“Kamaszkori kis lábam fejfájást okozott a szertárosnak: négyes számú futballcipő ugyanis nem volt raktáron!” – folytatja a visszaemlékezést Gőgh Kálmán.
Majd így folytatta: “Végül úgy oldódott meg a dolog, hogy egy futócipőt alakítottak át számomra. Húztak a talpára még két sor bőrt, és vertek rá bőrszegeket. Az alkalmi cipő megfelelt, de mivel vékony volt a bőre, csillagokat láttam, ha valaki rálépett.
Gútáról a komáromi ifibe kerültem, a hajógyárban voltam ugyanis szakmunkás tanuló. Ez már ifjúsági liga volt, s nem is akármilyen! Mi a nyugati csoportban szerepeltünk a pozsonyi résztvevőkkel együtt.
Bizonyos, hogy akkori ifjúsági liga színvonalasabb volt a mainál, ( egy ideje már nincs is), mert több volt az egyéniség a mezőnyben és használhatóbb játékosokat kerültek innen a felnőtt csapatokba. A magyarázat kézenfekvő: mi több időt töltöttünk a pályán, többet játszottunk. Itt is a megszokott helyemen játszottam, tehát jobbfedezet voltam. Egyik csapattársam az a Kovács Sándor volt, aki később az elsőligás Trencsénhez került és jobbszélsőként kipróbálták a válogatottban is.
Komáromból berukkoltam katonának – Holesovba. Az ottani Duklában kezdtem el középhátvédet játszani, elsősorban sikeres fejjátékom miatt. A Dukla Holesov a kerületi bajnokság résztvevője volt. Addigra kialakult a magasságom is – 178 cm magasra nyúltam, a lábamra nyolcas cipőt húzhattam, vagyis az ottani szertárosnak nem főtt miattam a feje.
Holesovból 1969-ben Poprádra vezényelték az alakulatunkat – az alpesi sívilágbajnokság terepeinek előkészítésében működtünk közre. Holesovban valamennyien megkaptuk ajándékba a Dukla mezét.
Poprádon ezekben a dresszekben játszogattunk egymás ellen a kaszárnya udvarán. És itt lépett be jövőm alakításába a szerencse! Egy keddi napon történt, hogy az egyik tiszt, aki tagja volt a divíziós poprádi csapat vezetőségének, meglátott focizni. Megtetszettem neki, mert nyomban megkérdezte, nem volna-e kedvem a helyi Vagónka színeit képviselni. Beleegyeztem. Csütörtökre elkészült az igazolványom, s vasárnap már pályára is léptem életem első divíziós bajnoki mérkőzésén Tőketerebesen.
Aztán, miután leszereltem, vissza kellett volna mennem Komáromba, de én Poprádon maradtam. Hívtak a másodikligás Gottwaldovba is, azonban nemet mondtam.
1970 tavaszán a pozsonyi Slovan vezetői meghívtak próbajátékra. A bemutatkozás jól sikerült, így nyáron már a Téglamezőn találtam magam, az égszinkékek második csapatában. Az edzőm Urban lett, és Ondrus is, aki a később csapattársam lett a válogatottban,itt bontakoztatta ki a tehetségét. A „nagy” Slovanba, az elsőligás együttesbe mint középhátvéd kerültem be. Itt jó közösség fogadott, a Slovan kétszer is országos bajnok lett, egyszer pedig megnyerte az európai Kupagyőztesek Kupáját. A Slovanban éppen nemzedékváltás zajlott jövetelemkor – a régi, nagy öregek – Jokl és Vencel például – fokozatosan átadták a váltóbotot Masnynak, Ondrusnak, Svehlíknek és a Capkovic testvéreknek.
Edzőnk, Jozef Venglos korszerű módszereket vezetett be, így remek meccseket játszottunk a ligában. A legfelsőbb labdarúgó bajnokságban akkoriban több nagy egyéniség focizott – elég talán, ha elmondom, hogy a válogatott kapusának posztjáért legalább tízen versengtek: Viktor, Vencel, Svajlen, Caloun, Kramerius, Flesar, Holes, Geryk, Cervenan, stb.” – mondta.
(Folytatjuk.)
Batta György, Felvidék.ma
Fotó: Gőgh Kálmán (balról), a Csehszlovákia-Törökország meccsen, M. Nagy László felvételén.
{iarelatednews articleid=”57184″}
