A Csemadok Kassai Városi Választmánya szervezésében valósult meg október 2-án Popély Árpád – Simon Attila: Magyar parlamenti képviselet Csehszlovákiában c., 304 oldalas könyvének bemutatója, mely a magyar nemzetiségű képviselőket veszi sorba a prágai és pozsonyi parlamentben 1918–1992 között.
A kötet tavaly jelent meg. Ez az első átfogó munka, amely a csehszlovákiai magyar politikai képviselet történetét dolgozza fel Csehszlovákia rövid létezése alatt. Persze két kényszerű szünettel. Az egyik 1939 és 1945 között következett be, amikor ez a mesterséges államalakulat nem létezett. Majd egy újabb kényszerszünet következett, hiszen a magyarok Csehszlovákiában 1945–48 között törvényen kívül álltak, nemcsak hogy nem választhatták meg őket, hanem nem is szavazhattak. Hogy ez ellentmondott az akkor érvényes alkotmánynak? Ez azóta sem érdekel senkit. A cseh és szlovák történészek nagyvonalúan nem törődnek vele.
A felvidéki magyarok utoljára 1935 májusában választottak, majd hosszú idő telt el, mire 1954 novemberében újra urnákhoz járulhattak, de ez már csak szavazás volt. Választási lehetőségre nem nyílt mód. Egy-egy választási körzetben csak egy jelölt indult. A Nemzeti Front (korabeli nevén: Nemzeti Arcvonal) jelöltjeire lehetett csak szavazni. Meghatározták, hány férfi és nő, hány pártonkívüli, munkás, földműves kerüljön a listára…
Ahogy az Új Szó hirdette: „A szocializmusra és a békére szavazunk.” Másra nem lehetett. Ki merte volna hirdetni, hogy a háborúra és a kapitalizmusra voksolunk!?
A kommunista korszakban ugyan nem volt kötelező a szavazás, de az embereket ösztönözték, elvárták tőlük, hogy adják le szavazatukat. Így aztán mindig majdnem 100%-os eredmények születtek. A kommunista Csehszlovákiában ugyan formálisan többpártrendszer volt, de a többi négy pártot is a kommunisták irányították, jelöltjeiket, programjukat ők hagyták jóvá.
A kötet három fejezetre oszlik. Az első rész az első Csehszlovák Köztársaság időszakát dolgozza fel. Ebben a röpke húsz évben négyszer tartottak nemzetgyűlési választásokat. Ezek története után következik a képviselők és szenátorok lexikona.
Simon Attila történész, a Fórum Kisebbségkutató Intézet (FKI) igazgatója, a Selye János Egyetem (SJE) tanszékvezető docense az 1945 előtti részt dolgozta fel, Popély Árpád történész, az FKI tudományos munkatársa, az SJE docense az azt követő két részt. A szerzőkkel Czáboczky Szabolcs történész beszélgetett.
Simon Attila kifejtette, hiánypótló kiadványról van szó, mert eddig nem állt rendelkezésre egy olyan munka sem, amely ismertette volna az egykori képviselők életútját, munkásságát.
Pedig egy ilyen kézikönyvre szükség van. Az 1989 előtti képviselőkről az emberek zömének fogalma sincs.
Az I. Csehszlovák Köztársaságban az 1918-tól 1920-ig terjedő időszakban nemzeti diktatúra érvényesült, mert egy német és magyar képviselőt sem választottak. Az alaptörvény kétkamarás törvényhozást deklarált. 150 tagja volt a szenátusnak, 300 a képviselőháznak. A szenátus tagjai idősebb emberekből álltak, tehát konzervatívabbakból. Így akarták ellensúlyozni az esetleges képviselőházi radikalizmust. A választások ebben az időszakban kötelezőek voltak, csak a hetvennél idősebb emberek kaphattak felmentést.
Ami előremutató újdonság volt, hogy a nők teljes választójogot kaptak.
Arányos választási jog létezett, ami kedvezett a magyaroknak. 23 választási körzetet hoztak létre. Pozsony perifériás helyzete és a magyarság szétszórtsága miatt nem lehetett magyar központ. Regionális központokká Losonc, Kassa, a Bodrogköz és Ungvár válhatott, de számítani kellett a szepesi németséggel is. A magyarok szerették volna összefogni az őslakosokat. (A gyakorlatban a cseheken kívül mindenki mást.) A magyar pártokon kívül a kommunisták és szociáldemokraták színeiben is bejutottak magyarok a törvényhozásba.
A képviselőknek nyilatkozniuk kellett arról, hogy milyen nemzetiségűek.
Akkor volt joguk anyanyelvükön megszólalni. Ezt néha gondot okozott megállapítani. Ha ilyen nyilatkozat nem állt rendelkezésre, akkor az elmondott beszédek tudtak segíteni, de ha az illető mandátuma alatt hallgatott, mint a csuka, akkor ez sem nyújtott segítséget. Egy magyar nemzetiségű képviselő vagy szenátor nem szólalhatott fel németül és fordítva.
A szenátusban rendszerint 4–5, a képviselőházban 9–10 magyar került. A parlamenti felszólalások megtalálhatók a neten, eredeti nyelven is.
Egy esetben – mondta Popély – meglepetésben is volt részük. Szabó Mária a lakosságcserével érkezett Csehszlovákiába Békéscsabáról, tehát szlováknak vallotta magát, közben kiderült, „anyanyelvén” nem tudott megszólalni! Miközben a korabeli sajtó magyarként könyvelte el, tehát ő a kötetből kimaradt.
Czáboczky a beszélgetés vége felé a kassai képviselők szerepére kérdezett rá. Kassa fontos szerepet töltött be a két világháború közötti korszakban – mondta Simon. – A két magyar pártnak – az Országos Keresztényszocialista (katolikusok) és a Magyar Nemzeti Pártnak (protestánsok és zsidók) – komoly támogatottsága volt, és a szociáldemokratáknak, valamint a kommunisták is számos képviselője akadt.
De még akadt néhány kérészéletű magyar párt is. Mi lett a sorsuk? A szociáldemokrata, később kommunista, majd ismét szocialista Dráb Sándor kiszorult a politikából, Esterházy János börtönbe került, Körmendy Ékes Lajost 1925-ben kiutasították Csehszlovákiából. Fontos szerepet töltött be a bujdosók 1906-os kassai újratemetésénél. Neki köszönhető, hogy film készült erről az eseményről. Grosschmid Géza lemondott és Miskolcra távozott 1932-ben. A Kassán tevékenykedő Surányi Lajost 1921-ben utasították ki az országból. Pajor Miklós a kassai városi tanácsban tevékenykedett, majd szenátorrá választották, az első bécsi döntés után a magyar Országgyűlés tagja lett.
1945 után a képviselők és szenátorok közül szinte senki sem maradt Kassán.
Ahogy Simon mondta, a világháború után a kommunista hatalom azt elviselte, hogy a Bodrogközből magyarok is bejutnak a törvényhozásba, de Kassa esetében ezt igyekeztek elkerülni, mert azt a látszatot kívánták kelteni, hogy Kassa mindig is szlovák város volt. De azért a kassai születésű Richtarcsik Michaella könyvelő 1976 és 1981 között pártonkívüliként képviselő lett. Jó is, hogy szóba került, mert vele valamikor a 80-as években egy hosszabb interjút készítettem. Ideje lenne már le is írnom és közzétenni.
Egyik este leültem és böngészgettem, olvasgattam a kötetet. Hasznos munkát tarthat az olvasó a kezében. Az első rész személyei közül sokaknak a nevét ismertem, de háború utáni sorsukról vajmi keveset tudtam. A kommunista korszak képviselői közül csak keveseket ismertem személyesen, persze Lőrincz Gyula nevét, Dénes Ferencét, „a magyar kisebbség egyik legszervilisebb politikai reprezentánsá”-t, vagy Rácz Olivér nevét ismertem. Krocsány Dezsőtől nem voltam elragadtatva. Vele kétszer adódott alkalmam találkozni. Akadt még ezek között több ártó személy, a legtöbben azonban nem sok vizet zavartak. Soha nem is hallottunk róluk. Persze Sidó Zoltánt, Szabó Rezsőt és Dobos Lászlót ismertem személyesen is már 1989 előtt. Majd a változás utáni képviselők nagyobbik részével személyes kapcsolatba kerültem.
A könyv egy űrt tölt be, ezért már nagyon itt volt az ideje, hogy napvilágot lásson.
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
