinktól is várja a választ.

Kísérlet ez a mű a csehszlovákiai magyar nagyregényre, amely vérbeli magyar regény, de olyan szándékkal, hogy a Trianon óta elszakított felvidéki magyar közösség életét, sorsát, életszemléletét, vágyait, félelmeit, örömét és hétköznapjait is tükrözze. Persze azzal a megkötéssel, hogy arról abban az időben miként lehetett írni. Nemcsak a felszínt, hanem a belső vívódást, a történelem fogaskerekei közé szorult életeket, a hiábavaló próbálkozásokat és a kiútkeresés eredményeit vagy kudarcait is: aprólékosan, pontosan, részletesen. Ezért ilyen terjedelmes a regény, amiért sokan meg is szólták, mert a korszellem nem kedvez a terjedelmesebb műveknek, de ez nem az író hiányossága, aki éppen regényt írt és nem novellát.

Két vonulat fonódik össze a regényben.

Az egyik a Márton Boriskán elkövetett erőszak utáni egyéni sors alakulása, tisztaságának, ártatlanságának és tisztességének vezeklő bizonyítási vágya, és személyiségének fokozatos leépülése, lelki összeroppanása a meg nem értő környezetben és a félelmekből, szégyenérzetből kialakult kényszerképzetek hatása alatt.

A másik regényfonal a győztes nagyhatalmak által meggyalázott, feldarabolt magyar nemzet északi részének csehszlovák megszállás utáni mostoha sorsa, túlélési története egy határhoz közeli gömöri faluban, Jajfalván. A regény nem kínál receptet a megoldásra, legfeljebb az egyes egyéni magatartásformák, túlélési védekezési reflexek által mutat példát arra, hogy melyik út hová vezet. A többség csak sodródik az eseményekkel, amerre a kényszer, a csábítás vagy az elvárások viszik, húzzák, lökik őket. Vannak behódolók, akiket a mindenkori hatalom elvárásai szerinti megfelelési kényszer vezérel. De vannak dacos ellenállók, akik a hitükhöz, hagyományaikhoz, emberi alapértékekhez hűen, az ősök szellemiségéhez ragaszkodón kerülnek szembe az önkényes hatalommal, drámai konfliktusokban buknak el vagy veszteségeket szenvedve élik túl az összeütközést. Mégis az ő példájukból lehet értelmes emberi jövőképet felmutatni, ha ez nem egyéni és egyedi elhatározásként, hanem közösségi értékként és célként is megfogalmazódik.

Mács sok szereplőt vonultat föl, sokféle magatartásformát elemez ugyanazon társadalmi helyzetben.

A zsákutcák végén az élet kilátástalanságának, céltalanságának vagy hiábavalóságának érzése és árnyéka vetül még a látszólag sikeresnek, anyagi jólétnek tűnő sorsokra is. Ám éppen ezek a konzekvenciák kérdőjelezik meg a kényszeres csehszlovák államhűség, a szocialista államrend és a hivatalosan elrendelt történetírás dogmáit. Az író ezért hagyja ránk a megítélést, ezért nem fogalmazza meg tételesen, hanem ránk bízza a zárómérleget.

Ahogyan Márton Boriska is hiába bizonygatná ártatlanságát, hogy miért történt meg vele a gyalázat, miért nem tudott ellenállni az erősebb fél leigázó akaratának, úgy a mi elszakítottságunk igazságát sem hallgatják meg sehol.

Csak őrizzük magunkban, mint a Boriska a titkot, és  tiszta emberségünk megtartásával védjük igazunkat? De meddig lehet ezt így csinálni? „Meddig lesz még úr a bitangság?” – örökös kérdés, amire a hithű válasz, hogy „ne cselekedjük a rosszat, hanem győzzük le a rosszat a jóval” (Szent Pál).

De adott helyzetben, ott és akkor vajon mi a helyes és mi a jó? Vonulhatunk vagy sodródhatunk a többiekkel a kitaposott ösvényeken, vagy kereshetünk sajátos, egyéni megoldásokat. Döntéseinket majd az idő igazolja vagy kérdőjelezi meg, de nincs visszaút. Ezért lenne jó előre meglátni vagy legalább megsejteni, hogy melyik hová, milyen eredményre vezet. Tapasztalat vagy segítő útmutatás híján az ember magára marad, amint Mács sok regényhőse is. Bírálják is gyakran, hogy ő a balsorsok megfogalmazója.

A jó mű azonban nem csupán esztétikai élmény, hanem társadalmi tapasztalat is.

Nem hagy magunkra, védő kart kínál, vígabb esztendők reménységét, ha a buktatókhoz lesz hitünk és erőnk elviselni, vagy elegendő bölcsességünk a tévutak és tévtanok csábítását felismerve azokat elkerülni. Együtt szenvedünk a szenvedővel, osztozunk sorsában, ha a mű erre ösztönöz, hogy a képzelet útján szerzett tapasztalat életünk részévé váljék.

Márton Boriska önmarcangoló vívódása és téves felismerésekre felépített bizonyítási kényszere törvényszerűen vezet a személyiség zavarához, tudata beszűküléséhez,  leépüléséhez, meghasonlásához és hasadáshoz, valamint a jövőkép elhomályosodásához. (Ehhez hasonlóan a társadalmi trauma is az egészséges értékrend megbetegedését hozza magával, ha hosszú távon  az igazságot magunkba zárva egy párhuzamos, az igazságot eltakaró vagy azt meghazudtoló társadalmat támogatunk vagy fogadunk el feltétel nélkül.)

Sem hazugságokra, sem illúziókra, sem kényszerképzetekre nem lehet, nem szabad jövőt építeni!

Ez a könyv igazi üzenete, de Márton Boriskának esélye sincs ilyen felismerésekre. A jóhiszeműségét és naivitását kihasználó erőszaktevő meggyűlöltette vele az összes férfit, és „messziről elkerül mindent, ami a férfiakarás gyanújába keverné.” Ennek a lélektanát próbálja feltárni az író, miközben egy egész szociográfiai tablót tár elénk a huszadik század harmincas, negyvenes és ötvenes éveinek gömöri magyar falujáról, mert ez a zavarosnak tűnő magatartás csak ebben a kontextusban válik értelmezhetővé.

Boriska az erőszakot, a meggyalázás miatti traumát soha nem dolgozta fel. Talán azért sem, mert soha nem merte, nem tudta, nem akarta kimondani, hogy mi történt vele, ki tette vele, s a jövőnek esélyt adó gyermeke is meghalt, névtelenül. Mások számára így nem is létezett, de  őneki ez a végzet, ez lehetett volna a jövő, akiért feláldozhatta volna az életét. Nem beszél róla sohasem, de mindig, mindig csak erre gondol… – mondhatnánk Juhász Gyulát parafrazálva a Trianont idéző verse alapján.

A múlt sebeit lehet nyalogatni vagy tapasztalatként értékelni, de nem kell feledni, mert a tudatlanság vagy az ismeret hiánya újabb zsákutcákba vezet. Vannak, akik Boriska viselkedését nem értik, de ugyanazok később maguk is zavarosnak tűnnek, amikor a deportálások idején ragaszkodnak házukhoz, földjükhöz, s van, aki öngyilkosságba menekül, s ugyanígy összekuszálódnak a gondolatok, szándékok és érdekek, amikor a közösbe kellene beadni földjüket, állataikat. A legtöbb kritika éppen zavarosnak tűnő összetettsége, sokismeretlenű megfogalmazásai és széles közösségi háttere miatt érte a művet.  Pedig az életben is egy ilyen komplex közegben kellene rátalálnunk a lehető legkedvezőbb megoldásra. Ám ez regény, nem didaktikai tankönyv. Helyzeteket, összefüggéseket mutat fel, és ránk bízza az eligazodást.

Boriskát nem a megszálló szovjet katona erőszakolta meg, mint Esztert a Hatablakos házban (1966), hanem az, akit befogadtak a családba, otthonukba, a nővére férje, a hálátlan sógor.  Ezért ezt a közösségi megítélés szerint úgymond nem illik, nem szabad és nem is kell kiteregetni. Talán éppen ezért akar Boriska mégis bizonyítani valamit a tisztességből és tisztaságból. Ebbe roppan bele. Monomániás őrült lesz, és azt várja, hogy a faluközösség észrevegye, meglássa, értékelje és elismerje őt. Csakhogy a történelem széljárása és viharai miatt mindenkinek megvan a maga gondja, gyötrelme, tragédiája, amihez képest – úgy gondolják – Boriska esete semmiség. Pedig az államhatalom által elkövetett erőszak utáni hallgatás, az erőszaktevők dicsőítése vagy a május elsejei éljenzés ugyanilyen tébolyodottságról  tanúskodik. És az újságok, könyvkiadók, iskolák is a hallgatást vagy  a hazudozást választják. Boriskáról el szabad mondani, hogy őrült, de a rendszer gazságairól jobb hallgatni? 1987-ben ez még túl merész vállalkozás volt.

Az író még nem sejthette, hogy a mű megjelenése után két évvel mindaz, amit itt rejtjelezve átmentett, már szabadon kutatható, hozzáférhető és nyilvánosságra hozható lesz. Persze azt sem gondoltuk, hogy az igazság felmutatása még nem igazságszolgáltatás, legfeljebb tanúvallomás a hatalmi gépezet által manipulált hamis tanúk ellenében egy részrehajlóan bíráskodó testület előtt. A tények megismerése és megismerhetősége viszont reményt ad arra, hogy ez a „mentőakció” ebből a túszhelyzetből nem volt hiábavaló. Már csak az a kérdés, hogy a jövőben lesz-e rá társadalmi igény, akarat és értékrendi megalapozottság.

A cselekmény harangszóval indul. Márton Boriska „temeti a gyermekét, akinek nincs megnevezhető apja. Jajhalmon még nem történt ilyen.” És ilyenkor megindulnak a pletykák, híresztelések, régi esetek felidézése. Az apja „igyekezett úgy felfogni a lánya esetét, hogy bele kell törődni a jóisten akaratába”,  a felesége viszont mindenkivel pörlekedni kezdett, aki rossz szót szólt, s azzal is, aki semmit. „A végén már az egész faluval pörölt az asszony, őt kellett jobban félteni, nem a lányát, és jól kifordultak már a télből, amikor az egyik napon keményen mondta a feleségének:

– No, ebből elég!  Mindenki azt mond a lányunkról, amit akar. Vele törődj, ne a faluval! Ne tegyen kárt magában, ne kurvuljon el, éljen úgy, mintha semmi sem történt volna.”

„Márton Bözsinek tehát bőségesen lett volna miről beszélgetnie a lányával, de amikor még lehetett volna, a faluval viaskodott, az urának keserítette meg a napjait, amikor meg rájött magától, hogy semmire sem megy az önmarcangoló veszekedéseivel, és Boriskára összpontosította a figyelmét, a lánya már igencsak fukarul bánt a szavaival, mint a sértett, önérzetükben megbántott emberek általában.”

Boriska engedelmesen elvégez mindent, nem kér, nem ellenkezik, nem jár el sehova, hiába inti az anyja, hogy „féreg esik abba a gyümölcsbe, amelyik nem kap fényt”,  de ő egyre konokabb és magába zárkózóbb lesz. „Minek mennék én akárhová? Tartózkodni akarok az emberektől, nem közéjük menni! Én férfit nem akarok látni…”

„Boriska akkor nyomban felismerte, milyen merész kijelentést tett, de visszaszívni már nem akarta. Terjedjen a családban, a rokonságban és a faluban, hogy a vezeklésnek a legkeményebb formáját választotta.”

Ez az elhatározás, ez a döntés, ez a kijelentés lesz további sorsának alakítója és végzete. Boriska magába forduló emlékezéseiből megtudjuk, hogy Szent György napján elküldték a szomszéd faluba, hogy segítsen a sógorának a háztartásban, míg annak a felesége, Boriska nővére a gyermekét várja a kórházban. Ketten voltak a házban, a férfi utána ment, leteperte, s ő ellenkezni sem tudott. Félt az apjától, amikor gömbölyödött, és már nem lehetett eltitkolni. Az apja nem bántotta, az anyja volt keményebb vele. Ám ő sem az erőszaktevő nevét és semmi körülményt nem árult el. A szülés után meghalt a gyermek, meg sem volt még keresztelve, úgy temették el.

Deres Ákos tiszteletes megértően, szépen, tapintattal  búcsúztatta, Boriskát nem oktatta ki, nem pirongatta meg, nem kérte számon. Közben a falu éli az életét, de a boltban egyre jobban fogy a cukor, azt beszélik, háború lesz. Katonák jönnek, mennek, sokan elesnek a háborúban, meghal az erőszaktevő sógor is, amit Boriska megelégedettséggel nyugtáz. Eleinte néhány szoknyapecér könnyű prédának gondolta Boriskát, a tanító is, de ő elmenekült előlük, és még óvatosabb, elővigyázatosabb lett, hogy ne kerüljön ilyen helyzetbe, férfiközelbe. Minden feladatot elvállal, szinte ezzel is vezekel, munkába menekül, de kerüli a férfiakat. Közben vele együtt látjuk, hogy a háború, az átvonuló hadak, a fosztogatások, a nélkülözés mennyire megviseli a falu népét, hogy rendezgeti át a szerepeket, miként helyezkednek a haszonlesők, hogyan rendezkednek be örökös túlélésre a gazdák, hogyan köszönt rájuk a béke, ami sok esetben a háborúnál is kegyetlenebb megpróbáltatásokat mér rájuk. A magyarok jogfosztottá válnak, elkezdődnek a kitoloncolások Magyarországra, a deportálások Csehországba, a nagygazdák kitelepítése és házaikba magyarországi szlovákok behozatala, amit lakosságcserének neveznek, a magyar nyelv betiltása, a magyar iskolák megszüntetése, az itthon maradók átiratkozása szlovák nemzetiségre (a reszlovakizáció, hogy legalább a statisztikából eltüntetve ne legyen többé hivatkozási alap a magyar nemzetiségi jogokra).

Boriska mindezt tudomásul veszi, látomásai vannak arról, hogy ő majd el tudja rendezni az ügyet a megszállókkal, de leginkább csak a saját titkával és fogadalmával foglalkozik.

A falu már rég elfeledte volna az ő esetét, ha néha összeütközésbe nem kerülne valakivel, akiről azt képzeli, hogy őrá, az ő testére pályázik. Így éli meg a kommunista hatalomátvétel időszakát, a szövetkezetesítést, a kuláklistát, de ő nem a közösség elleni hatalmi erőszakot látja ebben, hanem csak azt, hogy minden és mindenki ellene szövetkezik, őt figyeli, bár szeretné is, ha észrevennék állhatatosságát.

Amikor megtudja, hogy ember kering a világűrben, megrémül, hogy már onnan is figyelhetik, nem tud hová menekülni, s közben egyre jobban elhatalmasodik rajta a bűntudat, hogy gyermekét meg sem keresztelték, s így talán nem is létezett. Éjszakánként kioson a temetőbe és gyermekét kutatja a földben, míg végül rátalál, kábult őrülettel öleli magához a csontokat…, s ekkor a félkegyelmű iránti részvét, a szánalom és sajnálat valóban feléje fordítja az emberek figyelmét. Talán arra is rádöbbennek, hogy veszni hagyták egy társukat, Boriska talán elérte élete célját, de értelmét soha nem találhatta meg, mert tévedése tévelygésbe vitte. Az elhallgatott, ki nem mondott és ki nem mondható traumatikus élmények az egyénnél a szellemi leépülést és önfelszámolást idézik elő, de ha egy egész társadalom kerül ugyanilyen zsákutcába, akkor elkerülhetetlen a rendszer összeomlása.

Hogy milyen áron? Elegendő-e csak túlélni? Hozhat-e a túlélés megújulást? Nagy kérdés.

Nem túl nagy kritikai visszhang fogadta ezt a művét. 1989-ig talán nem is merték bevallani, hogy meglátták benne azt a párhuzamot, ami meggyalázott felvidéki létünkre utal. Utána pedig már elsikkadtak a metaforák, hiszen bármi szabadon elmondható lett.

Sándor László a Magyar Nemzetben mindjárt a bevezetőben kiemel egy idézetet: „az én kicsimnek nem lehet megnevezhető apja! Nem szabad megtudnia senkinek, kitől maradtam így! Az én magzatom nem szerelemből fogant. Ami történt, nem akartam.” (Sándor László: Temetőkapu, Magyar Nemzet 1988. 04. 18. , 6. old.)

Elég lényeges pontra tapint a további elemzés számára, amelyben Márton Boriska pokoljárását a környezet értetlenségének, rosszindulatának, gátlástalanságának tulajdonítja. A regény erényének tüntetve fel a hiteles történelmi és szociográfiai hátteret, annak meghatározó tényezőit a személyiség alakulására. Továbbá „Alakjai jellegzetes tulajdonságokkal vannak felruházva, a legkevésbé sem papírízűek, szinte valamennyien egyéni hangon szólalnak meg a könyv lapjain.” Czine Mihály egy terjedelmesebb elemzéssel áll elő, elragadtatva szól a könyvről (Czine Mihály: Temetőkapu, Népszava 1989. 01. 21., 6. old.). „Ez a megrendítő történet ugyanis egy lehetséges emberi sors nagy fantáziájú alakítása, hihető lélekrajza a regény szembetűnő értéke.”

Dusza István szintén alapos elemzésnek vetette alá a művet, de nem igazán keres történelmi parabolákat benne, a történelmi és a közösségi háttér megrajzolását dicséri: „Úgy vélem, nem maradok majd egyedül a véleményemmel: Márton Boris balladisztikus töltésű, a történelem és a zárt faluközösség determinálta sorsregénye az erdélyi Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényének feszült drámaiságú világát idézi. Míg Mács József Márton Borisa a soha meg nem ismert szerelem, de a sorsélményként átélt anyaság béklyójában vergődik, Szilágyi Szendi Ilkája a végletekig szenvedélyes szerelem és az elkövetett szerelmi gyilkosság lelki terhével él. (…) a regény erényei nyilvánvalóak. A hármas tagolás egyben a csehszlovákiai magyarok utóbbi fél évszázadának leghányatottabb két évtizedét fogja össze. A háború ideje, a felszabadulás, amelynek valóságára még három esztendőt várnak a Jajhalomhoz hasonló falvak lakói, majd a februári tavasz és a falu szocializálása adja a történelmi alapokat. A cselekmény lineáris vezetése ellenére Mács pontosan alkotta meg a Márton Boriska lelki bomlásának függvényében bekövetkező testi és szellemi leépülést. A feltehetőleg valóságalappal is rendelkező történet fiktív elemei azok, amelyek a kritikus számára érdekessé, olykor magával ragadóvá teszik a regényt. Boris lelki leépülésének megrajzolását úgy viszi végbe az író, hogy közben a család életét is ábrázolja. (…) Mács képes volt arra, hogy az egyenes vonalvezetésű történet mindennapiságából kinagyítsa azokat a drámai csomópontokat, amelyek társadalmi értékeivé lettek a regénynek. Jajhalom lakóinak csoportképét úgy rajzolja meg, hogy az még a legszigorúbb szociológiai metszetnek is megfelel; a falu belső tagoltsága, az aprólékos makro- és mikroközösségi rajz, a vagyoni hierarchia mind-mind megjelenik benne. A csoportképen az egyes alakoknak is élesek a kontúrjai. Sajnos, ebben a hagyományos jellemrajzokat is kívánó regényformában csak Boris ábrázolására fordított megkülönböztetett figyelmet.” (Dusza István: A papír partján, Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 2003., 38 – 40. old.)

Talán egyet lehet érteni azzal is, hogy a regénynek mind erényei, mind halványabb oldalai okot adhatnak a vitára, de kimagasló írói teljesítménye és előkelő helye a felvidéki magyar regényirodalomban elvitathatatlan.

(Mihályi Molnár László)