A kassai Thália Színház a 2013/14-es évadának első bemutatója Horváth Péter író, rendező, ízig-vérig színházi ember önéletrajzi ihletésű műve a Csaó bambínó.
A Csaó Bambínó zenés családi revü két részben. Léner András m.v. rendezésében október 17-én mutatták be először.
*
Huszonvalahány év telt el a rendszerváltozásnak nevezett valami óta. Az emberiség életében mérhetetlenül kevés, egy ember életében mérhetetlenül nagy idő. Akik abban a bizonyos gulyáskommunizmusban nőttek fel, azoknak még jutott egy kis remény a klasszikus nyugati demokráciára. Akiknek meg a hetvenes-nyolcvanas évek Kádár-korszaka jutott, azok reménykedhettek, hogy az életük nagyobb része már más lesz. Ma sokan, sajnos egyre többen nosztalgiáznak, vagy ahogy nálunk lenni szokott, titokban építik azt, amit úton-útfélen sárba taposnak. A kassai Thália Színház Csaó, Bambínó című zenés családi revüje egy-egy pillanatra még tükröt is tart elénk, bár ez a tükör önhibáján kívül eléggé légypiszkos.
Horváth Péter a darabját közvetlenül a „rendszerváltás” idején írta, s rögtön be is mutatta a budapesti József Attila Színház Léner Péter (a kassai előadás színre álmodója, Léner András édesapja) rendezésében. Valószínűleg bátrabb vállalkozásnak tűnhetett, mint 2013-ban, hisz az akkor még alig negyvenes éveit taposó szerző arról vall az előadásban, hogy papíron egy tollvonással el lehet ugyan tüntetni a szocializmusnak nevezett valami korszakát, de mégiscsak éltek azalatt a negyven év alatt generációk, s ugye, minden rendszert emberek töltenek meg tartalommal és élettel, akik rendszertől és hatalomtól függetlenül élik a mindennapi kisded életüket, amelyet a saját maguk módján rendeznek be a választás lehetőségével együtt.
Horváth Péter darabja ugyan 1990-ben megkapta a legjobb magyar dráma díját, de annak ellenére, hogy itt-ott előveszik (egy zenés családi revü mindig megtérülő színházi beruházás), az eltelt húsz év alatt rengeteget porosodott, szerkezetileg pedig eleve igen nehézkes volt, amin nem segített Léner András és a dramaturg Gecsényi Györgyi sem.
Az viszont tény, hogy a Csaó Bambínó sok mindenben folytatása Léner előző kassai rendezésének, a Philadelphia, nincs más út című Brian Friel-darabnak. Mindkettő ugyanis a főhős választási lehetőségeit boncolgatja felmutatva a főhős két énjét. S ugyanaz a két színész, Nádasdi Péter és Havasi Péter kapta a lehetőséget, hogy velük együtt mi magunk is állást foglalhassunk, az itthon maradás vagy az emigráció sokakat foglalkoztató kérdésében. S most eszembe jut a ma már véglegesen hazatelepült Ferdinandy György, aki bizonyára nagyon sokszor feltette már magában a kérdést, hogyan is lett volna jobb. Itthon maradni, s karriert csinálni a vasfüggöny árnyékában vagy az, amit választott. De ugyanez izgatta Márai Sándort is, hiszen egy író mégiscsak az anyanyelvén tudja elfogadtatni magát az övéi között.
Horváth Péter főhősei, Én (Nádasdi Péter) és Te (Havasi Péter) két testvér (az önéletrajzi elemekkel bőven átszőtt darab egyedül magát a főhőst helyezi két alakba), akik közül az egyik „én” az itthon maradást, a másikuk az emigrálást szorgalmazza. Horváth egyértelműen a 93 ezer négyzetméteres, gulyáskommunizmustól átitatott hazát választja, amelyben ugyan sokan estek áldozatul a kommunista diktatúráknak, de a nagy többség élte a maga életét, Bambistól, Trabantostul, Balatonostul. S a politikusok talán még kevesebbet hazudtak, mint manapság.
Az előadást az ötvenes-hatvanas évek slágerei éltetik, s ezek viszik tovább akkor is, amikor a szöveg erre már nem képes. Mivel a dalok nem a darabhoz íródtak, van, amikor ülnek egy-egy jelenetben, s van, amikor kevésbé. Néha a kevesebb is untig sok lenne belőlük, a hanyagul megírt szövegen ugyanis legkevésbé sem segítenek. Annál többet segít viszont az előadáson Kovács Yvette Alida látszólag túlzsúfolt, már-már múzeumi hangulatot árasztó díszlete, amely szinte önmagától képes nagyon sok helyszínt megidézni, s még egy parányi forgószínpadot is rejt magában, amelynek segítségével egy-egy szereplő belép és kilép az előadásból. Őry Katalin ruhái szintén képesek megejtően megidézni az eltelt évtizedeket, nem egy telitalálat közülük, viszont nem akarják megerőszakolni az előadást, simulékonyan engedik azt építkezni. A parányi Thália Színpadán a díszlet mindössze Kántor Kata koreográfus munkáját nehezít(h)ette meg, aki 5-6 embert már alig tud megtáncoltatni az egyébként végig szellemes, a kort és a szereplőket is megidézni képes koreográfiáival.
Léner András rendezése nagy hangsúlyt fektet a színészeire, akiknek többsége meg is hálálja mindezt. Van egy-két egészen kiemelkedő alakítása az előadásnak, de a Philadelphiával ellentétben itt a két főhős, az Én és Te szerepe is képes markánsan elkülönülni, s mind Nádasdi, mind Havasi képes a főhős két énjét megrajzolni. Azt a két ént, amely így vagy úgy, de mindannyiunkban megvan, s mindannyiunkat számtalanszor választás elé állít. A többi családtag szerepében Bocsárszky Attila, a hangi adottságaival is dominánsan jelen lévő Márkus Judit, s a nagyszülők szerepében Cs. Tóth Erzsébet és Dudás Péter nagyon esendő és szeretetreméltó figurákat mutatnak meg. A többiek mind több szerepet alakítanak, s közülük is kiemelkedik az orosz tisztet és Lacit is adó Madarász Máté, aki nem véletlenül kapja a legnagyobb tapsot az amúgy még esetlegesen megoldott tapsrendnél. Főleg az orosz tiszt szerepében lélegzetelállítóan képes hiteles lenni, a Bocsárszky Attilával előadott jelenetük az előadás legmeghatározóbb jelenete, ahogy a börtönjelenet, a nagypapa és az Apa jelenete, valamint a keretjáték is azok közé tartozik, amelyeket sokáig viszünk majd magunkkal.
Huszonvalahány év eltelt már az 1989-es változások óta, s az utóbbi években egyre többen próbálkoznak azzal (lásd. a Csinibabát, Koltai Róbert filmjeit), hogy letéve az ilyen-olyan dioptriájú szemüveget, félredobva a hivatalos és egyoldalú történelemkönyveket, kacagva-mosolyogva szembenézzünk közelmúltunkkal. A kassai Thália Színház előadása mindenesetre egy fontos lépés ebbe az irányba.
Juhász Dósa János, Zuzana Klimeková felvételei
