Nem változott semmi a 19-20. század fordulójához képest, hiszen Magyarországon ma ugyanaz a nemzetietlen neoliberális politikai elit irányítja az ország sorsát, mint annak idején – állítja Raffay Ernő történész a Magyar Hírlapnak adott interjújában. Az Antall-kormány honvédelmi államtitkárának állítása szerint ez az egyik oka a romló magyar–szlovák viszonynak is.
Raffay szerint a magyar politika húsz év leforgása alatt legalább féltucatszor szalasztotta el a lehetőséget a trianoni békediktátum felülvizsgálatára.
Raffay Ernő: Mečiar köszönés helyett mindjárt azzal fogadott: „Nem félünk ám maguktól!” (Fotó: Horváth Péter Gyula)
– Egyre gyakrabban éri támadás az utódállamok magyarságát. Mi lehet az oka, hogy ennyire fellángolt a magyarellenesség a Kárpát-medencében?
– Ez a szomszédos népek Trianon-szindrómájának következménye, amelyek az elcsatolt területekkel számottevő magyar nemzetiségű őslakost is örököltek. Amikor lejátszódott a trianoni osztozkodás, a soknemzetiségű birodalom, a Magyar Királyság helyén több soknemzetiségű ország jött létre, amelyekben etnikai értelemben azonnal megindult a homogén nemzetállam kialakítása. De – és itt jön a Trianon-szindróma – pár évtized alatt mind a szerb és a román, mind a cseh és szlovák politikai elitnek be kellett látnia: a magyarok olyan sokan vannak, hogy valószínűleg sohasem fogják tudni őket beolvasztani.
– Egy lehetőségük maradt azért: elüldözni a magyarságot.
– Ez a kialakult helyzet lényege. Innen eredeztethető a gyűlölet az országaikban élő magyar kisebbség ellen. Persze a többi nemzeti kisebbséget sem szeretik az utódállamokban, de a magyarokat azért utálják különösképpen, mert túl sokan vannak ahhoz, hogy fölszámolhatók legyenek. Ezért nemcsak természetes asszimiláció működik, hanem rendre kísérletet tesznek az elüldözésükre is.
– A világ közben hallgat, holott könnyen instabil geopolitikai helyzet alakulhat ki Európa szívében, mert minden utódállam állandóan újra akarja szabályozni a magyar kisebbséggel való viszonyát. A trianoni békeszerződés már nincs érvényben?
– A trianoni békeszerződést örök időkre hozták, bár a második világháborút lezáró, 1947-es párizsi békeegyezmény részben felülírta. Kivéve az első paragrafust, amely kimondja, hogy a magyar állam határai az 1938. január 1-jei állapot szerint állíttatnak vissza. Az 1938. január 1-jei határ pedig egyenlő az 1920. június 4-i trianoni határral. Azóta túllépett mindezen a történelem: míg a világháborút lezáró békeszerződés egyik paragrafusa sem érvényes ma már, addig az első pontja, amely visszaállította a trianoni békediktátumot, még mindig hatályos. Ilyen értelemben de jure a párizsi béke van érvényben, de facto viszont még a trianoni szerződés. Ez különösen azért fontos, mert a magyar kisebbség sorsát rögzítő kisebbségvédelmi egyezmények sem érvényesek.
– Létezhet-e olyan szerződés, amelynek idővel csak egyetlen pontja érvényes?
– Jogilag elképzelhetetlen, ezért nagyon érdekes a kialakult helyzet. Megítélésem szerint mindez az 1990 utáni mindenkori magyar kormányok felelősségét, pontosabban felelőtlenségét tükrözi. A második világháború ugyanis semmissé tette az utódállamokkal aláíratott 1919-es kisebbségvédelmi egyezményeket, így érvényességük jogilag megszűnt. Ugyanakkor a második világháborút lezáró békeszerződéshez egyáltalán nem kapcsolódott nemzetközi kisebbségvédelmi jogi csomag. Ezért napjainkban már csak az Európa Tanács és más nemzetközi szervezetek emberi jogi ajánlásait szokás figyelembe venni vitás ügyek megítélésekor.
– Vagyis ma minden ország olyan előírásokra hivatkozhat, amelyek számára a legkedvezőbbek?
– Az utódállamok mesterei a jogi sakkjátéknak. Ez ugyan visszaélés a joggal, de nem törődik vele senki, mert a nemzetközi jogban mindig az erősebb akarata érvényesül.
– A rendszerváltás óta hány történelmi lehetőséget szalasztott el a magyar politikai elit a trianoni békediktátum felülvizsgálatára?
– Legalább féltucatot. Két történelmi folyamat zajlott 1989–90-ben a térségben. Az egyik világtörténelmi jelentőségű: a komunizmus bukása. A másik történelmi folyamat geopolitikai: a három trianoni utódállam közül Csehszlovákia önként, Jugoszlávia pedig véres háborúval bomlott fel. Mind a békés csehszlovákiai szétváláskor, mind a délszláv birodalom véres felbomlása során, sőt a Szovjetunió szétesését követően, Ukrajna létrejöttekor is lett volna lehetőség a trianoni állapot felülvizsgálatára.
– Ezzel szemben Magyarország ismerte el először Szlovákia államiságát, 1993. január 1-jén.
– Nem az a baj az Antall-kormánnyal, hogy elismerte Szlovákia önállóságát, hanem hogy előtte nem támasztott feltételeket. Antall József pedig mindig azt állította Csehszlovákia és Jugoszlávia státusa kapcsán, hogy amikor a trianoni és a párizsi békeszerződést aláírták, nem Szerbia és nem Csehország vagy Szlovákia kapta a magyar területeket, hanem Jugoszlávia és Csehszlovákia. Ha ezek az államok megszűnnek, új helyzet alakul ki jogi, politikai, katonai és biztonsági szempontból. Nekünk pedig lett volna történelmi lehetőségünk rá az utolsó szerb–horvát háború befejezéséig, különösen a Kalasnyikov-ügy során, hogy horvát szövetségben visszaszerezzük a szerbek által elvett területeinket. Horvát részről akkoriban felvetődött egy államszövetség létrehozásának gondolata Magyarországgal. Óriási jelentőségű lett volna a két ország szövetsége, ezért az akkori magyar kormány felelőssége igen komolyan felvetődik a horvát–magyar szövetség elszalasztása, a Szerbiához tartozó magyar területek, Bácska, Bánság, vagyis a Délvidék visszaszerzésének elmulasztása kapcsán. Ugyanígy elszalasztottuk a csehszlovák lehetőséget is 1992–93 fordulóján, pedig akkor még szlovák hadsereg sem volt. Emlékszem, amikor 1992. december 5-én találkoztam Pozsonyban Mečiar miniszterelnökkel, köszönés helyett mindjárt azzal fogadott: „Nem félünk ám maguktól!” Úgy tettem, mintha nem értettem volna a megjegyzését, de a táskámban ott lapult a csehszlovák hadsereg diszlokációjáról szóló térkép, így tudtam, hiába blöfföl, még nem alakult meg az önálló szlovák hadsereg.
– Mégis ölbe tett kézzel nézte a magyar kormány 1992 októberében a Duna-elterelést. Eközben a felbomló csehszlovák hadsereget készenlétbe helyezték a határ túloldalán.
– A történtek előtt Antall József rajtam kívül magához hívatta Für Lajos honvédelmi minisztert és Lőrincz Kálmánt, a Magyar Honvédség parancsnokát, s azt mondta nekünk: ha a szlovákok önkényesen megkezdik a határfolyó elterelését, készüljünk fel rá, hogy katonai mozdulatokra kerül sor magyar részről. Nem háborús csapatmozgás lett volna, hanem megelőző, önvédelmi hadmozdulat. Aztán nem történt semmi.
– De miért nem?
– Mert így döntött a miniszterelnök. Azt mondta Antall József a kormányülésen, hogy Magyarország ne tegyen semmit, várjuk meg, míg országunk gazdaságilag megerősödik, és közben a szomszédos országok darabjaikra hullanak, gazdaságilag lezüllenek. Ehhez képest mára összeomlott a honvédség, talán húszezer katonánk sincs. Sőt még az alakulatok teljes létszámkeretei sincsenek feltöltve. Ez katasztrófa, mert ha történne valamifajta nemzetközi konfliktus, Magyarország nem tudná megvédeni alapvető érdekeit.
– Viselkedése alapján a szlovák politika a legagresszívebb a régióban. Miért akarja Pozsony az egykori elcsatolt területtel együtt kisajátítani a magyar történelmet is?
– Ennek ezer évre visszamenőleges eszme- és társadalomtörténeti összefüggései vannak. A szlovákoknak soha nem volt független államuk, tehát nem alakulhatott ki a teljes spektrumú társadalmuk, ami létrejött, azt csonka társadalomnak nevezik a szociológusok. A szláv, azaz szlovák társadalom sohasem rendelkezett a társadalmat gazdaságilag, politikailag és eszmeileg vezető arisztokráciával, bankárvilággal és nagypolgársággal. A csonka társadalom pedig sérült lelkületet eredményez. Ezért tűnik logikusnak, hogy amikor megalakítják első államukat, visszamenőleg igyekeznek megkonstruálni saját történelmüket, az ezeréves hiátus okozóivá pedig a magyarokat kiáltják ki.
– A történelemgyártás a szlovák nemzeti címer sajátos megalkotásán is tetten érhető, és azon, ahogy visszamenőlegesen megváltoztatnak, átértelmeznek történelmi eseményeket.
– Ez a folyamat sokkal súlyosabb, mint ami Romániában zajlik. Ott a helykeresés a 19–20. század fordulója körüli mintegy száz évben nagyjából lezajlott, a szerbeknél még ennyi időre sem volt szükség. A szerb régi, vitéz, katonanép, komoly államisággal és hagyományokkal. A nem létező szlovák történelem előállítása azonban agresszív fellépést kíván. Ezt jelzi, ahogyan elorozták a címert tőlünk, a szlovák himnusz dallama is egy régi magyar népdal. Már a 1980-as évek Csehszlovákiájában megkezdődött az egykori felvidéki magyar arisztokraták, a Károlyiak, a Széchenyiek, a Batthyányak és mások nevének szlovákosítása. Még létezett a kommunizmus, de már szlovák történészek igyekeztek visszamenőleg alakítani a történelmen.
– Lassan magyarázkodni kell az ezerszáz éves magyar történelmi múlttal kapcsolatban, miközben Szlovákia visszamenőlegesen vitatja Magyarország létezését. Hovatovább fontosabb államalapítónak tekintik magukat az egykori Hungáriában, mint a magyarság.
– Ez logikus következménye mindannak, ami eszmetörténeti szempontból a mai szlovákiai elit szívében és fejében zajlik. A szlovák állam fiatal, csak 1992. december 31-én hozták létre a volt kommunisták, Mečiarék. Amikor pedig kommunistából lesz valaki soviniszta, az a legszörnyűbb jellembeli változat, ezért a magyar–szlovák viszonyban a mostani összecsapás elkerülhetetlen volt. A szlovák nemzet vezetői láthatóan úgy érzik megteremthetőnek az önálló nemzeti entitást, hogy éles ellentétbe kerülnek a szomszédokkal. Mindenekelőtt velünk, magyarokkal van bajuk, de mivel sok lengyel és ruszin is él Szlovákiában, biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb lengyel–szlovák és ukrán–szlovák feszültségről is hallunk majd.
– Jól értem: ha a magyar kormány nem engedi elterelni a Dunát, ha nem hagyja kisajátítani a magyar nemzeti címert, ha fellép a trianoni szerződés újratárgyalásáért, ma nincs feszültség a két ország között?
– Az Antall-kormány minden lehetőséget elszalasztott, és ez példátlan jogfeladás. Mintha nem is nemzeti kormány lett volna hatalmon. Annak idején azt gondoltam, Antallék előbb-utóbb felismerik a lehetőségeket, de valamiféle nemzetközi nyomásra vagy más, általam nem ismert okok miatt meg sem próbálták magyar érdekek szerint kihasználni a történelmi változásokat. Az, hogy ezt a kérdést nem rendezték a független Szlovákia születése pillanatában, egyértelműen az Antall-kormány történelmi hibájaként róható fel. Ma már új helyzet van, hiszen lélekben, sovinizmusban és gazdaságilag már megerősödött Szlovákia. A mai szlovák hadsereg nagyobb, erősebb és harciasabb, mint a magyar. És akárhogy is gúnyolódunk azon, hogy a szlovák kormányban hatalmon vannak a szélsőségesek, az a kabinet egyértelműen szlovák nemzeti érdekeket képvisel.
– Jellemző, hogy Szlovákia Koszovó önállóságát sem ismeri el.
– Főként a trianoni utódállamok, Románia, Szlovákia és persze Szerbia nem ismerte el Koszovót, mert komoly nemzetközi és belpolitikai aggályaik vannak. A soviniszta szlovák politikusok még be is vallják: azért nem ismerik el Koszovót, mert azzal veszélybe kerülhet a Felvidék magyarok lakta sávja. A magyarellenesség láthatóan nagyfokú félelemmel is társul.
– Ez a párosítás pedig veszélyes robbanó elegy.
– Rendkívül veszélyes, mert ha úgy érzik, hogy sarokba vannak szorítva, előbb-utóbb erőszakos események is bekövetkezhetnek. Ebből a szempontból figyelmeztető, hogy a titkosszolgálatokat Szlovákiában az elmúlt tizenhat évben rendkívül sokszor és rendkívül durva dolgokra használta fel a mindenkori államhatalom.
– Pesszimisták szerint a Magyarország és az utódállamok közti viszony alakulása kódolva volt az 1989 márciusi, budai titkos paktumban.
– Utólag nézve, az egyezségbe foglaltak igaznak tűnnek. A rózsadombi paktum – ha igaz – a rendszerváltozásnak olyan, furcsa menetrendjét határozta meg, ami kétségtelenül magyarellenes. Szlovákia és Románia, miután beküzdötte magát az EU-ba és a NATO-ba, minden, a két szervezet számukra felhasználható előnyét kihasználja, egy pillanatra sem feledkezik el saját nemzeti érdekeiről. Magyarországnak viszont sok éve olyan neoliberális kormánya van, amely úgy viselkedik, mintha nem is létezne magyar érdek.
– Mi lehet a célja a magyar neoliberális politikai elitnek?
– A reformkorban alakult magyar liberalizmus, amely megteremtette a magyar nemzeti tudatot, 1890 és 1914 között történelmi torzulást szenvedett, amihez egy másik szempont is társult a századfordulón: a magyar liberalizmus radikális ága összefonódott a szabadkőművességgel. Az 1918-ban megalakult Károlyi-kormányt is három párt hozta létre: az egyik a Károlyi-féle Liberális Függetlenségi és ’48-as Párt, a másik a Jászi Oszkár elnökletével működő Országos Radikális Párt, a harmadik pedig a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. Ha megnézzük, mi történt Magyarországon 1994 után, a megszólalásig hasonló pártösszetételt találunk a koalíciókban, mint Károlyi idején, de a függetlenségi párt nélkül. Az SZDSZ ugyanis egyértelműen a Jászi-féle párt szellemi jogutódja, míg az MSZP – szóban – a szociáldemokráciáé. Az új magyar neoliberalizmus a megszólalásig a Károlyi-féle politikai konglomerátum. Magyarország és a magyar államiság tehát 1994-től – leszámítva a Fidesz-kormányzás rövid négy évét – neoliberális kézbe került, és ez a magyarázat a magyar–szlovák viszony torzulására is. Így érthető meg, hogy a Horn-kormány, a Medgyessy-kormány és a Gyurcsány-kormány miért nem törődik a magyar érdekekkel. Kizárólag egyetlen érdek létezik számukra: a nemzetközi kapitalizmus és a saját zsebük érdeke.
Varjú Frigyes (Magyar Hírlap)
