A hosszú évtizedek óta restaurálás alatt álló oltáron több mint 30 restaurátor és munkatársaik dolgoztak.
Kisszebent a 12. sz. végén, vagy a 13. sz. elején alapították flamand telepesek a Tarca partján. 1406-an lett szabad királyi város. Az Ötváros, Pentapolis egyik városa volt Kassával, Eperjessel, Bártfával és Lőcsével Felső-Magyarországon (nem tévesztendő össze a Felvidékkel!). Kossuth Lajos „hű Szebennek” nevezte.
Főterén áll a román kori, majd gótikus stílusban átépített Keresztelő Szent János-plébániatemplom. Gótikus oltára Lőcsei Pál mester alkotása, melynek hányatott sorsa lassan véget ér és szinte eredeti pompájában láthatjuk nemsokára.
Ez a főoltár a középkori Magyar Királyság és egyben Közép-Európa egyik legnagyobb oltárépítménye volt, ugyanakkor ebben a térségben ma a múzeumban őrzött oltárok legnagyobbika. Az oltár jelenlegi magassága, 410 cm, szélessége 660 cm. A még restaurálás alatt álló oromzattal együtt magassága meg fogja közelíteni a 7 métert, eredeti magassága pedig 11 méter körül lehetett. A predella jobb oldalán megjelenő Jagelló-pajzs a mű megrendelését 1490 utánra keltezi, a bal oldali merevszárny Krisztus megdicsőülését ábrázoló felső képének hátoldalán olvasható 1516-os évszám pedig már minden bizonnyal a befejezéshez közeli dátum. A 24 táblaképpel – az ünnepi oldalon Keresztelő Szent János legendájának, a hétköznapin Mária életének ábrázolásával -, a szekrényben Szűz Mária, Szent Péter és Keresztelő Szent János életnagyságon felüli szobraival, a szekrényfeleken vértanú szüzekkel és az oromzatban további szobrokkal díszített oltár készítése bizonyára hosszú éveket, sőt évtizedeket vett igénybe.
A 17. században a kor igényeinek megfelelő modernizálás az oltár egészét érintette. A festményeket és szobrokat az eredeti ikonográfiát követve teljesen átfestették, a díszítőfaragványokat kiegészítették és átalakították, bővítették az oromzatot is. A 19. század főként pusztulást hozott. Egyes részletek végleg elvesztek, majd a szétbontás és a fővárosba szállítás következett.
A kisszebeni főoltár 1890-ben az Iparművészeti Múzeumba, majd 1909-ben került a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe, ahol 1928-ban felállították a múzeum Márvány Csarnokában. Budapest bombázásakor, 1944-ben az oltárt szétbontották és a múzeum pincéjében helyezték el. Azok az elemek, amelyek a táblaképeket és faszobrokat egy műalkotássá, a kisszebeni főoltárrá változtathatnák – a szerkezet, a predella és a szekrény, az oromzat felépítménye és a díszítő faragványok – azonban mára épphogy a restaurátorok kezébe kerültek. Egyes darabok ma is szinte szétmállanak a puszta érintéstől, mások már részben tisztítva, megerősítve a munka előrehaladásáról tanúskodnak. A legrosszabb állapotban lévő táblaképek és szobrok állagmegóvása 1945 után azonnal elkezdődött. 1954-től 11 táblakép alapos restaurálása, a barokk átfestések eltávolítása is megtörtént. Az oltár szétszedett darabjait 1973-ban hozták szállítható állapotba, és átadták a Magyar Nemzeti Galériának. A helyreállítás az 1980-as évek végén folytatódott, 1991-ben történt meg a teljes anyag restaurátori és művészettörténeti felmérése, az 1990-es évek végéig a szobrok nagy részének és a Szentháromságot ábrázoló táblaképnek a helyreállítása folyt. Nemrégen fejeződött be „ A világ teremtése” jelenet restaurálása, mely most látható először a barokk átfestés eltávolítása után. 2002 és 2013 között több minisztériumnál és a Nemzeti Kulturális Alapnál pályázva, ill. anyagi segítségével sikerült az építészeti részek és a predella helyreállítását elvégezni.
Micsoda irónia, hogy a vastag, az eredeti színezést meghamisító barokk festés biztos védelmet nyújtott az eredeti polikrómia számára minden olyan felületen, ahol későbbi javítások vagy szakszerűtlen restaurátori beavatkozások alkalmával nem bontották meg azt. Szent Margit és Katalin poliment aranyozású köpenyét, jellegzetes porcelánszínű arcát szinte eredeti épségében lehetett feltárni, Mária és Erzsébet köpenyén az okkerfestékkel kevert, metállapok alkotta felület alól azonban csak töredékes középkori aranyozás került elő. A restaurátorok ebben az esetben a komoly szakértelemmel készített, az eredetitől alig megkülönböztethető 17. századi javítások megtartása mellett döntöttek. Szent János és a Fájdalmas Krisztus szobrának festésén a legnagyobb kárt a barokk réteg durva eltávolítása okozta. Az 50-es évekbeli tisztítás során az eredetit is erősen károsító vegyszereket alkalmaztak, a felületen csiszolás, reszelés nyomai tanúskodnak az erőszakos eljárásról. A tisztítás, feltárás után a különböző állapotú – kisebb-nagyobb plasztikai hiányokat mutató -, teljes egészében eredeti vagy eltérő korú, viszonylag ép, illetve kopott és sérült festékrétegeket mutató, eredetileg azonban ugyanazon műalkotáshoz tartozó szobrok egymással harmonizáló megjelenését kellett biztosítani. Ennek szem előtt tartásával a restaurátorok a teljes esztétikai kiegészítés mellett döntöttek.
A hosszú évtizedek óta restaurálás alatt álló oltáron több mint 30 restaurátor és munkatársaik dolgoztak. A Krisztus keresztelését 
ábrázoló táblaképet Kákay Szabó György és Kutas Erika 1960-ban, az Utolsó Ítélet harsonái címűt Kákay Szabó György 1961 – 1964 között a Szépművészeti Múzeumban, a Szentháromság zenélő angyalokkal témájút T. Szabó Marianne 1988 – 1989-ben a Magyar Nemzeti Galériában restaurálta. A Pokolraszállás jelenetét bemutató kép restaurálatlan, Keresztelő Szent János, eredetileg az oltár szekrényében álló szobrát Szentkirályi Miklós és Zsámboki Orsolya (1988 – 1989), az oromszobrok közül Szent Erzsébetet Zsámboki Orsolya, Szűz Máriát Kázik Márta, a Vir Dolorumot Szentgyörgyi Edit (1990 – 1992), míg Szent László király szobrát Zsolnay Krisztina és Kázik Márta (1990 – 2000), Szent István királyét Eisenmayer Tiborné (2000) restaurálta. A szekrényfelek szobrait, Szent Margitot és Katalint 1990 és 1992 között Hernády Szilvia és Laurentzy Mária restaurálta. A predella megerősítésén, konzerválásán és tizstításán Beregszászi Sándor, Eisenmayer Tiborné, Juhász István, Magyari Ferenc, Menráth né Hernády Szilvia, Németh Gábor, Szentgyörgyi Edit, T. Szabó Marianne, Szutor Katalin és Zsámboki Orsolya, a szekrény díszítőfaragványának restaurálásán Eisenmayer Tiborné, Laurentzy Mária, Menráthné Hernády Szilvia, Németh Gábor, Szentgyörgyi Edit, Szutor Katalin, T. Szabó Marianne és Zsámboki Orsolya dolgozik. A szekrény kiállított részletei restaurálatlanok.
A folyamatban lévő munkákról és a még megoldásra váró feladatokról az aranyozott mérmű, a predella és a szekrény részletei tájékoztatnak. A finoman faragott, szabadon álló hársfa mérmű még röviddel ezelőtt is a legkritikusabb állapotú részletek közé tartozott. Az erőteljes rovarfertőzés következtében meggyengült fa a gyakori klimatikus változások miatt számos helyen deformálódott, megrepedezett és maradandó hiányokat eredményezve eltört. A faragvány darabonkénti tisztításával párhuzamosan haladt a konzerválás. Ezt követően vált lehetségessé a törési felületek pontszerű összeillesztése, a faragvány egészének hátoldali megerősítése. A hiányokat hársfából faragott elemekkel pótolták. A restaurálás befejezését a felület helyreállítása, az alapozás és aranyozás kiegészítése, az azurit háttér rekonstrukciójának elkészítése jelenti.
Az oltár szerkezetének alapját képező predella helyreállítása épphogy elkezdődött. Elkészült rejtett statikai megerősítése, mely ismét képessé teszi majd az oltár súlyának megtartására, elkészült konzerválása, folyamatban van felületének megtisztítása. Plasztikai elemeinek, töredékesen leválasztott díszítőfaragványainak restaurálása küszöbönálló feladat.
A jelenleg még nem látható részek helyreállítása a következő években tovább folytatódik. A tervek szerint 2015 őszén az oromzat restaurálása is befejeződik.
Az oltárt a Magyar Nemzeti Galériában, a Budavári Palota Tróntermében mutatták be február 5-én.
BZ, Felvidék.ma
A Magyar Nemzeti Galéria ismertetésének felhasználásával
